Baráti viszonyba került a halállal Víg Katalin. Négy éve, egy hideg őszi napon, az akkor 23 éves pszichológusnövendék egy orvos kongresszus plenáris ülésének délelőttjén a Szent Imre Kórháztól kétutcányira, váratlanul összeesett. Hirtelen szívhalál. Újraélesztés, mentők, több napos mélyaltatás az intenzív osztályon. „ Akkor békéltem meg a halállal, és azt remélem, hogy már csak egyszer jön el az életemben. Hívő ember vagyok, de azt nem tudom, hogy a szívhalál mennyire változtatta meg a hitemet. Inkább úgy gondolom, hogy valakinek odafent még van valami célja velem. Hogy idelent, az apróságok helyett csináljak valami hasznosat, valami átfogót, valami olyat, amit hivatásként élek meg. "
Az alattomos szívhalál mindenféle előzmény nélkül csap le. Katalinnál is így történt. Ugyan a megelőző nyáron időnként hőhullámok törtek rá, de senki sem vette komolyan, azzal ütötték el a dolgot, hogy kevesebb kávét igyon. „Semmire nem emlékszem, kiesett pár nap az életemből. Nem tudom ültem-e vagy álltam a konferenciateremben, nem tudom, mi és hogyan történt. A legelső élményem a sötétség volt, és arra emlékszem, hogy a hajamhoz kaptam, ami szokatlan módon be volt fonva. Semmit nem értettem, csak kapkodtam, mire egy nővér fölém hajolt és megnyugtatott, hogy kórházban vagyok, a hajamat pedig azért fonták be, hogy ne kócolódjon össze. Nem okoztak különösebb traumát a nővér mondatai, nem is fogtam föl azokat, hiszen semmin nem fájt, jól éreztem magam. Csak amikor az ágyamhoz lépő szüleim elcsigázott, fáradt és mégis boldog arcát láttam, csak akkor kezdtem fölmérni, hogy valami nagyon komoly dologról lehet szó. Később mondták el, hogy mi, és hogyan történt. Hogy egy hordágyon fekve, intubálva, levágott ruhában toltak ki a konferencia teremből, és rohantak velem az intenzív osztályra. Szüleim úgy tartják, hogy csoda történt velem. A szupervizorom mondata pedig azóta is itt cseng a fülemben: „Kata, maga Isten tenyerén egy gyöngyszem."

Úgy döntött, hogy legyőzi a rákot

Gyomorfekély gyanújával kereste föl az orvost Nagy György, de a különféle szűrővizsgálatok elvégzése után 2013 májusában kiderült: előrehaladott stádiumú gyomorrákja van.

„Furcsa érzés volt szembesülni a diagnózissal. Az embernek ugyanis olyan képzetei vannak a rákos betegről, hogy lefogy, elesett, étvágytalan. Nálam nem voltak ilyen tünetek, csupán időnként gyomorégést észleltem, de egy ideig nem foglalkoztam vele, továbbra is ugyanúgy éltem, biciklivel jártam a belvárosból a televízió óbudai székházába. A diagnózis tudatában ezek a gondolatok futottak át az agyamon, de pragmatista lévén rögtön azt kérdeztem az orvostól, hogy akkor most mit kell tennem, mi a következő lépés?" - emlékszik vissza.

A neves televíziós szerkesztő-műsorvezető az egyik soron lévő, de nagyon fontos feladataként fogta föl a gyógyulását, amiben kitűnő társa volt a felesége. „Ő mindig tudta, mikor kell engem pátyolgatni, mikor nem, mert csak erősítené a betegségtudatot." Egy hónapja maradt a műtétig, és mivel tudta, hogy a gyomor eltávolítása 5-6 kilót kivesz belőle, elhatározta, hogy előre kipótolja a súlyvesztést. Ez volt az első siker, és sikerült a műtét is. „Nem kezdtem el böngészni az Interneten, hogy a hasonló daganatos betegek közül hányan halnak meg, helyette úgy döntöttem, hogy a túlélők között leszek. Hiszen sok dolgom van még itt a földön, nem hagyhatom itt a feleségemet, a kisgyermekemet, a lányomat és a két éves unokámat. Meg kell gyógyulnom."

Nagy György egy ideig viszonylag jól fogadta a kemoterápiát is. „A kéthetente kapott, hat ciklusból álló kezelés felénél azonban a gyógyszerek a földhöz vágtak. Nem tudtam enni, inni, sokat fogytam. És akkor Bodoky György professzor határozottan kijelentette: azonnal abbahagyjuk a kemoterápiát. Majd akkor jöjjek vissza, ha olyan állapotba kerülök, amikor folytatni lehet a kezelést. Megdöbbentem. Szerencsére egy hónap alatt összeszedtem magam, s a CT-vizsgálat is negatív eredményt mutatott, így nem kellett folytatni a kezelést."

További részletek a Figyelőben!