A múlt század második felében általánossá vált a bizonyítékokon alapuló klinikai gyógyszerkutatás, az evidence-based medicine, ez a régebbi esetmegfigyelésekkel szemben hatalmas előrelépést jelentett. A paradigmaváltást kikényszerítő tényezők egyike a klinikai szükséglet volt. Ugyan az igazoltan hatásos gyógykezelések tárháza nagy, de az egyes megbetegedésben a gyógyszerek körülbelül 80 százaléka csak a betegek 25–70 százalékánál hatásos. Ennek következménye, hogy miközben az éves gyógyszerforgalom világviszonylatban 950 milliárd USA-dollárra emelkedett, ebből – durva becslések alapján – 350 milliárd a hatástalan patikaszerekre fordított összeg. Ennek eklatáns példája, hogy Nagy-Britanniában a vérnyomásgondokkal küzdő betegeknél átlagban négy különböző gyógyszert próbálnak ki, mire a megfelelőt megtalálják, a páciensek 20-40 százaléka vagy nem megfelelő orvosságot szed, vagy nem megfelelő dózisban.

A mellékhatásokat tekintve sem jobb a helyzet. A gyógyszerek nem kívánt mellékhatásai évente körülbelül 100 ezer beteg halálát okozzák (ez a hatodik vezető halálok), 2 millió esetben kórházi ápolásra van szükség, ez az egészségügynek 100 milliárd dolláros kiadást okoz.

Látható, hogy a valódi terápiás igény kielégítése biztonságosabb és hatékonyabb kezelésekkel még nem megoldott. Ez legérzékenyebben az új originális gyógyszerek forgalomba hozatalával mérhető. Az 1980-as években az Amerikai Gyógyszerügyi Hatóság (FDA) évente kb. 20 új innovatív gyógyszert törzskönyvezett, ami az 1990-es évek közepére a 30-40-es évi szintet is elérte, majd folyamatosan csökkenni kezdett, és visszaesett az 1980-as évek szintjére. Erről csak az elmúlt két évben látható pozitív irányú elmozdulás. Mindeközben a gyógyszerkutatásra fordított összeg megsokszorozódott. A nagyobb költség- és tudásráfordítás tehát a beteg számára kevesebb új, innovatív gyógyszer megjelenésével párosul.

A tradicionális orvoslás megközelítése redukcionista: egy kóroki faktor megcélzásával próbálja a betegséget kezelni. Napjainkra világossá vált, hogy éppen a nagy népbetegségek (diabétesz, asztma, szív- és érrendszeri problémák, skizofrénia, tumoros és gyulladásos megbetegedések) esetében multifaktorális kórokkal állunk szemben. Az alapkockázat mellett a környezet, a szociális háló, a diéta és életmód, a genetikai tényezők alapvetően – és természetesen különböző esetekben eltérő mértékben – befolyásolják a tünetek kialakulását.

A legtöbbször poligénes, multifaktorális betegségekről van szó, s a redukcionista módszerrel a terápiás hatékonyság és biztonság az adott megbetegedésben nem vagy csak kismértékben javítható. Ennek alapvető oka, hogy a jelenlegi szemlélet nem a beteget, hanem a betegséget veszi célba.

Új megközelítés szükséges tehát, amely figyelembe veszi a régebben egy betegségnek gondolt tünetcsoportok mögötti variabilitást és heterogenitást. Így jutunk el a tradicionálistól a személyre szabott orvoslásig, ahol az uniformizálás helyett a célzott, szűkebb, homogénebb betegpopulációra történő koncentrálással csökkenthető a lehetséges terápia, és nő a jelezhetősége annak, hogy várhatóan ki reagál jól a kezelésre, továbbá csökkenthetők a nem kívánt mellékhatások.



A személyre szabott orvoslás a tradicionális megközelítéssel szemben a beteg klinikumát, genomikáját és a rá ható környezeti tényezők összességét, valamint a betegsége egyedi jellemzőit integrálja. Ezek alapján alcsoportokat képez, kiválasztja az optimálisan ható gyógyszert, fölállítja a legmegfelelőbb terápiás stratégiát, továbbá az egyes alcsoportok bizonyos betegségekre való hajlama meghatározásával elősegíti a megelőzést, illetve a kezelés korai stádiumban történő elindítását is lehetővé teszi.

A személyre szabott orvoslás kialakulásához és elterjedéséhez nélkülözhetetlen volt az ún. biomarkerek jelentőségének felismerése. Az új megközelítéshez új validált módszerek kellenek. Ahhoz, hogy a terápiára jól reagáló és kevesebb nem kívánt mellékhatással járó betegcsoportokat azonosítani tudjuk, szükség van az adott speciális betegpopuláció sajátosságának meghatározására, ami a biomarkerek segítségével történik. A biomarkerek szűkebb értelemben olyan diagnosztikus eszközök, melyekkel a gyógyszerre adott terápiás válasz előre megjósolható. Segítségükkel jól meghatározott betegcsoportok kezelése vált lehetővé. A legtöbb biomarkert az onkológia területén találjuk.

A biomarkerek elterjedését az tette lehetővé, hogy a múlt század 80-as éveitől kezdtek rendelkezésre állni olyan új, hatékony, nagy felbontóképességű screeningtechnikák, amelyek segítségével lehetővé vált a hipotézismentes biomarker-azonosítás és az ezeken alapuló új terápiás módok feltérképezése. Ezt az ezredforduló óta felgyorsította a sejt- és molekuláris biológiai eszközök továbbfejlődése. A biomarkerek lehetővé teszik a célzott terápiák alkalmazását, amelyeknek a népbetegségekben van előnyük, ahol a variabilitás és a bizonytalanság nagy. Segítségükkel kiszűrhetők azok a betegek, akik az adott terápiára reagálnak vagy éppen nem reagálhatnak, illetve a potenciális mellékhatásokról is adhatnak információt. Többféle biomarkert ismerünk, melyek eltérő terápiás konzekvenciákat hordoznak.

A személyre szabott gyógyítás kulcsfontosságú, igénye több forrásból is ered. A benefit/risk arány javítása ugyanis nélkülözhetetlen, a másik a gazdasági nyomás, melynél a cost/benefit arányt kell javítani. Az egészségügyi döntéshozás a költségkeret-szemlélettől a költséghatékonyság irányába mozdul el. Azonban az előttünk álló módszertani nehézségeket, az eddig nem ismert etikai kérdéseket nem szabad alábecsülni, az összes ipari, akadémiai, betegszervezeti, szakpolitikai résztvevőnek pedig összehangoltan kell fellépni.

Az újfajta medicina nem jelent költségcsökkenést, de hatékonyságfokozást igen. Mivel segítségével hamarabb diagnosztizáljuk a betegségeket, előbb kezdődik a terápia is, ami látszólag drágább, ám végeredményben olcsóbb egy betegséget megelőzni, mint egy kifejlődött kórt annak minden szövődményével és a szerek mellékhatásával együtt kezelni. És a munkából történő kieséssel is számolni kell. A személyre szabott orvoslás révén a beteg tovább él, és munkaképes marad.



A szerző a Magyar Személyre Szabott Medicina Társaság elnöke

Kapcsolódó cikkek