Fotó: LAKOS GÁBOR

1986-ban Tajvanon alapítottunk leánycéget, feleségem az egyik első nagy cipőimportőr volt. Végigéltem, ahogy Európa és Amerika tízmilliószám veszíti el a munkahelyeket, és komplett iparágak települnek át. Turistaként és üzletemberként sok helyen jártam: Hainantól Tibetig, Pekingtől Sanghajig, Tajvantól Szecsuanig. Megbecsülésnek gondoltam, amikor az egyik munkatársam azt mondta, hogy könnyű nekem, mert olyan „kínais, zsidós, amerikais” vagyok.

Tisztelem a kínai kereskedőt, aki egy tenyérnyi sanghaji boltban olyan kitartóan és furfangosan akar eladni negyed kiló teát, amire én magamra is büszke lennék. Nagyobbik fiam barátnője egy gyerekkora óta az Egyesült Államokban élő kínai lány. Briliáns elme, szorgalmas, imádjuk. Lakásunkban számos kínai régiség és modern műtárgy van. Jelentős részüket az interneten vásároltam, bizalmi alapon, számottevő összeget előreutalva az ismeretlen kínai eladóknak. Sosem vertek át. Merem állítani, hogy ha elfogult vagyok Kínával és lakóival kapcsolatban, akkor az pozitív irányú.

PRAGMATIKUS ÉRDEKÉRVÉNYESÍTÉS
Megtanultam, hogy több mint egymilliárd ember között iszonyatos szerencse, tehetség, de leginkább szorgalom kell az érvényesüléshez, és szigorú céltudatosság nélkül senki nem jut arrafelé egyről a kettőre. Biztosak lehetünk abban, hogy a legmagasabb politikai és gazdasági szinten is megvannak ugyanezek a kvalitások. Mindannyian tapasztalhatjuk, hogy sem a kínai vállalatokkal való napi együttműködésben, sem az állami ügyleteknél nincs ingyenebéd. Amíg kimérten udvarias, a lehetőségeket ecsetelő a kínai partner kommunikációja, addig vagy egy udvariassági látogatás résztvevője vagyok, vagy még az imázsreklám fázisában járunk. Csak akkor reménykedhetek abban, hogy a megegyezés közelében járunk, amikor eljutunk a kemény és erőszakos tárgyalásig.

Vegyük tudomásul, hogy pont annyira vagyunk fontosak egy kínai vállalatnak, vagy Kínának mint országnak, amennyit ténylegesen másokhoz képest nyújtani tudunk. A méretünk ellenünk szól, a tudásunk, szorgalmunk, a teljesítményünk szólhat mellettünk. Kína és a kínaiak pontosan azért tartanak ott, ahol, mert képesek a végtelenül pragmatikus érdekérvényesítésre. Ebben nem köti őket sem ideológia, sem szigorú jogi fenyegetettség nemzetközi kereskedelmi ügyletek kapcsán. Sokszor érzem úgy, hogy míg mi hiúk vagyunk, és túlbecsüljük magunkat, addig kínai versenytársaink sokkal reálisabban értékelik az erőviszonyokat. Miközben senkit nem lep meg, amikor magyar idő szerint késő délután, ami Kínában éjszaka, 30 perc után válasz érkezik, itthon sok helyen udvariatlanságnak számít hétvégén vagy késő este telefonon vagy mailen megkeresni a munkatársakat, hacsak nem ég a ház.

HOL A HOZZÁADOTT ÉRTÉK?
De nézzük a számokat! A KSH legfrissebb kimutatása szerint tavaly január és november között a kivitelünk 1,394 milliárd euró volt. Ennek 88 százaléka gépjármű, szállítóeszköz, műszer, gép és berendezés. Mélyebb bontással nem rendelkezem, de egyértelmű, hogy ezek legnagyobb része a Magyarországon letelepült multinacionális cégek globális exportja Kínába. A teljes oda irányuló kivitel 33 százaléka energiafejlesztő berendezés, 8 százaléka közúti jármű. Ezek tipikusan nem a magyar középvállalatok termékei. Ezen áruknak az exportja teljességgel független a magyar–kínai államközi kapcsolatoktól, és ez így van jól.

Leginkább tehát olyan termékek esetében lehet befolyása az államközi kapcsolatoknak, amelyeket világszínvonalon, versenyképes áron, jelentős mennyiségben állítanak elő magyar cégek, az igény is megvan rájuk a kínai piacon, csak valamilyen okból (lehet ez kommunikációs vagy szabályozási) a kínálat és a kereslet nem találkozik. Feltéve és reménykedve, hogy ilyen árualapok, illetve kapacitások tömegével léteznek – én nem ismerek ilyeneket, és kétkedek abban, hogy nagy számban vannak –, akkor ezt a keleti nyitás szakértőinek strukturáltan, a lehetséges volumenek megadásával fel kellene tudniuk sorolni. A magyar gazdaság szempontjából elsődleges a hazai hozzáadott érték aránya, azt is meg kellene adni az ilyen becslésben. Minimális árrésű kereskedelemmel ebben a relációban javul a mérlegünk, de máshol ugyanennyivel romlik.

A felsorolással úgy a kínai relációban, mint a többi közel- és távol-keleti ország és Afrika vonatkozásában tudomásom szerint adós még a szakértői gárda. Nyilvánosságra került a több mint 100 vállalat listája, amelyek képviselői elkísérték a magyar miniszterelnököt Pekingbe. Fontosak az ilyen lehetőségek, a gazdaságdiplomácia kiemelt eszközei. A listát végignézve sajnos nem rajzolódtak ki a jelentős volumenű és magas hazai hozzáadott értékű lehetőségek. A kormányzat elsődleges feladatát a logisztikai feltételek optimalizálásában látom, kilobbizni a közvetlen repülőjáratot, és jelentősen egyszerűsíteni a vízumkezelést mindkét irányban. Kínában alapvetően piacgazdaság van. Nem szabad alábecsülni a hivatalos támogatás szerepét az állami és az önkormányzati cégekkel való első kapcsolatfelvételben, de ez csak a rajtvonalra állást segíti. Onnantól a legkeményebb versenyre kell felkészülni a kínai és más külföldi vállalatokkal.

Az optimisták jelentős potenciált látnak kínai cégek magyarországi befektetéseiben is. Az egyik ilyen alapeset, amikor kínai finanszírozásban és fővállalkozásban infrastrukturális beruházásokat „támogatna” az ottani fél. Ezek tulajdonképpen olyan burkolt állami hitelek, ahol a versenyeztetés jogát feladjuk – sokszor első EU-n belüli referenciát biztosítva a kínai szállítónak – finanszírozásért cserébe. Egy ilyen konstrukció akkor kedvező Magyarországnak, ha a projekt egyébként finanszírozhatatlan, miközben nagy biztonsággal nemzetgazdasági szinten gyors megtérülést biztosít. A csillagok ilyen együttállása ritka, de a kormányzat bármikor bizonyíthatja ezt nyilvánosságra hozott hatástanulmánnyal. Annak viszont kevés értelmét látom, hogy az explicit államadósság vállalása helyett az EU-statisztikában nem megjelenő, de ugyanúgy visszafizetendő kötelezettséget generáljunk, szűkítsük az ország mozgásterét a műszaki megoldás és a szállítók kiválasztásában.

Ha az egyik fél nagyon akarja az üzletet, és ez látszik is rajta, a másik fél ezt kihasználja. Én magam is élek ezzel a lehetőséggel, ha adódik ilyen. Kívánom, hogy a nagy nemzeti lelkesedésünk ne sodorjon minket hatalmas, földrészeken átívelő projekteknél ilyen helyzetbe.

Egy jellemző másik helyzet, amikor kínai gyártók európai hídfőállást keresnek, hogy termékeiket innen „európaizálva” terítsék a kontinensen. Nagyon örvendetes, ha sok ilyet sikerül „megcsípnünk”, de arról tudnunk kell, hogy elsősorban a hazai logisztikai szolgáltatás jelenti a hozzáadott értéket, jelentős tudásbázist és foglalkoztatottságot nem generál.

TÚLZOTT OPTIMIZMUS
Ne felejtsük el, milyen önellátó Chinatown San Franciscóban és sok helyütt a világon. Ha a megaprojektjeinknél jó előre nem kötjük ki a hazai vállalatok szerepét, azon vesszük észre magunkat, hogy a partnerünk – a maga stratégiai szempontjainak megfelelően – hozza a saját beszállítóit. Különösen, ha egy uniós referencia megszerzésére adódik lehetőség, nagyon kompromisszumkész lesz a kínai beszállító saját országa nagyvállalatával szemben, és könnyen aláajánl a hazai aspiránsnak.

Ha sikerül a hazai vállalkozásoknak a beszállítói pozíció megszerzése, jó előre érdemes megállapodni a kínai fővállalkozóval a kizárólagos közös európai terjeszkedésben, hisz pont ez lenne az egyik fő cél, amiért államközi szinten beavatkozunk. Sikeres üzletembernek gondolom magam, de itt és most megvallom, kínai cégtől jó áron csak vennem sikerült, eladnom nekik soha. A kínai fél sok évezredes gazdaságdiplomáciai rutinnal rendelkezik. A Huawei megrendelésére két multinacionális beszállító gyárt Magyarországon. Bár ezekben a gyárakban számos európai és amerikai világmárka terméke is készül, de ezeknek a Huaweijel ellentétben nem sikerült elfogadtatniuk a kormányzattal, hogy valójában ők a befektetők és a munkahelyteremtők, és az állami megrendelésekért való küzdelemben sem használják ilyen határozottan ezt érvként.

Félreértés ne essék, a kínai gazdaság, kultúra és társadalom nagy tisztelőjeként örülök, ha a kínai gazdaság növekedéséből a méretünkből adódónál nagyobb részt szakítunk ki, építve az elmúlt évtizedek alatt kialakult kormányközi bizalmi kapcsolatra és a régióban jelentősnek mondható magyarországi kínai kolóniára mint kapocsra. Jó, ha a gazdaságdiplomáciánk ezt kiemelten támogatja. Amitől óvok, az a túlzott optimizmus, a verseny és az egyéb kihívások alábecsülése a vállalatok, valamint az exportálható árualap túlbecsülése a kormányzat részéről.

Tartok a burkolt eladósodottság kialakulásától a hazai infrastrukturális projekteken keresztül. Ha a gazdasági teljesítményünk megfelelő, és az államháztartásunk prudens, lesz, aki finanszírozza az országot feltételek nélkül, és nem kell egyre messzebb újabb és újabb barátokat találnunk, akik hosszú távú befolyásszerzésért örömmel vállalnak némi kockázatot. Ehelyett a kölcsönös érdekek alapján, kiegyensúlyozott körülmények között üzletelhetünk velük.

A szerző mérnök, a Videoton társ-vezérigazgatója

Kapcsolódó cikkek