A mezőgazdaságra értelmezett fenntarthatóságot gyakran kapcsolják össze a bio-, avagy organikus farmokkal. Sokan ezt tekintik a világ egyre növekvő népességének ellátásához a legcélravezetőbb szervezeti egységnek, ám az összefüggés támadhatóságát egyre több kutatás igazolja.

Egy Ben-Gurion Egyetemen készült tanulmány kimutatta, hogy a talajvíz szennyezettségét drámaian csökkenti, ha a trágyázást az öntözési rendszeren keresztül és a növények aktuális igényei szerint végzik el azok növekedésének időszakában. Az organikus farmok viszont épp ellenkezőleg működnek: a szezon során kiegyensúlyozott a trágyázási tevékenység, ami ezért nem is tükrözi a valós igényt. Miközben a komposztálást a zöld gazdálkodás részeként tartják számon, jelentős mennyiségű üvegház-hatású gázt juttat a légkörbe.

Az organikus nagyságrendileg 20-50 százalékkal generál alacsonyabb hozamot, mint a tradicionális eljárás, miközben a termőföldet többféle módon is túlterheli. Egy 2012-es brit meta-analízis összegyűjtötte ezeket a hatásokat. A lista alapján ammónia- és kéjgáz-kibocsátásban, valamint a nitrogén kimosódása terén is kevésbé kímélik a környezetet az organikus farmok, ami eutrofizálódáshoz (a víz elalgásodásához) és savasodáshoz vezet.

A biofarmok elutasítják a fejlett technológia használatát (így a géntechnológiát is), így a termésmennyiség bővítésére nincs kapacitás. A biofarmok csak úgy láthatják el tehát az emberiséget, ha azok alapterülete megnövekszik, azaz mind nagyobb földterületeken zajlik mezőgazdasági termelés és állattartás (trágyázási célból). Mindez óriási vízigénnyel jár, aminek fenntarthatósága már önmagában is kérdéses.

A mítoszokkal ellentétben a valóságban a biofarmokon rovarölő- és gombaölő-szereket is használnak a termés védelmében. Az alkalmazott több mint 20 kemikália közül valamennyi megtalálható az USA által engedélyezett vegyszerek listáján.

Hosszú távon az organikus farmok leglogikátlanabb és legkevésbé fenntartható sajátossága, hogy nemet mondanak a genetikai módosításokra. Kizárásuk pusztán azért, mert a legmodernebb technológiával végzik el azokat, megakadályozza a farmereket, hogy fejlesztett csírákkal dolgozzanak, a fogyasztókat pedig, hogy étkezési célra optimalizált ételeket vásároljanak, mint amilyen az omega 3 zsírsavakkal feljavított olaj.

Henry I. Miller a Stanford Egyetem Hoover Intézetének fizikusa, biológusa. Fő művének címe The Frankenfood Myth.

Richard Cornett a Western Plant Health Association kommunikációs igazgatója.

Kapcsolódó cikkek