Fotó: LAKOS GÁBOR

Az orosz elnök egyik legnagyobb hibáját azzal követte el, hogy túl sokáig ragaszkodott Viktor Fedorovics Janukovicshoz, akit nyugodtan nevezhetünk a legostobább ukrán politikusnak. Viktor Fedorovics ugyanis primitív erőszakosságával és politikai hozzá nem értésével akkor robbantott ki felkelést önmaga ellen, amikor már rendelkezésére állt a 2015-ös márciusi választások megnyerésének legfőbb eszköze, a 15 milliárd dolláros orosz hitel, illetve további 3-5 milliárd megtakarítás Moszkva gázárcsökkentéséből.

Csupán annyit kellett volna csinálnia, hogy a tiltakozások három hónapja alatt szóba áll a majdanos tüntetőkkel. Ha pedig erre képtelen, legalább nem vereti többször is véresre őket. Viktor Fedorovics vélhetően semmilyen tanulságot nem vont le az arab tavasz eseményeiből, így még ehhez is ostobának bizonyult. Így február 21-én már Harkivból, saját politikai hátországából is menekülnie kellett. Rosztovi sajtótájékoztatójával és az ENSZ Biztonsági Tanácsában bemutatott, az orosz katonai fellépést legitimálni hivatott levelével pedig elintézte azt is, hogy napjainkra az orosz vezetés marionettfigurájává vált, akit már sajátjai közül sem vár vissza senki Ukrajnában.

Az orosz elnök és a moszkvai vezetők nyilatkozatai alapján Vlagyimir Putyin az ukrán események kapcsán néhány téveszmének sem tudott vagy akart ellenállni. Egyrészt geopolitikai jellegűnek értelmezett egy olyan ukrán–EU társulási szereződést, amelyet Brüsszel az Ukrajna típusú államokkal egy technikai jellegű kereskedelmi megállapodásnak tekint. Másrész láthatóan máig nem látta be, hogy az általa oly sokat hivatkozott ukrán szélsőjobboldali csoportokat támogatottja tette naggyá és népszerűvé, 4-5 ezer fős marginális csoportból több tízezres mozgalommá. Január 19. és 23. között és február 18-án és 19-én ugyanis ezek a radikális csoportok védték meg a majdani tüntetőket Janukovics különleges rendőri alakulatának (Berkut) és fizetett verőlegényeinek (tituskik) támadásaitól.

Harmadrészt az orosz elnök láthatóan mereven ragaszkodik ahhoz, hogy az ukrán eseményeket nem az ukrán társadalom elégedetlensége motiválta alapvetően, hanem a Nyugat szervezte és pénzelte. Ez olyan tévedés, amely a magyar kommentelőknek megbocsátható, de Putyinnak semmiképp. A magyarországi hozzászólóknak ugyanis fogalmuk sincs arról, hogy Viktor Janukovics a korábbi 8-10 ukrán oligarchából csupán 3-4-et hagyott a hatalom közelében.

Így a többieket sikerült önmaga ellen fordítania annyira, hogy döntően ők vállalták fel a Majdan-mozgalom finanszírozását. Putyinnak viszont, aki egykor a titkosszolgálatnál dolgozott, mindezzel pontosan tisztában kellett volna lennie. Az orosz elnök tévedése még akkor sem megbocsátható, ha a moszkvai politikai elitnek az a meggyőződése, hogy minden, az orosz érdekeket sértő belső és külső esemény mögött a Nyugatot keresse, nem új keletű. A 2003–05-ös posztszovjet színes forradalmak kapcsán fogant meg a fejükben ez a hit, amelyet az arab tavasz csak még jobban megerősített.

Végül láthatóan erős volt az orosz elnökben az vélekedés is, hogy az Oroszországi Föderáció olyan vonzó berendezkedésű nagyhatalom, melynek fellépése mozgósítani képes az ukrajnai orosz nemzetiségű és orosz nyelvű lakosságot az új kijevi kormányzattal szemben. Ez azonban csak a nemzetiségében, nyelvében és kultúrájában is orosz többségű Krím esetében sikerült, itt is csupán katonai rásegítéssel. Az orosz nemzetiségű és nyelvű, de kulturálisan Oroszországhoz kevésbé kötődő kelet- és dél-ukrajnai területek lakosságának és politikai elitjének döntő többsége azonban egyelőre Kijev mellé állt. Nem igényelte Moszkva védelmét.

A legtöbb elemző készségesen elismeri, hogy Moszkvának legitim módon lehetnek érvényesítendő érdekei a szomszédos Ukrajnában, miként az Egyesült Államoknak is vannak Mexikóban – hogy ismét a magyar kommentelők egyik kedvelt érvét idézzük. Ugyanakkor a szakértők értetlenül állnak az előtt, hogy ezeket miért olyan avítt és kontraproduktív módszerekkel kívánja az orosz elnök elérni, mint az ukrán állam destabilizálása és Krím félsziget katonai megszállása. Ezek ugyanis igen könnyen tehetik tartósan Nyugat-baráttá és – ami még kellemetlenebb – tartósan oroszellenessé is a maradék Ukrajnát.

Értetlenségük leginkább abból fakad, hogy Ukrajna, amelyet valójában nem volt s talán most sincs szándékában tartósan finanszíroznia a Nyugatnak, előbb-utóbb már csak gazdasági megfontolások miatt is normalizálni kényszerült volna kapcsolatait Moszkvával. A Kreml régóta készült a katonai lépésekre, s ezeket technikai értelemben professzionálisan hajtották végre az orosz katonák. A hadsereg színre lépése azonban nemcsak azt akadályozza meg, hogy Kijev kiegyezni kényszerüljön Moszkvával, de a Nyugatot is határozottabb Ukrajna iránti elkötelezettségre késztette. Emellett alaposan lehűtötte az orosz–nyugati kapcsolatokat is. Ráadásul bármilyen paradox, Putyin krími háborúja, valószínűleg szemben az orosz elnök eredeti szándékaival, lényegében stabilizálóan és konszolidálóan hatott az új kijevi kormányzatra.

Miközben senki sem vitatja, hogy Moszkvának legitim érdekei lehetnek a vele szomszédos országokban, egy pillanatig sem állíthatjuk, hogy Ukrajna számára életképes perspektívát jelenthet az orosz orientáció. Sőt, épp ellenkezőleg: egyetlen olyan ország számára sem tartjuk vonzó alternatívának az Oroszországhoz való politikai közeledést, amely stratégiai nyersanyagok, mint például az olaj és a gáz, hiányában modernizációs kényszerrel néz szembe. Vlagyimir Putyin Oroszországát az elmúlt évtized energiakonjunktúrája gazdaggá tette, de cseppet sem lett modernebb.

Olaj- és gáznagyhatalomnak számít ugyan, de gazdaságilag olyan törpe, akinek a sorsa az olaj, illetve az amerikai palagáz exportjának megindulásával a gáz világpiaci árától függ majd. Így aligha lehet ösztönzője azoknak az ukrán reformoknak, melyeknek – a világpiacon értékesíthető energiahordozók hiányában – az ukrán munkaerő hozzáadott értékét kell drasztikusan növelniük. Vagyis Moszkva erejéből és pénzéből a jövőben is csupán arra futja majd, hogy megpróbálja – mint Janukovics esetében is – megvásárolni a politikai elit oligarcháit.
E törekvés azonban csak olyan társadalmak esetében lehet sikeres, melynek tagjai a gazdasági és társadalmi vegetációnál nem igazán vágynak többre. A Majdan-mozgalom azt mutatja, hogy az ukrán egyelőre nem ilyen.

A szerző a Nemzeti Közszolgálati Egyetem Stratégiai Védelmi Kutatóközpontjának igazgatója

Kapcsolódó cikkek