Mancur Olson (A kollektív cselekvés logikája [1965], valamint a Nemzetek felemelkedése és hanyatlása [1982] című művek szerzőjének) metaforája az eltérő mértékű hatalommal bíró rablók viselkedéséről szól. A közönséges, „magányos" rabló az ellopható vagyon lehetséges maximumát tulajdonítja el. Tettével össztársadalmi veszteséget okoz, mert az erre fordított időben új értéket nem hoz létre, a produktív munka jutalmát csökkenti; arra ösztönöz, hogy vagyonvédelmi célra erőforrásokat áldozzunk. Míg az össztársadalmi veszteségnek csupán az egy főre eső átlagos értékét szenvedi el, a megszerzett vagyon teljes egészében az övé, ezért racionális mérlegelés eredményeképp nem hagy fel a tevékenységével.

Ha egy szervezett csoport monopolizálja az erőszakot (ilyen eset állhat elő, ha a maffia megszilárdítja a hatalmát egy városrész felett), nem rabol ki minden helyi lakost, hanem elkezd pénzt szedni, amelynek fejében védelmet biztosít a rivális bandáktól és a saját maga által elkövetendő bűncselekményektől is. A védelmi pénz mennyiségét úgy igyekszik megállapítani, hogy a területén élők ne menjenek tönkre, ne érje meg elköltözni a fennhatóságuk alól, azaz a maffia hosszabb időhorizonton maximalizálja a bevételét.

A magányos rabló, a szervezett csoport, a hadúr mindegyike racionális önérdeküket érvényesítve a társadalom szempontjából is annál kedvezőbb döntést hoznak, minél inkább érdekeltek a közösség sikerében, minél inkább befolyásolja ez a bevételük alakulását, és minél hosszabb időtávra terveznek.

Jogállam és bizalom

A döntéshozók érdekeltségén kívül a folyamatosan kielégítő gazdasági teljesítményhez feltétlenül szükséges elegendő mennyiségű és minőségű beruházás. Józanul gondolkodó ember akkor fektet be, ha arra számíthat, hogy az abból származó haszon őt illeti. Egy jóindulatú hadúr fennhatósága alatt azonban nem optimálisak a beruházási ösztönzők. Amennyiben a hatalom egy autokrata vezető vagy egy szűk csoport kezében van, a csoporton kívüliek nem fognak (a közösség számára összességében hasznos) beruházásokba fektetni, mert az autokrata hatalom birtokosa nem tud hitelesen elköteleződni amellett, hogy nem fogja kisajátítani a beruházás eredményét (ez az úgynevezett elköteleződési probléma).

További elengedhetetlen feltétel az elegendő számú és minőségű piac léte. Az önmagukat kikényszerítő piacok szinte bármikor és bárhol képesek létrejönni. A történelem hajnalától kezdve akad példa ellenséges népek közötti kereskedelemre, amit a mindkét fél számára magas (várható) haszon indokolt. Egyes piacok azért jöhetnek létre automatikusan, mert bizonyos esetekben a csere „kikényszeríti önmagát' vagy azonnalisága, vagy a felek között fennálló bizalmi viszony miatt. Az úgynevezett társadalmilag létrehozott piacok viszont csak akkor jöhetnek létre, ha egy harmadik fél, tipikusan az állam erre szakosodott intézménye (pl. független bíróság vagy iparági felügyelet) garantálja a csere kölcsönösségét. Erre szükség lehet például olyankor, ha a csere nem azonnali (a pénz- és a tőkepiacokon gyakoriak az ilyen tranzakciók, pl. banki hitelek és opciós ügyletek), vagy egyéb okból nem bízik az egyik fél a tranzakció kölcsönösségében. A gyakorlatban a társadalmilag létrehozott piac szükséges az olyan termékek előállításához, amelyet sok ember huzamosabb ideig tartó együttműködésével állítanak elő.

A fentiekből következik, hogy a gazdasági növekedést elősegítő környezet stabil, jól definiált és kikényszeríthető tulajdonjogokra, a megkötött szerződések tiszteletben tartására épül. Szükség van a végrehajtó hatalom feletti kontrollra, a tulajdonjogokat és a szerződések érvényességét kikényszerítő független bíróságokra, és a vezetők leváltásának lehetőségére is, ha nem a többség érdekeinek megfelelően kormányoznak, vagy ha a magántulajdon intézményét veszélyeztetik.

A felvázolt alapfeltételeknek, a hosszú időhorizonton tervező, a közösség jólétében érdekelt döntéshozóknak és a magántulajdon maradéktalan tiszteletben tartásának leginkább egy jól működő demokratikus jogállam képes megfelelni. Leegyszerűsítve: a jogállam intézményei védelmezik a magántulajdont, a demokratikus berendezkedés biztosítja a társadalom érdekeivel ellentétes intézkedéseket hozó vezetők leváltásának lehetőségét. Fennáll a veszélye, hogy a vezetők csak rövidtávra (egy-két választási ciklusra) terveznek, de - szemben a valóban akár emberöltőkre tervező autokratával -, megfelelő kontroll mellett rövidlátásuk nem befolyásolhatja a magántulajdon szentségét, ami a gazdasági növekedés szempontjából alapvetően fontos.

Az elmúlt évek változásai a modell tükrében

A közelmúltban több eseti jellegű, magántulajdon-ellenes kormányzati döntés is született. Ilyen - az egyébként tényleg vitatható hatékonysággal működő - magánnyugdíjpénztári rendszer felszámolása vagy az állami végkielégítésekre visszamenőleges hatállyal kivetett 98%-os különadó. A befektetők megtérülési várakozásait negatívan befolyásolhatják a váratlanul és/vagy bizonytalan időre kivetett szektoriális különadók, a növekvő államosítási hajlam. A végtörlesztés lehetővé tétele a korábban - igaz, esetenként vitatható módon - megkötött szerződéseket érvénytelenítette.

Ezek az intézkedések akkor is csökkenthetik a befektetői bizalmat és hajlandóságot, ha elszigetelt, egyszeri eseménynek tekinthetők, de sajnos úgy tűnik, rendszerszintű a probléma. Az elmúlt két és fél évben Magyarország kormánya kevésbé ellenőrizhetővé és kevésbé számonkérhetővé vált. A visszamenőleges hatállyal kivetett adó alkotmányellenességét kimondó Alkotmánybíróságtól megvonta a beavatkozásához szükséges jogkört, új Alaptörvényt alkotott, amit egy-egy új törvényjavaslat elfogadhatósága érdekében is módosított. Az új médiaszabályozás érdemben csökkenthette a nyilvánosság korlátozó erejét. Az új választási eljárásról szóló törvény rendelkezései alkalmasak lehetnek a kormány feletti demokratikus kontroll gyengítésére is, ha a jelenlegi kormánypártok újraválasztásának esélyét a korábbi választási rendszerhez képest indokolatlan mértékben megnövelik.

Az ország legfontosabb társadalmi-gazdasági mutatói rendkívül kedvezőtlenek: a beruházási ráta kisebb, mint ami az amortizációt fedezné, történelmi távlatban is jelentős kivándorlási hullám fenyeget. Elképzelhető, hogy ezeket a trendeket részben a globális válság okozza, de a hazai intézményrendszer változásai, a hosszú távú kilátások felerősítik ezeket. Ne feledjük, nem csak a költségvetési politikával kapcsolatos jogszabályoknak lehetnek gazdasági következményei.

Kofrán Gergely, a Budapesti Corvinus Egyetem közgazdasági elemző mesterszakos hallgatója