A globális szabad nethasználatig hosszú út vezet még. A problémák legfőbb gócpontjai közé tartozik Oroszország, ahol a kormányzat több ezer oldalt blokkol, köztük sokszor a WordPress vagy a Wikipedia lapjait is. Vietnámban a Decree 72 törvény alapján tilos olyan tartalmakat terjeszteni - a közösségi hálókon megjelenő hírfolyamokat is beleértve, amelyek ellenkeznek a kormány által meghatározott elvekkel. Pakisztánban még ennél is tovább mentek, ugyanis a Tumblr, a Youtube, a Wikipedia és hasonló oldalak helyén, amelyek két éve még aktívak voltak, ma már csak a „Szörfölj biztonságosan" felirat olvasható.

A cenzúra eszköztára rendkívül változatos. Egyik módszer a csomagalapú ellenőrzés, a DPI, ami lehetővé teszi a hatóságoknak, hogy ellenőrizzenek minden titkosítatlan emailt, oldalletöltést, vagy megjelentetett blogbejegyzést. Ha nemkívánatos tartalmat észlelnek, képesek bizonyos szolgáltatásokat letiltani, átirányítani, vagy ha semmi más nem működik, az egész internetet lelassítani bizonyos célszemélyeknek vagy társaságoknak. Más esetekben, mint ahogy Ukrajnában is, az oldalakat egyszerűen elérhetetlenné teszik túlterheléses támadásokkal, vagy az elosztóközpontok információinak meghamisításával, ami az oldalak rejtélyes eltűnéséhez vezethet.

Teljes információkategóriákat blokkolnak, vagy, ahogy Iránban teszik, az összes titkosított kapcsolatot időről időre megszakítják és alaphelyzetbe állítják.

Nehéz megbízható adatokat szerezni arról, hogy ezek a technikák mennyire elterjedtek. Ha nemkívánatos oldalakat böngészünk, magunkat is a cenzúra céljává tesszük, ezzel lehetetlenné téve, hogy rendszeresen ellenőrizzük, blokkolva van-e egy tartalom vagy sem. Ráadásul miközben a cenzúra többmilliárd dolláros iparággá nőtte ki magát, az ellene folyó küzdelemre alig pár millió dollár jut (a torontói Citizen Labhez hasonló kutatóközpontok pedig még gyerekcipőben járnak).

A cenzúra felismerése természetesen csak az első lépés. Ezután következhet az eszközök biztosítása, amelyekkel megkerülhető mindez. Az alapokat már lefektették, hiszen több éve működnek a Torhoz hasonló technológiák, amelyek a disszidáltakat védik a megfigyeléstől, ám ezeket a rendszereket világszerte meglepően kevesen használják. Ebben szerepe van a bizalom hiányának, hiszen nehéz megbizonyosodni róla, hogy a barátunk vagy egy kormányzati ügynök az, akivel épp „együttműködünk".

Másrészről problémát jelent a mérhetőség. Ha például Szíriában tömegesen kezdik el norvég gépekre átirányítani az internetes kapcsolataikat az emberek az könnyen szemet szúrhat a hatóságoknak is. Végül a legfontosabb probléma a használhatóság. Léteznek kifinomult algoritmusok a cenzúra megkerülésére, ám nem valószínű, hogy ezeket a nehezen megérthető rendszereket például egy kurd kisebbségi csoport könnyen tudná használni az elmaradott eszközein.

A peer-to-peer technológiák elterjedése javíthat a helyzeten, de a bizalmi probléma továbbra is fennáll, habár a Google Hangoutshoz vagy a Facebookhoz hasonló rendszerek megkönnyíthetik a megbízható kapcsolatok azonosítását. Az elhomályosító technikák is jó irányba mutatnak, hiszen ezek segítségével könnyedén álcázható ártatlan Skype hívásnak egy norvég irányba megosztott internetkapcsolat. Végül a legfontosabb, hogy az új fejlesztések az aktivistáknak is lehetőséget biztosít az online biztonság javítására, márpedig úgy tűnik az internet szabadságának alapjait ők fektetik le. Ha csatlakozunk hozzájuk akár politikacsinálóként, akár magánemberként, akár vállalatként és adományokkal, képességeinkkel, vagy kormányzati támogatással segítjük munkájukat, sokat tehetünk a cenzúra eltörléséért és a világ jobbá tételéért.

Eric E. Schmidt a Google igazgatója, Jared Cohan pedig a Google Ideas vezetője. Mindketten a New Digital Age: Transforming Nations, Businesse and Our Lives szerzői.

Kapcsolódó cikkek