Az, hogy miért vannak meggyőződve az EU „terjeszkedő" jellegéről, tisztázatlan a szövegben. Az értekezés során az elemzők összekeverik az „európai rend" és az EU posztmodern szerkezetének koncepcióját, amiben valójában több politikai újítás is történt.

Krastev és Leonard azzal vádolják Európát, hogy nem ért egyet Oroszország érdekeltségeivel, és hogy Európa képtelen Oroszországot egyenrangú félnek tekinteni. Említik, hogy az európaiak felismerték hibáikat, és elkezdtek együttműködni Oroszországgal, azonban nem az EU és Oroszország, hanem az EU és az Eurázsiai Gazdasági Unió működik együtt. A szerzők úgy gondolják, hogy ez segít Putyinnak, hogy ne érezze magát sebezhetőnek hazájában, és az európaiak számára lehetőséget nyújt az Oroszországgal való közös fejlődésre.

Vladislav Inozemtsev nem ért egyet a tanulmány egyik kijelentésével sem, kivétel az első mondattal: „Vladimir Putyin világában a határokat meg lehet változtatni erővel, (...) a nemzetközi intézmények tehetetlenek, (...) a gazdasági egymásrautaltság a bizonytalanság forrása." Véleménye szerint ez igaz, de reméli, hogy ez az új világ sose lesz európai. Az EU legfontosabb feladata, hogy megértse, hol vannak az „európai" világ határai, és hogy a Föld mely részeit kellene átengednie Putyin műveletei számára. Nem az együttes fejlődésre kellene törekedni, hanem az új vasfüggöny lebontására. Krím megszállása és az Ukrajna elleni támadás nem az európai rend pusztulásának a jele, hanem Moszkva félelme az események által felvetett fenyegetettségtől. Az EU-nak nem kéne mindenkinek a nyakába varrnia a saját elveit, de nem is kéne megváltoztatni azokat csak azért, mert valaki másnak nem tetszenek. Az „európai modell" nem omlott össze, csak egyszerűen elérte határait. Ennek következtében szükség van Európa határainak újragondolására, ami vitássá teszi a szerző által felvetett kérdést.


Az előírás, miszerint az EU-nak barátkoznia kellene az EaEU-val, bizonytalan. A szerzők egyetértenek azzal, hogy az Eurázsiai Gazdasági Unió létrejötte mögött ott rejtőzik Moszkva próbálkozása a státus-szerzésre, és az EU szerkezetének és intézményeinek utánzása is. Azonban ez azt jelenti, hogy az együttes fejlődés nem lenne több mint egy utánzat megszerzése.

Oroszország az egykori Szovjetunió államai lakosságának kevesebb mint a 30 százalékát tömörítette az Eurázsiai Gazdasági Unióba. Az EaEU öt országából kettőben, az Oroszországban dolgozó migránsok által utalt pénz a GDP egyharmadát képezik. Oroszország a gazdasági potenciálok közel 86 százalékát az EaEU létrejöttével magyarázza. Ha Kazahsztánon, Fehéroroszországon, és Örményországon kívül Kirgizisztán és Tádzsikisztán is csatlakozik, az se tenné az unió gazdaságát nagyobbá, mint például Brazília gazdasága. Egyik tagország és a törekvő államok sem rendelkeznek olyan tengeri kereskedelmi utakkal, amelyek a világkereskedelemben fontosak. Továbbá, az EaEU elődjén, a Vámunión belül, a tagok közötti kereskedelmi forgalom mértéke csökkent. Magán a szövetségen belül kereskedelmi háborúk folynak, és további akadályok keletkeznek. Az unió a Kreml számára ismert elvekre épül: az EU-val ellentétben, ahol a tagállamok aránylag egyenrangúak, az EaEU-ban Oroszország uralja a külpolitikát, úgy, ahogy az „Egyesült Oroszország" párt uralja a belügyeket Oroszországban.

Visszatérve az eredeti koncepcióhoz („Putin világában (...) a gazdasági egymásrautaltság a bizonytalanság forrása"), az EU-nak nem kellene a normalizálásra törekednie sem Oroszországgal, sem az EaEU-val. Ehelyett magáról kéne gondoskodnia, csökkenteni kellene az említett veszélyes egymásrautaltság mértékét. Csak azért, mert az EU nem rendelkezik egy rugalmas, racionális keleti partnerrel, nem jelenti azt, hogy hízelegnie kellene egy ésszerűtlennel.

Krím elfoglalása után nem az a kérdés, hogy ki nyer, Putyin világa vagy Merkelé. Ez sokkal egyszerűbb ennél: eljött az idő, hogy megértsük, hogy az a poszt-történelmi világ, ami állítólag 1989-ben született meg, csak a képzeletünk vívmánya volt. Nincs olyan, hogy valaki világa - nagyon sok világ van: a posztmodern Európa világa; az „Iszlám Állam" világa, amit radikálisok próbálnak építeni Közép-Keleten; az Egyesül Államok világa és az ő globális, puha ereje; az orosz világ, ami tudja, hogy kell megvásárolni a legnagyobb vezetőket; a kínai világ, mint az ipari reneszánsz zászlós hajója és az olajállamok világa, akik az olajár növekedéséért imádkoznak. Ezek a világok mind különbözőek, és mind kötődnek egymáshoz - de egyik sikeres világnak sem függ a sorsa a vesztesektől.

Száz évvel ezelőtt, a világ, ami globálisnak tűnt, globális háborúba torkollott, ez vezetett a Niall Ferguson által elnevezett világháborúhoz. Ez az emberi tragédia volt az ára annak, hogy a hajdani királyságok mindegyike hitt abban, hogy az ő saját „világa" globálissá tud válni. Az európaiaknak, mint a XX. század második felének fő geopolitikai újítói, meg kell érteniük, hogy Oroszország és az EaEU-ja tényleg egy másik világot képvisel. Erre vonatkozólag csak egyetlen dologtól kell tartaniuk: a védtelen érintkezéstől. Oroszország olyan kórokat tudna Európának átadni, amik könnyen terjednek, és nehezen gyógyíthatók: nacionalizmus, korrupció, és a törvény elhanyagolása. Sokkal egyszerűbb lenne, ha az EU távol maradna Putyintól és az ő „világától", különösen azért, mert ebben az új hidegháborúban az EU ugyanúgy vásárolhat olajat és gázt Oroszországtól, mint előtte (nem csak Oroszországtól).

Nincsen európai rendelet, mert nincs Európa. A kontinens területén az EU létezik az ő rendeletével, és az eurázsiai Új-Ázsia a saját rendeletével. Csak élénk fantáziájú emberek képesek csodás eredményeket elvárni a rend és a káosz, az eredeti és a hamisítvány egyesülésétől.

Kapcsolódó cikkek