"Fel kellett volna darabolni azt, aki először hozott be Magyarországra francia fajtákat... és kiakasztani darabjait minden borvidéken elrettentésül..." De miért is akarná „vizenyős ízű francia, spanyol, olasz fajtákkal felhígítani a magyar termőföldet?" - írta 114 esztendővel ezelőtt Eötvös Károly Utazás a Balaton című könyvében, és az elkötelezett kéknyelű-hívők nyilván egyetértenek vele. Immár harmadszor rendezték meg a Badacsony New Yorkban című kóstolóprogramot, két éve az olaszrizling, tavaly a szürkebarát, idén a kéknyelű állt a fókuszban.

A repülőjegy költségeit megspórolhattuk, merthogy a rendezvényt a budapesti New York Palotában tartották meg, mintegy 31 borászat összesen 150 borát lehetett megkóstolni. Jóllehet a meghívó a világ legnagyobb kéknyelű kóstolójára invitált, és ez a tekintetben mindeképpen igaz, hogy e "badacsonyicumot" összesen nagyjából 40 hektáron termelik, ám a másfél száz bornak alig 20 százaléka volt kéknyelű, sőt, akadt olyan pincészet, amelyik egyáltalán nem hozott magával ebből a fajtából.

Papp Lajos és a szíverősítő rajnai
A kóstoló végére az arányokkal nem, de azzal sikerült kibékülni, hogy más fajtákat is beengedtek New Yorkba, vagyis a New Yorkba. Ilyen például a Folly Arborétum és Borászat izgalmas gyöngyözőbora, a 2013-as Buboréka, ami budai zöldből (!), muskotályból és sauvignon blanc-ból született meg. Ez egy ízig-vérig badacsonyi bubis ital, éppencsak leheletnyit behízelgő, erősen tartja a gerincét, de nagyon lehet szeretni. Említhetnénk még a Németh Pince friss, 2013-as Rózsakőjét is, ami ugyan még csak hordóminta, de rózsakvarcot idéző jegyeivel kóstolótársunkat és szerény személyünket is megvett kilóra, vagy inkább (deci)literre. Hogy honnan tett egy csomó déli gyümölcs mellett maracuját is 2013-as sauvignon blanc-jába a Fischer Borház, nem tudjuk, és a borászt sem találtuk, így tőle sem tudtuk megkérdezni, de izgalmas bor született. Szerencsére a Nyári Pincészet standjánál ott van Nyári Ödön, akit nem lehet nem észrevenni, és nyilván évtizedek óta küzd azzal, hogy harcsabajsza és ősz fürtjei miatt rendre összekeverik Papp Lajos szívsebésszel. A konokul a maga útját járó borász a Szent György-hegyen alkot, de úgy, hogy a szívgyenge borissza rögtön hanyattvágódik. Nem azért, mintha túl sok lenne a sav vagy az alkohol a boraiban, hanem mert ilyet csak ritkán iszik az ember. Vegyük csak nyelvügyre a 2012-es rajnai rizlinget, ami könnyedén lehetne akár a l'Oréal vagy más, kozmetikumiparban utazó multi zászlósbora. Merthogy annyira dől a parfüm a pohárból, hogy gyanakodva pillantunk körbe, ki locsolt magára egy borkóstolón ennyi sűrű illatot. Pedig az illat a pohárból jön, és megkóstolva, a borból is. Másutt a Szibériában, Kínában, Tibetben és Indiában őshonos pézsmaszarvas teljes csordáit mészárolják le, hogy prosztatájukból kinyerjék a drága mósuszt, ám itt Nyári mester állatáldozat nélkül is megoldotta a házi feladatot. Ideje betárazni néhány kartonnal, mielőtt valamelyik kozmetikai cég felvásárolja a pincét.

Milyen az igazi kéknyelű?
A Weller Borház családi vállalkozás, 1613 óta - jelenleg öt hektáron - bíbelődnek a szőlővel. Mondjuk, erős túlzás ez a bíbelődés, mert ha a Zeust, a Vulcanust, Rózsakőt és a többit fele olyan gondossággal termelik, mint a kéknyelűt, ami minket illet, megfontoljuk, hogy Badacsonytomajba, egy közeli présházba költözzünk. A 2007-es kéknyelű 14 és feles alkohollal is szép, barátságos tétel. Az olaszrizlinget és a Vulcanus pezsgőt nem igazán tudtuk befogadni, a mi értelmezési mezőnket kissé szétfeszítette, de a kéknyelű, az kéknyelű. Mert az van, hogy a kéknyelűt általában minden, önmagát az éhhaláltól megóvni kívánó borász néhány hónap palackérlelés után szépen eladja, és a befolyt pénzből kezd neki az újabb szezonnak. Hiába tudják a borászok, hogy a kéknyelűnek kell legalább 3-4, de inkább 6-8 év, hogy megszelídüljön a fickóssága, és előbújjon a kéknyelűsége, az efféle türelemre csak a tehetős és/vagy megszállott borászok hajlandóak. Vagyis a borszerető közönség jó részének fogalma sem lehet arról, milyen is az igazán jó kéknyelű, olyat még nem ivott, ezért science fictionnek tűnhet neki.

Részben ezért történhetett, hogy nem mindegyik kéknyelűvel voltunk kibékülve. Rendben, a fajta amúgy is gazdag káliumban, magnéziumban és szelénben, tehát kiváló védőital influenza ellen, de minket elsősorban nem gyógyhatású készítményként érdekelt. Akadt, ahol ugyan a kor rendben volt, csak a hordózást bénázták el, másutt meg igyekeztek olaszrizlinggé, esetleg acélos sauvignon blanc-ná maszkírozni a kéknyelűt. Merthogy számunkra a kéknyelű azt jelenti, hogy a savak már kezdenek szépen, nagykönyvszerűen lekerekedni, és nem az a bor fő célja, hogy a nyelvtő magasságában igyekezzék megnyitni a torkunkat. Sok helyen szép és tiszta volt a bor, éppen csak a kéknyelű maradt ki belőle, esetleg éppen olyan volt, mint az adott pincészet összes többi bora: sav és ásvány dögivel, fajtajelleg meg valahol az utolsó nyelet végén, nyomokban.

Hanem a pinot!
A Domaine Edeggert nem azért említjük meg, mert olyan szép a rizlingházasításuk (olasz és rajnai), bár a 2012-es borra is érdemes volna néhány sort vesztegetni. Hanem a pinot. Az elmúlt hónapokban és az elkövetkező napokban volt és lesz szerencsénk hegyaljai pinot noirt kóstolni, és ez az élmény ahhoz fogható. Jó, Burgundiában is vannak ásványok bőven, de amit a hazai vulkanikus talaj tud nyújtani, az egészen biztosan a határon túl is sok hívet tud szerezni a Kárpát-medencei pinot-knak. Persze, van nemes hordóhasználat, ilyen-olyan trófeás villányi és szekszárdi pinot noir, de tessék egyszer burgundiai stílusban, a szép, elegáns, nem fej- és hordónehéz pinot noirokat megkóstolni valami extrém zeolitos, andezites talajról, és biztosan érteni fogják, miről írok. Szóval, két kéknyelű között nyakaljanak egy kis Domaine Edegger 2011-es pinot noirt, esetleg verjenek csapra pár 2010-es pinot-t a Csobáncsi Bormanufaktúrától. Nem fogják megbánni. Én szóltam.

Élet a savakon túl
A friss kéknyelűek közül az Istvándy Pince 2013-as borát éreztük a legkéknyelűbbnek. Nem tudjuk, mit fog mutatni 6-8 év múlva, de ez a bor már most felszolgálható kéknyelűként. Nincs meg benne persze az érett bölcsesség, de van benne élet a savakon túl is. A Málik Pince kéknyelűjéről van akinek elég annyi, hogy a VinCE magazinban a hónap bora lett, és értjük is, hogy miért. A mi fejünkben a kéknyelű képzetéhez egy picit alacsonyabb savak társulnak, de ne hallgassanak ránk, a 2010-es bor szép, a költői képekre mindig nyitott, borízlelgetési munkák során a sós ízekért rajongó kóstolótársunk szerint a "fény-árnyék" hatás köszön vissza ebben a kéknyelűben.

Megmondjuk az igazat, nem ismerjük Szarka Gyula Pincészetének valamennyi borát, és tény, mindig előítéletesek vagyunk kissé a híres emberek italaival. Nem mintha nem bíznánk abban, hogy Angelina Jolie képes tehetséges borászokat megfizetni, mégis, valahogy ott bujkál bennünk a félsz: ha olyan baromi jó borokat termel a híresség, minek a saját nevével hirdetni? Ott van például Szörényi Levente, akinek a borait csak pult alól lehet beszerezni, és minden különösebb marketing nélkül is elsül a legendás riffekhez szokott keze. Szarka Gyula viszont részben rácáfol az előítéleteinkre, mert nemcsak tehetséges zenész, de még a kéknyelűhöz is ért. A 2009-es tételben van egy kis unortodox, az olaszrizlingre emlékeztető kesernyés lecsengés, de maga a bor tökéletes kéknyelű. Szép, érett, ezen a boron már nem csak az összetevők és kémiai értékek érződnek, hanem a kéknyelű nehezen megfogható karaktere is. Valahogy így lenne jó kéknyelűt termelni. Ekkor talán, évszázad múltával, rácáfolhatnánk Eötvös Károly szavaira: „Rossz idő, rossz féreg, rossz tudomány tönkre tett bennünket. Főleg a rossz tudomány." És eljöhetne újra az aranykor, amikor még kétszer annyiért adták el a jó badacsonyi kéknyelűt, mint az elit tokaji aszúkat.

 

Kapcsolódó cikkek