(A fotón Pásztor István, a VMSZ elnöke, és Aleksandar Vučić (SNS), szerb kormányfő az egyik koalíciós tárgyalást követően. A háttérben Tomislav Nikolić államfő portréja.)


Sorozatunk első két részében felmértük a vajdasági magyar politikai színtér szereplőit, és tisztáztuk magyarországi kapcsolódásaikat, most megvizsgáljuk a magyar szavazók preferenciáit.

Hiba lenne azt hinni, hogy a hat magyar párt lefedi a vajdasági magyarok politikai igényeit. Utoljára 2007 végén született átfogó politikai felmérés a vajdasági magyarok körében, és a zentai székhelyű Identitás Kisebbségkutató Műhely kutatásának eredményei meglepőek voltak: a magyaroknak alig több, mint a fele szavazott volna csak magyar pártokra (VMSZ: 44.9%, összes többi magyar párt: 7.68%), a többiek a „demokratikus" (nevükben inkább baloldali, liberális) szerb pártokra voksoltak volna, elsősorban a Tadić-féle Demokrata Pártra (DS) (18.85%), a Vajdasági Szociáldemokrata Ligára (LSV) és a Liberáldemokrata Pártra (LDP).

A felmérés egyik érdekes tétele volt, amikor a kutatók arra kérdeztek rá, melyik az a párt, amelyikre a válaszadó semmiképpen nem szavazna: 2007 végén a Szerb Radikális Pártot (SRS) a magyar szavazók 87.3 százaléka jelölte meg elfogadhatatlannak, míg a Szerb Szocialista Pártot (SPS) 61.5 százalékuk - ez a két párt vezette a nacionalista, kisebbség-ellenes miloševići Jugoszláviát.

A 2014-es előrehozott parlamenti választás idejére azonban jelentősen átalakult a szerb belpolitika. Korábban, még 2008-ban a Szerb Radikális Pártból kivált káderek egy új, hagyományos konzervatív pártot alapítottak Szerb Haladó Párt (SNS) néven, és a 2012-es választást követően némi szerencsével, valamint a sokáig befutónak hitt Demokrata Párt bénázásával kormányt alakíthattak. Az SNS kormányzásából másfél év telt el, mire a párt annyira megerősödött, hogy az akkorinál még nagyobb kormányzati szerepre tarthatott igényt, így kierőszakolt egy előrehozott választást 2014. márciusára, mondván, a napirenden lévő EU-csatlakozási tárgyalásokhoz és a szükséges reformok végrehajtásához friss választói felhatalmazásra, legitim kormányra van szükség.

A VMSZ merész stratégiai döntést hozott: 2012 után újra egyedül indult ezen a választáson, és már a kampány során kommunikálta, hogy kormányzati szerepre készül. Mivel a közvéleménykutatások az SNS elsöprő fölényét jelezték, ez azt is jelentette, hogy Pásztorék annak a pártnak az utódával készülnek koalíciót kötni, akiket alig hat éve még a magyar szavazók 87 százaléka elutasított. Potenciális harmadik koalíciós partnerként pedig már a választás előtt is annak a Szerb Szocialista Pártnak a neve merült fel, akiket a magyarok csaknem kétharmada szintén el sem tudott volna képzelni a VMSZ partnerének.

A vajdasági magyarok által korábban elfogadott „demokratikus" pártok helyett az SNS-re tenni így tehát első hallásra kockázatos ötletnek tűnt, csakhogy 2014 nem 2007 - azok a szerb pártok, akikre a magyarok akkor szavaztak, mostanra súlyosan meggyengültek. A magyarok körében anno igen népszerű Demokrata Párt például néhány héttel a választás előtt szakad ketté, de a többi preferált „demokratikus" pártnak sem állt jól a szénája: a magyarok által szintén kedvelt Liberáldemokrata Párt, vagy az URS (korábbi nevén G17+) például be sem jutott a parlamentbe, és ezt már az előzetes közvéleménykutatásokból is sejteni lehetett.

A VMSZ átpozícionálásában a szerbiai politikai széljárás megfordulása mellett még egy tényező játszhatott szerepet, a Fidesz és az SNS közötti jó kapcsolat. Budapestről többször jelezték Pásztorék felé, hogy az SNS megfelelő partner lehet az együttműködésre, egyrészt az ideológiák mentén (az SNS is az Európai Néppárt tagja, felvételét részben a Fidesz támogatásának is köszönheti), másrészt a két kormány közötti kiváló együttműködés miatt, aminek csúcsa a 2013 júniusában lezajlott közös történelmi főhajtás volt a második világháború, és az azt követő időszak magyar és szerb áldozatai előtt. A megemlékezésen magyar részről Áder János, szerb részről Tomislav Nikolić államfők vettek részt.

Ebben a környezetben Pásztor meg tudta szerezni a VMSZ számára a párt nélkül maradt magyarok szavazatainak nagy részét. Igaz, korábban már számos lépéssel tesztelte a szavazók véleményét az irányváltásról: a 2012-es választások óta több önkormányzatban álltak át korábbi DS-es partnereik helyett az SNS mellé, néha csak szavazataikkal besegítve a kormánypárt helyi erőinek, máshol a helyi önkormányzat átalakításában is tevékenyen részt vettek, megbuktatva a DS-es városvezetést, hatalomba segítve az SNS-t.

Ha a 2014-es választás országos 53 százalékos részvételi arányát a magyarokra is kivetítjük, nagyjából 110-120 ezer vajdasági magyar mehetett el szavazni, ebből szavaztak 75 ezren a VMSZ-re, tehát körülbelül a magyar szavazók kétharmada. (Bár a VMSZ-nek Belgrádban is van alapszervezete, a nem-magyaroktól legfeljebb százas nagyságrendben érkezhettek szavazatok.) A 75 ezer szavazó azt is jelenti, hogy 2012-höz képest a VMSZ 10 százalékkal tudta növelni támogatói számát.

A kisebb vajdasági magyar pártok szó szerint labdába sem rúghattak mellettük, bár a VMDK a Boris Tadić volt államfő által vezetett hatpárti koalícióban átcsúszott az 5 százalékos parlamenti küszöbön. Nehéz megmondani, hány magyar szavazott erre a koalícióra, pláne hogy közülük hányan szavaztak kifejezetten a VMDK miatt, de az biztos, hogy a VMDK a párt szempontjából jót húzott Tadić-csal: nem sokkal a választás előtt csatlakoztak a volt államfőhöz, magára hagyva a többi magyar pártból valmiféle ellen-VMSZ-ként megformálódni látszó koalíciót (amiben a VMDP eleve nem vett volna részt). A maradék három párt, az MRM, az MPSZ és a MEP maga mellé vett egy horvát és egy bosnyák pártot, és így, Nemzeti Közösségek Listája néven vágott neki a választásoknak, de összesen csak 4000 szavazatot szerezve rendkívül gyenge eredményt ért el.

Ebben a gyenge eredményben közrejátszhatott, hogy az MNT által felügyelt szerbiai magyar nyelvű média (a Magyar Szó napilap, a Hét nap hetilap, és a Pannon Alapítványon keresztül működtetett Pannon RTV rádió- és televízió) nem különösebben érezte szükségét a kisebb magyar pártok pozitív diszkriminációjának, ellenben a VMSZ vezetői - különböző funkcióikban - dominálták a híradásokat.

Ide tartozik, hogy - valószínűleg szintén a Fidesz szakembereinek támogatásával - a VMSZ a politikai kampánya jellegét is megváltoztatta. Előtérbe került a door-to-door kampányolás, ami ugyan rettenetesen drága, de hatékony megoldás - a kisebb vajdasági magyar pártok nem is reménykedhettek egy ilyen kampány lebonyolításában.

A VMSZ politikai teljesítményéhez ezzel együtt kétség sem fér: bár stratégiája kockázatosnak tűnt, végül sikerült úgy „átfutnia a túloldalra," hogy a választói nem fordultak el tőle, sőt, jelentős számban tudott új szavazókat is megnyerni, részben a többi magyar párt-, részben a magyarok körében korábban népszerű szerb mainstream pártok kárára.

Az országos választás azonban egy dolog. Kérdés, milyen eredmények születnek októberben, amikor a Magyar Nemzeti Tanács választását tartják, ahol csak magyar pártok (vagy szerb pártok magyar frakciói) igyekeznek megnyerni a magyar listára feliratkozott választók bizalmát. Ha a VMSZ itt is tarol, akkor a jelenleg még hatpárti vajdasági magyar politikai színtéren jelentősen csökkenhet a politikai opciók száma.

Sorozatunk utolsó, negyedik részében a vajdasági magyar politika egyik központi kérdését, az autonómia témáját járjuk majd körül.

 

Kapcsolódó cikkek