Fotó: SZIGETI TAMÁS

A Jobbik 21 százalékos eredményével közel került a baloldalhoz, amely 26 százalékot ért el. S ha nagy izgalmak árán is, de a Lehet Más a Politika 5 százalékával szintén bejutott az Országgyűlésbe. Valójában semmi rendkívüli nem történt, a prognózisok már hónapok óta a kormányoldal egyértelmű győzelmét valószínűsítették, s a helyzet érdemben március végére sem változott. Hívei számára elszomorító volt, hogy a kampány utolsó szakaszában stagnált, illetve visszaesett a kormányváltók szövetségének támogatottsága. Ehhez zárkózott fel jó ütemérzékkel harmadik erőként a véghajrában a Jobbik. Az LMP, amely kezdetben az ellenzéki pártok közül a legtöbb szabad vegyértékkel rendelkezett, a szervezet kettészakadását kísérő trauma miatt kis híján kimaradt a parlamentből.

A mostani választás egyik fő tanulsága, hogy immáron második alkalommal kerültek túlsúlyba azok a politikai erők, amelyek - ezért vagy azért - markánsan elutasítják az 1989-90-ben létrehozott rendszert. Amelyek szerint a negyedszázados szisztéma megbukott, változtatások, korrekciók nélkül folytathatatlan. Az általános közérzület négy éve is, most is a rendszerváltozás befejezését sürgető politikai erőknek kedvezett. 2010 után az erre vonatkozó kétharmados felhatalmazás felszabadította Orbán „lázadó" attitűdjét. Keményen tartotta az irányt, parlamenti minősített többséggel a háta mögött nagy lendülettel vágott bele a két évtizedes, „névadója nincs" rendszer gyökeres átalakításába.

A rendszerváltás legitimációs deficitjét hol ötletesen, hol agresszíven a balliberális kormányok nyakába varrta, s minden igyekezetével azon volt, hogy maga mögött hagyja a zűrzavaros átmenetként nevezett évtizedeket. A „történelmi újrakezdés" lázától hajtva a régi politikai és üzleti szálakat szétszakítva megteremtette egy új világ alapjait. Négyéves kormányzása véget vetett a provizóriumok korának. Alaptörvényt alkotott, alapjai¬ban alakította át a hatalom intézményrendszerét, és egy végletesen központosított berendezkedést hozott létre.

A fanyalgás ellenére a hétvégi voksolás kimenetele utólag visszaigazolni látszik a szinte mindent felforgató törekvések jogosságát. A vasárnap történtek ugyanakkor rávilágítanak arra is, hogy a baloldal, még ha időnként hangoztatta is, nem értette meg a kor szavát. Nincs mese, bebizonyosodott, hogy egy ciklusnyi idő nem volt elegendő a politikai baloldal átszabására.

ELFOGYOTT IDŐ
Az ellenzékbe kényszerült MSZP és „szövetségesei" kudarcának okát lehet részben a Fidesz nyomasztó hatalmi túlsúlyával magyarázni. A miniszterelnök valóban szinte intézményes korlátok nélkül építhette rendszerét, s nem vitás, minden eszközt bevetett annak érdekében, hogy a másik térfélen lehetetlenné váljon az alternatívaállítás. A baloldali politika új alapokra helyezését azonban mégis elsősorban a szocialista és balliberális oldalon történtek gátolták.

A ciklus elején a Mesterházy-féle vezetés túl sok időt vesztegetett el a párt gyurcsány¬tala¬nításával, s talán túl keveset szánt az ezt kísérő rapid, némiképp előkészítetlen generációváltásra. Noha eredményként könyvelhette el, hogy a párt és frakció - már 2010 előtt elkezdődő - erózióját sikerült megállítani, az irányzatok felszámolása, a platformok lefojtása azonban egyértelműen a mentális és szellemi megújulás ellen hatott. Elhúzódott az ellenzéki működés alapelveinek tisztázása (rendszer vagy kormány ellenzéke), a párt profiljának (kisember-centrikus vagy reformpárti karakter) meghatározása is.

A fiatal pártelnök és pártja számára szokatlan helyzet teremtődött Gyurcsány MSZP-ből történő távozásával, majd Bajnai 2012. októberi színre lépésével. Ezt követően a szocialisták baloldali „fordulatának" következetes végiggondolását a közös fellépéssel összefüggő végeláthatatlan taktikázások, szervezeti és személyi konfliktusok nehezítették. Az egyfordulós választás intézményesítése optimális esetben talán segíthette volna az együttműködést a baloldali pártok között, de az adott feltételek mellett a rivalizálást, az ellenzéken belüli vezető szerepért folyó küzdelmet szította fel, s bizalmatlanság forrása lett.

Orbán ellenzéke a parlamenti ciklus túlnyomó ideje alatt széttartó képet mutatott. Ez leképeződött a gyorsan épülő orbáni rendszerrel szemben szerveződő fragmentált ellenzék bizonytalanságában, amely a kezdetektől fogva ingadozott a rendszer- és kormánykritikus szerep között. A közös stratégia rendezetlensége, az eszmei kötőanyag és az együttes narratíva hiánya ellehetetlenítette a hosszabb távú építkezést, s a baloldalt védtelenné tette a kormányoldal offenzívájával szemben.

Sajnálatos, hogy elmaradt az egyre mélyülő válságba forduló rendszerváltás rendszerének alapos kritikája. A demokratikus oppozíció a jogállami elvekhez történő valamifajta visszarendeződés általános óhajánál nemigen jutott tovább. Az elképzelések kiérleletlenségére utalt, hogy miután „az ellenzék érdemi támogatottsággal rendelkező erői" között az összefogásra vonatkozó megállapodás megszületett, a korszakváltás célkitűzését a kormányváltásra cserélte le.

A baloldali összefogás gyengülő esélyeit jelezte, hogy a választáshoz közeledve a „progresszió" táborában egyre gyakrabban hangzottak el olyan megnyilatkozások, amelyek azt sugallták, hogy csak az elementáris felháborodás, a körvonalazatlan népharag segíthet. Ennek azonban, lássuk be, csekély volt a valószínűsége.

NEM TART ÖRÖKKÉ
Közismert, hogy a Fidesz gondolkodását és a mindennapok gyakorlatát a hatalmi célszerűség határozza meg. Minden fontos kérdést a hatalommaximalizálás szempontrendszerének rendel alá. Politikusai, ha kell, több hangszeren játszanak. Ha szükség van rá, akkor hatalomban is képesek ellenzéki magatartásra. Sikereiket nem utolsósorban a vetélytársakat váratlanságával többnyire meglepő, kíméletlen érdekérvényesítésnek köszönhetik. De az eredményességhez az is hozzájárul, hogy a kialakulófélben lévő berendezkedés és a társadalom jelentékeny részének autoritás iránti igénye egybeesik.

Ez az állapot azonban nem tart örökké. A szociális helyzet romlása és az orbáni rendszerbe programozott tekintélyelvű megoldások túlburjánzása könnyen megbolygathatja a társadalom sok szempontból már ma is csak látszólagos nyugalmát. Nincs semmi biztosíték arra, hogy a rendszerváltás „javított" kiadásának kevesebb kárvallottja lesz, mint a korrekcióra szorult modellnek. A stabilizáció megteremtésének egyik legfőbb akadályát leginkább a társadalmi integráció szövedékét már látványosan kikezdő kirekesztő társadalompolitika képezi.

A közelmúltban az OECD és az ombudsman által közzétett jelentések vagy a KSH legújabb kimutatásai, szociális, demográfiai és mentális vonatkozásai riasztóak. A Fidesz harsány propagandája ellenére csökken a gyermekvállalási hajlandóság, látványosan romlanak a fiatalok kilátásai, amit a külföldön munkát vállalók ugrásszerűen emelkedő aránya is tükröz. Az elmúlt évek első számú vesztesei a „zuhanó középosztály" tagjai, a kilátástalansággal szembesülő, gyermeknevelésre egyre kevésbé vállalkozó fiatalok, a létbiztonság érzésétől megfosztott rétegek lettek.

Jó lenne tudni, hogy a szervezetlen, az egyre nehezülő viszonyok között vegetáló hallgatag tömeg, amely nem Londonba, Bécsbe, Berlinbe tart, merre mozdul. Az általános bizonytalanság, az időnként kitörő indulatok ez ideig szerencsére nem rendeződtek egy hullámba. Az, hogy nem alakult ki társadalmi ellenállás, a kormány által begyakorolt represszió és a könnyebb életre vonatkozó ígéretek tudatosan adagolt kevercsének, illetve az ellenzéki erők gyengeségének köszönhető. A baloldal az elmúlt ciklusban a növekvő politikai apátia közepette bizonyos szakmai és társadalmi csoportok radikalizálódása ellenére sem volt képes a közelégedetlenségek integrálására. Fordulatra ebben a kérdésben a közeljövőben sem számíthatunk. Ráadásul a baloldali ellenzék megújulási kísérletének kudarca következtében egy „civil párt" vagy a civil mozgalmakra épülő oppozíció megszerveződésének valószínűsége távolabbinak tűnik, mint néhány évvel ezelőtt.

Tovább nehezíti a demokraták helyzetét, hogy az establishmentellenes Jobbik markáns jelenlétével hosszabb távon kell számolni. Veszélyt jelenthet, hogy ideológiájának számos olyan eleme van, amellyel a híveit hosszú ideig elláthatja munícióval. A pártnak eddig leginkább azokat sikerült magához kötnie, akik fiatalkori lázadásból választották a radikalizmust. Minden esély megvan azonban arra, hogy növeli befolyását a leszakadásra ítélt társadalmi csoportok között.

Nyert tehát a Fidesz, ismét Orbán alakíthat kormányt. A korábbiaknál is hatványozottabb a felelőssége. Ezzel kapcsolatban aktuálisnak tartom Pataki Ferenc közelmúltban írott sorait: „A Fidesz... elérte, amit akart, de szemmel láthatóan azt, hogy tulajdonképpen mit is akar az országa, miután legfőbb célját - a hatalom birtoklását - elérte, mintha nem tudná. Mintha most tanulná." Sürgős lenne mielőbb megértenie.

A szerző szociológus, a Politikatörténeti Alapítvány és Politikatörténeti Intézet tudományos munkatársa

Kapcsolódó cikkek