A Sziriza eltökéltsége és következetessége meglepte azokat, akik 1983, azaz Mitterrand hírhedt fordulata óta hozzá vannak szokva, hogy Blair, Schröder, Jospin, Hollande, Clinton, Obama, a magyar szocialisták és a görög Paszok mind-mind balra kampányolnak. Majd a gazdasági establishment nyomására jobbra kormányoznak. A Szirizával azonban a neoliberális világrend leomlásának újabb állomásához érkeztünk el. Egyetlen hét alatt visszacsinálták a megszorító intézkedéseket, állampolgárságot adtak a bevándorlók Görögországban született gyerekeinek, több száz euróval megemelték a minimálbért, visszavették a megszorítások éveiben kirúgottakat, s folytathatnánk a sort. Mindezt még az előtt, hogy a konfrontáció Merkelékkel elkezdődne.

ROSSZ VOLT A RECEPT

Márpedig a mihamarabbi ütközetet a másik fél is sürgeti. Az Európai Központi Bank kötvényvásárlási programja, melyet a válság legdurvább éveiben nem voltak hajlandók elfogadni, most pedig igen, nagy valószínűséggel arra hivatott, hogy a Sziriza által felfelé nyomott dél-európai állampapírhozamokat nyomja majd az ellentétes irányba, lefelé. A görög adósságállomány idén esedékes megújítása is az EFSF-től, az EU válságkezelő programjától függ, a hellén bankok likviditását pedig az EKB tartja mesterségesen életben.

Merkelék ragaszkodnak ahhoz, hogy Athén folytassa az eddigi megállapodásokban rögzített „strukturális reformokat". A Szirizának azonban igaza van: ilyen reformok eddig szinte nem voltak, csak megszorítások. Az óriási pénzelszivárgás ellenére az offshore szó egyetlenegyszer nem szerepel a trojkával kötött memorandumokban. A korrupt politikai elitet és az államot fogolyként tartó oligarchák kérdése szintén nem. Az intézkedések többsége elbocsátásokból s bércsökkentésből állt. Olyannyira nem voltak reformok, hogy a World Economic Forum versenyképességi listáján Görögország a 81. helyre zuhant,
a háborús Ukrajna alá!

A Sziriza Egyesült Államokban és Nagy-Britanniában végzett, angolul beszélő s publikáló, szuperképzett közgazdászai szerint 2010-ben egy inszolvens, azaz fizetésképtelen gazdaságot úgy kezeltek, mintha az illikvid, vagyis folyósítható fizetési eszközökkel nem rendelkező lenne, annak érdekében, hogy a nyugati nagybankoknál felhalmozódott görög adósságállomány ne dőljön be, az eurózóna életben maradjon. A komprádor hellén politikai elit pedig hozzájárult ehhez. Visszatekintve tudjuk, hogy a görög hitelcsomagként ismert összegek majd 90 százaléka nem az országra, azaz nem reformokra költődött el, hanem az eurózóna életben tartására. Mindennek eredményeképpen a GDP-arányosan 175 százalékos államadósság magasabb, mint valaha. A gazdaság akkorát zuhant, mint az amerikai a nagy világválság idején, a fiatalok kétharmadának nincs munkája. Maga az IMF is beismerte önelemzésében, hogy az első memorandum sikertelen volt.

TÉNYLEGES REFORMOK

Na, ez az, amiért Ciprasz és Varufakisz hajthatatlan. A társadalom megnyomorítása, a gazdaság értékteremtő képességének csökkentése még akkor sem folytatható, ha közben a piaci nyomás vagy az EKB csődbe is kergeti Görögországot. Ha nem lennének a neoliberális konszenzus részesei, a nyugati kormányoknak pedagógiai moralizálás helyett ugyanúgy örülniük kellene a hellén társadalom demokratikus öntisztulásának és a megszorítások végének, ahogy tette mondjuk Paul Krugman Nobel-díjas közgazdász, Mark Carney, a brit jegybank kormányzója vagy Joschka Fischer volt német külügyminiszter. A Sziriza ugyanis tényleges reformokkal állt elő.

Ahogy azt többek között Thomas Piketty, Gabriel Zucman, az OECD és az IMF kutatásaiból tudjuk, a jóléti állam utáni évtizedekben az alsóbb osztályok béreinek csökkentése miatt a megtermelt érték profit formájában a legfelső 1 százalékhoz vándorolt. Az elit aztán offshore cégekbe, azaz külföldre menekítette azt, miközben az alsó rétegek elszegényedése visszafogta a gazdasági növekedést. 2010-ben a São Pauló-i memorandumban közgazdászok sora (köztük Ha-Joon Chang, Galbraith, Przeworski, Weisbrot és a magyar Bruszt László) tett hitet a mellett, hogy a belső kereslet növelésére van szükség a gazdasági fejlődéshez. Ezt a minimálbér emelésével sikeresen, a foglalkoztatás csökkenése nélkül tette meg Brazília, s most a Sziriza-kormány is ezt teszi.

A keynesiánus politika mellett pedig fejlesztéspolitikai programba kezd, és már első intézkedései közt leállította az ország nemzeti vagyonának sokkdoktrínára alapozott kiárusítását. A nemzetgazdaság ugyanis, ha nem is mindenben, de abban hasonlít egy vállalkozáshoz, hogy előbb bele kell fektetni ahhoz, hogy értéket teremtsen. Nem lehet állandó megszorítások mellett csak kivenni belőle. A Sziriza elköteleződött az oligarchák elszámoltatása s a gazdasági elit megadóztatása mellett. És nem adja el az ország egyik stratégiai ékkövét jelentő pireuszi kikötőt a kínaiaknak csak azért, mert az eddigi korrupt elit képtelen volt azt nyereségesen üzemeltetni. A washingtoni konszenzusnak Athénban vége.

FELEJTŐ NÉMETEK

Míg a Sziriza frissen megválasztott kormányként láthatólag nem rettenne vissza egy a megelőző korszak által előállított államcsődtől, Merkel valószínűleg nem mérte fel rendesen, hogy mit kockáztat. A német társadalom nagy része látványosan elfelejtette, hogy nem jöhetett volna létre az ötvenes évek német gazdasági csodája, a Wirtschaftswunder, ha 1953-ban a német állam hitelezői, többek között a nácik által feldúlt Görögország nem engedik el az ország hitelállományát. A görög államcsőd esetén az eurózóna hitelező országai nem látnák viszont a pénzüket. A továbbterjedési hatás pedig Dél-Európa felé a kötvényvásárlási program ellenére is érvényesülhet, hiszen Spanyolországban ma már a Sziriza ottani testvérszervezete, a Podemos a legnépszerűbb párt. A megszorítások által hasonlóan tönkretett gazdasággal és hasonló gazdaságpolitikai programmal.

Kapcsolódó cikkek