Új, szocialista himnusz kell a népnek! - gondolta Rákosi Mátyás pártfőtitikár, és egy anekdota szerint fel is kérte Illyés Gyulát és Kodály Zoltán annak megalkotására. „Minek új? Jó nekünk a régi himnusz" - mindössze ennyit reagált Kodály, s a kérdés azzal le is került a napirendről. Ezt az epizódot az internet népe sűrűn emlegetette tavaly tavasszal, amikor bejelentették: Bársony Bálint és Gergely Éva Barackfa című szerzeménye lesz a 2010-ben törvénybe iktatott Nemzeti Összetartozás Napjának hivatalos zeneszáma. A trianoni békeszerződés aláírásának évfordulójának nemzeti emléknapjára - június 4-ére - a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium közös éneklést is szervezett: mindenkit arra kértek, hogy aznap este hatkor énekelje el a dalt, készítsenek róla felvételt és tegyék fel azt az internetre.

Az elmúlt években a kabinet deklarált céljainak sorában előkelő helyet foglalt el a nemzeti identitás erősítése. „A volt szocialista országok végigélték 1945 és 90 között, amint a nemzeti identitásukat más identitás alá igyekeztek szorítani. Természetes tehát, hogy ahogyan e posztkommunista társadalmak bomlani kezdtek, a nemzeti önazonosság kérdése hangsúlyt kapott. Nyugat-Európában e probléma nem jelent meg; az pedig már magyar sajátosság, hogy nálunk e téma kezelése kormányfüggő lett" - mondja Gál Kinga. E hazai identitáserősítő törekvések mindazonáltal nem arattak osztatlan lelkesedést, megítélésükben jellemzően a politikai szimpátia döntött.  Mint idehaza gyakorlatilag mindenben. „Súlyos kohéziós deficittel küzdünk, amely a versenyképességnek is alapvető gátja" - szögezi le Csizmadia Ervin, a Méltányosság Politikaelemző Központ igazgatója. Nyugat-Európában az összetartó erőt messze nem csak a nemzeti keretek vagy a liberális demokrácia biztosította, hanem a szabad állampolgárok közössége és az általuk működtetett intézmények sokasága. Arrafelé a pártok kapcsolták össze a társadalmat az állammal. A mi rendszerváltásunk után azonban a pártoknak már eleve gyenge volt az ilyen integrációs szerepük és még ez is csökkent az elmúlt 25 évben. Így mi kohézió-hiányos helyzetben vagyunk, s nagy gond - véli Csizmadia Ervin -, hogy a társadalom ezt nem is tudja, a politikai tömörülések pedig nem képesek arra, hogy e tekintetben valamilyen minimális konszenzusra jussanak egymással.

 

Részletek a Figyelő hetilap 2014/11. számában

Kapcsolódó cikkek