A Debreceni Orvostudományi Egyetem intenzív osztálya. Fülesdi Béla professzor munkatársaival az egyik súlyos beteg ágyánál

A nefrológiai és az intenzív terápiás szakma régi adósságát törleszti ezzel a betegek felé. Az intenzív osztályokon a legnagyobb kihívást azok a kritikus állapotú betegek jelentik, akik valamely szervrendszerük elégtelen működése miatt szervtámogató kezelésekre, például hemodinamikai támogatásra, vesepótló terápiákra, lélegeztetésre szorulnak. A leggyakrabban nem pusztán egy szervrendszer, hanem egyszerre több is támogatásra szorul, és az egyes kezelések effektivitása a másik szervrendszer funkcióit is befolyásolja.

A homogén betegségcsoport (HBCS) alapú finanszírozási rendszer az eddigiekben csak részben tudta kezelni azt a finanszírozási többletet, amelyet egy-egy beteg vesepótló terápiája jelentett. Tény az is, hogy hazánkban a legtöbb fekvőbeteg-ellátó egységben az intenzív osztályokon nem állt rendelkezésre erre alkalmas készülék. Általánosnak volt mondható az a rendszer, hogy ezek hiányában az intenzív osztályon kialakult akut veseelégtelenségek esetén az intenzív osztályok „szolgáltatást vásároltak” valamelyik hazai magánintézménytől, amelynek azonban a fő profilja nem is annyira az akut, mint a krónikus veseelégtelenségek kezelése volt. Így az is jellemző volt, hogy az esetek legnagyobb részében az intenzív osztályos vesepótló terápiák minden esetben 4-6 órásak voltak.

Annak ellenére így volt ez, hogy mind a nefrológiai, mind pedig az intenzív terápiás társaságok egyértelműen lándzsát törtek a mellett, hogy különösen a hemodinamikailag instabil betegek esetén kizárólag a folyamatos vesepótló kezelés a támogatható. Mert a rövid idő alatt végzett terápiák vagy fokozzák a hemodinamikai instabilitást, vagy – amennyiben alacsonyabb a „levett folyadék” mennyisége – nem biztosítják az elegendően hatékony kezelés célját. Az aneszteziológiai és intenzív terápiás orvosszakmai tagozat egyre több visszajelzést kapott a kollégáktól e rendszer visszásságairól, és egyre többen szorgalmazták a megfelelő megoldás megtalálását.

Őszintén szólva az első megkeresés alkalmával nem is értettem pontosan a problémát, hiszen a Debreceni Egyetemen Balla professzor úrral, a Nefrológiai Tanszék vezetőjével bő egy évtizede a mindennapokban is együtt dolgozunk. Az intenzív osztályainkon naponta átlagosan 3-4 beteg intermittáló (váltakozó) vagy folyamatos vesepótló kezelése történik, de aztán szembesültünk azzal, hogy ezzel az országban csaknem egyedül vagyunk. Így a két tagozat közösen kezdett el kidolgozni egy olyan koncepciót, amely a finanszírozó Országos Egészségbiztosítási Pénztár számára igyekezett rávilágítani az intenzív osztályon fekvő betegek kezelésének speciális jellegére és szükségességére.

Mint minden interdiszciplináris kérdésnél, kezdetben itt is izgalmas szempontként merült fel a „folyamatgazdaság” kérdése. A nefrológusszakma úgy érezte, az intenzívesek „át kívánnak nyúlni” az ő szakterületükre, és olyan modalitást kívánnak bevezetni, amelynek gazdája valójában a vesegyógyászszakma. A mi álláspontunk a többi szervtámogató kezeléshez (lélegeztetés, hemodinamikai támogatás) hasonlóan az, hogy az intenzív osztályon ellátott betegek vesepótló kezelése csakúgy az intenzív terápia része, mint bármi egyéb, általunk alkalmazott beavatkozás. Volt az egyeztetésnek olyan fázisa is, amikor a két szakma hasonlatos volt Arany János A fülemile című versében leírtakkal:

„Istenem uram,
Beh szépen
Fütyöl ez az én madaram!”
„Kendé bizony az árnyéka!
Mert olyat mondok, hogy még a...
”
Hangzik átal a sövényen
Egy goromba szó keményen.

„Hát kié – pattogja Pál –
Mikor az én fámra száll?”
„De az én portámon zengett:
Hogy illetné a fütty kendet!”

Sok-sok, szakmák közötti és a finanszírozóval történt egyeztetés után ma ott tartunk, hogy az OEP-pel megteremtettük a finanszírozás lehetőségét, a pénzt a beteg, illetve az őt ellátó intenzív osztály kapja meg a teljes kezelésért kapott finanszírozás részeként. Innen a dolog tulajdonképpen a rendkívül szerteágazó helyi szokásokon – is – múlik. Az egyes kórházi menedzsmentek saját készülékkel oldhatják majd meg a kezeléseket az intenzív osztályaikon, míg mások vásárolják a szolgáltatást. A két szakma álláspontja is sokban közeledett egymáshoz: az intenzív terápiás szakterület nem nélkülözheti a nefrológusokkal való konzultációt, igénybe kell vennie azokat a lehetőségeket, amelyeket a vesegyógyászszakma felkínált az intenzív osztályos nővéreink ilyen irányú továbbképzéseire.

Sajnálatosnak mondható, hogy az a korábban fennálló lehetőség, mely szerint az intenzív terápiás szakvizsgára ráépíthető a nefrológiai szakképesítés, megszűnt. Remélhetőleg ezt orvosolják a közeljövőben, ez a betegeink érdeke is. Meggyőződésem, hogy egy átmeneti időszak nehézségeit követően egyre szélesebb körben tudunk élni ezzel a lehetőséggel, és a két szakma közötti együttműködés hozzásegít bennünket ahhoz is, hogy e gyorsan fejlődő terület újabb és újabb modalitásait közösen be tudjuk vezetni a hazai intenzív terápiában. Együttműködésben, partnerként, közösen. Hiszen az Arany-vers hasonlatához visszatérve: ez mi közös fülemilénk úgyis a betegeinknek fütyöl…

Fotó: BÁNKUTI ANDRÁS

A Professzor dr. Fülesdi Béla,  az Egészségügyi Szakmai Kollégium elnöke, a Debreceni Egyetem Orvos- és Egészségtudományi Centrum Intenzív Terápiás Tanszékének vezetője

Tízezernél többen szorulnak művesekezelésre
Nyolcadik alkalommal rendezték meg március 14-én a Vese világnapját hat kontinens több mint 100 országában, köztük Magyarországon is. A világnap ez évi központi üzenete: „Előzd meg a vesekárosodást! Védd a vesédet, tudd meg, hogyan!”
A világnapot a Nemzetközi Nefrológiai Társaság és a Vesealapítványok Nemzetközi Szövetsége, magyar kezdeményezésre indította el azzal a céllal, hogy felhívják a figyelmet a vesék központi szerepére, az emberi szervezetben nagyon fontos funkciót látnak el. Ezért szeretnék csökkenteni világszerte a vesebetegségek és a hozzájuk társuló szövődmények gyakoriságát, súlyosságát.
Hazánkban minden tizedik embernek van valamilyen vesebetegsége, legalább 600 ezren veszélyeztetettek. A szakirodalom szerint 2,5-3,5 millió honfitársunk magas vérnyomásban szenved, a cukorbetegek száma pedig meghaladja az 1,1 milliót. Becslések arra következtetnek, hogy az előbbi betegpopuláció 10, az utóbbi 5 százaléka tekinthető krónikus vesebetegnek, közülük kerülnek ki a dializálásra szorulók. Kiss István egyetemi tanár, a Szent Imre Kórház nefrológiai-hipertóniai profiljának vezetőjétől megtudtuk, hogy hazánkban a betegek 62 dialízisközpontban kapják meg a teljes körű kezelést, amelyet 90 százalékban a magánszolgáltatók végeznek. A folyamatos kezelésre szorulók száma 6000, az összes kezelt páciensek száma pedig meghaladja a 10 ezret.
A betegség és a már kialakult baj időben történő megelőzése érdekében 2011 tavaszán alakították ki a Nemzeti Vese Programot, a szakminisztérium erkölcsi támogatásával. A program segíti a szakmai szervezetek és betegszervezetek munkáját, keretet ad minden vesével kapcsolatos aktivitásnak. Kiemelten foglalkoznak a háziorvosok képzésével, hiszen először ők találkoznak a betegekkel.

Kapcsolódó cikkek