Thaiföld 1980-as évek végi aranykora végleg eltűnőben van, amelyet azért is nehéz elfogadni, mivel a délkelet-ázsiai, illetve a csendes-óceáni országok alkotják a világ leggyorsabban fejlődő régióját. Az országnak 1988-ban 13,3 százalékos gazdasági növekedést sikerült elérnie, aminek külső és belső okai is vannak. Az 1980-as évek elején a thaiföldi kormány addigi import támogató politikáját inkább exportra termelő iparosításra váltotta, így megnyitva a kaput a külföldi működő tőke (FDI) beáramlása előtt. Ezen felül ekkor indult meg a termelőüzemek kivándorlása Japánból és a kelet-ázsiai régióból az olcsóbb délkelet-ázsiai régiókba. Ennek hatására a Thaiföldre irányuló FDI megtízszereződött 1985 és 1990 között.

Külföldi tulajdonú összeszerelő üzemek sokasága jelent meg az országban (először csak olcsóbb termékeké, mint a cipő és a játékok, később azonban a nagyobb hozzáadott értékű termékek gyártása tovább pörgette az exportot, például autóalkatrészek vagy elektronikai termékek révén), amelyek az olcsó munkaerőt kihasználva exportra gyártották termékeiket. Az export növekedése 1987-től 1989-ig rendre meghaladta az évi 20 százalékot, ám a 2014-es export növekedési ráta nem éri el az 1 százalékot sem.

Az export orientált gazdasági növekedés elindított egyfajta belső átalakulást is. Megindult az urbanizáció, ezzel együtt pedig a középosztály megerősödése, amely számos szektornak kedvezett - például kiskereskedelem, ingatlan, telekommunikáció, egészségügy, média és egyéb szolgáltató iparágak. A thaiföldi gazdaság megosztott lett - a mezőgazdaság még mindig a legjelentősebb foglalkoztatási forma volt a vidéki országrészeken, a gyártás területileg pedig a nagyvárosok körül koncentrálódott, főleg Bangkok közelében.

A nagy exportra termelés és a mennyiségi növekedés mellett nem volt idő minőségi átalakulást véghezvinni. A folyamatosan növekvő teljesítmény elérése éppen elég kihívás volt a cégeknek, így nem volt idő és erőforrás a hosszú távú fejlesztések megtervezésére és kivitelezésére. Azon kevés cég, amelyek minőségi fejlesztéseket vittek végbe, főleg külföldi nagyvállalatok leányvállalatai voltak. Meg kell hagyni viszont, hogy ezen vállalatoknak volt csak lehetősége technológia, know-how és best practice átvételére a nyugati központjaikból hatékonyságuk fejlesztésére. A megnövekvő középosztály kiszolgálására specializálódott hazai cégek viszont megelégedtek csupán a folyamatosan növekvő kereslet kielégítésével. Szerencséjükre ezen a téren nem volt verseny külföldi vállalatokkal, mivel őket a belső kereslet kielégítése nem, csak az exportra termelés motiválta. Ez biztonságot nyújtott számukra, azonban pont a verseny hiánya miatt elmaradtak a fontos hosszú távú fejlesztések.

Ilyen állapotban érte Thaiföldet az 1997-es ázsiai válság, mely a felkészületlen hazai cégeket és a gyengébb multinacionális vállalatokat gyakorlatilag elsöpörte a piacról. A válság során Thaiföldnek rá kellett döbbennie, hogy már a globális véráram része, így cégei is a globális piacon kell, hogy versenyezzenek.

Ezek alapján Pavida Pananond szerint két fontos tanulságot érdemes észrevennie Thaiföldnek. Az első, hogy a multinacionális vállalatok mostanra a világ minden táján, több helyszínre osztják szét akár egyazon termék előállításának fázisait. A fejlődő gazdaságok sokszor ebbe a láncolatba kapcsolódnak be, különböző piaci előnyöket kínálva. A második, hogy az immateriális javak értéke egyre jobban nő a materiális javakkal szemben. Ez azt jelenti, hogy a szolgáltatások és termékek esetén a hozzáadott érték egyre nagyobb részét tudás intenzív tevékenységek adják (kutatás, fejlesztés, marketing, stb.).

A fentiek tükrében Thaiföldnek érdemes átgondolnia szolgáltató és ipari szektorainak jelenlegi helyzetét, illetve azok illeszkedését a globális gazdaságba. Amennyiben a vezetés és a piaci szereplők képesek meghatározni a fő irányt, úgy nem egyszeri és ad-hoc lépéseket kell majd megtenniük, hanem kemény, átfogó és teljes körű átstrukturálásba kell kezdeniük, máskülönben Thaiföld sosem fogja még egyszer aranykorát élni.

Kapcsolódó cikkek