Egyszeri, vissza nem térő ajánlat! Fessél reklámokat az autódra, gyűjtsél meggymagokat, tenyéssz selyemhernyót, házalj szén-dioxid-kvótával, gyémánttal, üdülési joggal, szólj a barátaidnak is, és biztosan gazdag leszel! Ugye, ismerős szövegek? Az emberek kapzsiságára alapozó pénzügyi átverések sokszínűek. Kit ne keresett volna még meg egy harminc éve nem látott iskolatárs vagy egy negyedfokú unokatestvér - a közeli kapcsolatra hivatkozva - azzal, hogy akkor ő most megoldja az életünket.

Arcpirító ígéretek
A kéretlen jótevő nagy lendülettel folytatja, elmondja, hogy az általa ajánlott szisztéma kockázatmentesen tud évi (vagy akár havi) 20 százalékos hozamot. A pénzügyi perpetuum mobile változatos köntösben bukkan fel, de jellemzően valamilyen MLM- (multi-level marketing) hálózatba szerveződve kell űzni, és valamiért először mindig nekünk kell fizetni. Sületlenségnek hangzik? Az is, de mégis ezrek és ezrek dőlnek be és gyűlnek össze a nagyobb magyar városok méretes sportcsarnokaiban, ahol áhítattal hallgatják a hierarchia tetején álló csúcsragadozót, aki éppen Hawaiiról jött haza, és azzal kezdi csillogó prezentációját, hogy „bocsánat a tízperces késésért, de most tudtam csak átvenni az új Ferrarimat". Pénzügyi átverésekre szakosodott, vagy legyünk megengedőbbek, nagy kockázatú MLM-módszerekre építő hálózatból rengeteg szaladgál az országban, ha egy megbukik, nő három új. Ha a Figyelő módszeresen ráállt volna ezek üldözésére, hetente tudta volna megtölteni a lapot a különböző esetekkel.

Amikor egy-egy piramisjáték-hálózat bedől, a szervezők már általában köddé válnak, menekülnek, nem bátorság és nem is olyan nagy újságírói teljesítmény bemutatni a módszerüket. Sokkal izgalmasabb, sokkal hálátlanabb munka akkor feltárni a rendszert, amikor még látszólag tombol a siker.

Izgalmasnak tűnhet a tényfeltáró munka, de valójában nem túl hálás feladat. Hiszen a szervezőknek komoly anyagi érdeksérelmet okoz a reális, a kockázatokra is rámutató cikk, ezért biztosan minden eszközzel támadni fognak. Például peres úton. Volt olyan dán társaság, a CC Denmark, amelyik négy jogi eljárást is kezdeményezett a Figyelő egyik cikke (Aranyat rejt a szén?, Figyelő 2012/10. szám) után. A jogi eljárásokról cikksorozatunk következő részében szeretnék részletesen is írni, ebben bizonyosan kitérünk ezekre az amúgy számunkra kedvezően záródó perekre is.

Ám nem pusztán a jogi kockázat a kellemetlen a hálózatok leleplezése során. Egy jobban működő pénzcsináló MLM-hálóban több száz szervező és akár több tízezer játékos is részt vesz. Ők hinni szeretnének a rendszerükben, és érdekük, hogy ne szakadjon meg a lánc. Amikor valamilyen láncot veszélyeztettem, jóhiszeműen vagy alantas szándékból, de mindig sokan rám támadtak, mindig megkaptam levelekben, telefonon, illetve legtöbbször a játékosok fórumain, hogy csak irigylem mások anyagi sikereit, voltam ostoba, korlátolt féregtől az örök lúzerig minden, csak jó ember nem. Kárhoztatni nem lehet őket, hiszen - bár én azt vallom, hogy a társadalom egészének hasznos a csalások gyors feltárása - egyénileg az a korai beszálló, aki már nem tud pénzt kivenni a rendszerből, valóban rosszul jár a leleplezéssel. Akiken pedig esetleg segít az írás, aki már nem tud belépni a feltárt csapdába, biztosan nem fog köszönőlevelet körmölni, hiszen nem is észleli, hogy milyen veszély hárult el.

CC Denmark
Kiemelt sztorink egy szén-dioxid-kvótás csodamódszer, a már említett dán CC Denmark rendszere. A Figyelő ezen címlaptörténetén körülbelül három hetet dolgoztam. Elolvastam a tájékoztató anyagokat (utólag kiderült, hogy nagy szerencse volt, hogy ezeket le is mentettem), nézegettem a prezentációk videóit, minden lényeges érintettel igyekeztem beszélni, tagokkal, szervezőkkel, az akkor még Pénzügyi Szervezetek Állami Felügyeletének hívott szervezettel és a Budapesti Rendőr-főkapitányság illetékes munkatársaival. A dán cég ötlete az volt, hogy az önkéntes szén-dioxid-kibocsátási kvóták piacára szervez egy rendszert. Jól csengő üzenetük volt: Gazdagodj úgy, hogy még tettél is valamit a globális felmelegedés ellen! Az ajánlat szerint a carbon credit egy tonna szén-dioxid kibocsátásnak az engedélye, amely a folyamatos emissziócsökkentési kényszer miatt egyre többet fog érni. Ez az alapállítás volt leöntve egy nagy adag hálózatszervezéssel, újabb és újabb résztvevők beszervezésével, bónuszajándékokkal, jutalékstruktúrával. Az előadásokon elhangzó marketingszlogenek is ismerősek voltak: „Hány telefonszám van a telefonodban? 200-250? Ezek között nincsen négy ember, akit érdekelne egy ilyen nagyszerű lehetőség?"

Indul a kutakodás
Az igazi nyomozómunka az volt, hogy feltárjam a rendszer valódi hátterét. Kiderült, hogy a dán bejegyzésű cégek nem a szén-dioxid-kvóták önkéntes piacán fektettek be, hanem első körben csak saját, virtuális kuponjaikat kínálták. A dán cég honlapja ekkor még csak angol és magyar nyelvet ajánlott fel a látogatóknak. Ezt is gyanúsnak találtam. Egy globálisnak hirdetett dán cég vajon miért preferálja ennyire a magyarokat? A honlapon megnevezett dán vezetők életrajzánál nem voltak korábbi munkahelyek megnevezve, csak mindig az volt feltüntetve, hogy sok-sok éves iparági tapasztalat. Honnan pottyantak ide ezek a szakemberek? Egy ekkora cég vezetőitől elvárható lenne, hogy tele van velük az üzleti sajtó, miért nem volt semmilyen dán honlapon nyoma az üzleti előéletüknek? A felmerülő kérdéseimet, a rendszer egészének kockázatait mind leírtam a cikkben. Természetesen, ha egy hatalmas összegeket begyűjtő hálózat kockázataira figyelmeztetek, tudtam, hogy az írásnak erős jogi kockázata lesz, ezért minden megállapításommal pontos és óvatos igyekeztem lenni.
A hivatalosnak tekinthető reklámanyagokból indultam ki, ezek állításait elemeztem. A legfőbb megállapításom az volt, hogy ezúttal sincsen ingyen ebéd a pénzügyi szférában, ez a cég sem találta fel a perpetuum mobilét, vagyis egyáltalán nem magától értetődő a reklámanyagokban hangoztatott mesés megtérülés. A tagok akkor kereshetnek csak jól, ha maguk alá újabb és újabb belépőket szerveznek be, és az ő befizetéseik jutalékából részesülnek.

Cselek
A háttérbeszélgetések során a magyar hatóságok felkészítettek arra, hogy miként trükköznek az ilyen cégek. Egyrészt gondosan kerülik a befektetés szó használatát, mert ha befektetést emlegetnének, akkor a magyar felügyelet ellenőrizhetné a rendszerüket. Jó viszonyt alakítottam ki a Budapesti Rendőr-főkapitányság (BRFK) gazdaságvédelmi főosztályának illetékeseivel, akik az egyik háttérbeszélgetésben elmesélték, hogy az ilyen rendszerek utáni nyomozásoknál általában az jelent nehézséget, hogy az újabb és újabb szisztémák főleg külföldről és sokszor csak az interneten jönnek be, és a nyomozási munkát nagyon lelassítja, ha nemzetközi jogsegélykérelemre is szükség van. A magyar jog szerint ugyanis el kell különíteni a szervezőt és a játékost. Ha külföldön van a szerver, ha kint vannak a szervezők, akkor Magyarországon csak azok vannak, akik továbbszerveznek, ám ezek az emberek már játékosnak minősülnek és nem büntethetők. Az is jellemző trend, hogy a módszerek finomodnak, az újabb hálózatoknál már mindig van valami mögöttes termék, gyémánt, utazási jog vagy akár szén-dioxid-kvóta. Ha bárki pilótajátéknak minősítené a rendszert, lehessen védekezni, hogy itt egy termék értékesítéséről volt szó. Persze, valójában a termék nem fedezi a kifizetéseket, azt mindig csak az új belépők befizetései fedezik.

A cikk után
Az írás megjelent, tárgyszerű volt, de valóban sok figyelmeztetés volt benne a potenciális játékosoknak. A CC Denmark úgy ítélte meg, hogy kárt okoztam neki az írással, de mint azt a fenyegetőző telefonjaikban az akkori hazai vezetők közül többen elmondták, nem tudtak igazán a megállapításaimba belekötni. Egészen elképesztő és nagyon rosszhiszemű stratégiát választottak hát. Gondosan letörölték a korábbi prezentációkat és segédanyagokat az internetes oldalaikról, majd helyreigazításokat kértek. Ezekben saját korábbi anyagaikkal vitatkoztak, tisztán környezetvédelmi cégnek mutatták magukat. Egyetlen pontban sem éreztem megalapozottnak a helyreigazítási kérelmet, nem is hoztuk le azt.

Komoly harc indult, ellenfeleim teljesen eltüntették a YouTube-ról is azokat a videókat, ahol a szervezők részletesen ismertetik a játékot. Szerencsére teljesen felszívódni nem volt esélyük, hiszen, bár minden magyar prospektust leszedett a cég az oldaláról, ezeket addigra már lementettem, másrészt a különböző játékosok maguk is létrehoztak információs honlapokat, amelyre egykoron felrakták a tájékoztató anyagokat, ezeket a szervezők nem tudták egy csapásra eltüntetni. Szinte napról napra változott a hangulat, először átkozódtak a játékosok, de fokozatosan egyre több csalódott ember keresett meg, mert nem, vagy csak késve jutottak a korábban megígért creditekhez, jutalmakhoz.

Találkozás a vezetővel
A cikk megírása közben is megpróbáltam felvenni a kapcsolatot a CC Denmark dán vezetőjével, Peter Alexanderrel, de ez nem sikerült. Az egyik magyar vezető a botrány kipattanása után összehozott vele. Kicsit döcögve indult a beszélgetés, mert én azt hittem, hogy ő kezdeményezte a dolgot, Alexander pedig azt, hogy én, de végül csak beindult a kommunikáció. Emlékszem, 2012. március 15-én találkoztunk a Széchenyi (akkor még Roosevelt) téri Sofitel Szálloda nyolcadik emeleti luxusreggelizőjében. Hétköznap volt, de a nemzeti ünnep miatt a téren hömpölygött a különböző belvárosi ünnepségek között vándorló tömeg, én is szívesebben mentem volna már a Várba a gyerekekkel huszárokat nézni.

Az addigra már nagyon elmérgesedett „CC Denmark kontra Figyelő"-hangulatban Peter Alexander és dán asszisztensnője egyáltalán nem tett rám rossz benyomást. A bizalmamat először azzal nyerte meg, hogy miközben a kollégái azzal támadtak, hogy nem is kerestem a cikk előtt Peter Alexandert, ő előttem végigböngészte az okostelefonját, az e-mailjeit, meg is talált, és elnézést kért. Mint mondta, Oroszországban szervezte a játékot éppen, és ottani idő szerint éjszaka zargattam, ezért nem reagált. Magáról a rendszerről természetesen nem egyezett a véleményünk, de a hangnem mindvégig kulturált és nyugodt maradt, ő ragaszkodott ahhoz, hogy az ő céljai valóban környezetvédelmiek, igaz, a pénzcsinálási módszer létét egyáltalán nem tagadta. Egyfajta kifordított logikával arról győzködött, hogy fogjam fel úgy, hogy milyen nagyszerű, hogy dollármilliók mennek környezetvédelmi célokra. Ha ezt úgy lehet elérni, hogy az embereknek meggazdagodást, pénzügyi előnyöket kínálunk, akkor ez nem nagy ár. Hosszasan elbeszélgettünk, majd némileg lehűtve a kedélyeket azzal búcsúzott, hogy élvezte a beszélgetést, de értsem meg, a cikket már átadta a jogi csapatának, biztosan lesznek pereink. De hát ez bizonyára a munkája része - mosolygott búcsúzóul. „Part of my job" - mosolyogtam én is, és végre mehettem huszárokat nézni.

Végjáték
Ennél a találkozónál Peter Alexander és magyar szervezőtársai még erejük teljében, egy sok millió dolláros hálózat fejeként viselkedtek. A beígért helyreigazítási perek idejére már szokásos végéhez ért a pénzcsinálási csodamódszer. A különböző vezetők összevesztek, a hálózat szétbomlott, többen mindenféle új, konkurens rendszert kezdtek építeni. Többen próbálták az egykori játékosokat megnyerni, feltüntetni magukat a régi rendszer örököseinek. Emlékszem, hogy meglepődtem, amikor egy csapat korábbi vezető elhívott magukhoz. A jogi csaták és az előzmények tükrében némi fenntartással mentem át cégükhöz. Furcsa ajánlatot tettek, auditáljam, nézzem át előre az anyagaikat, a szerződéseiket, ha bármi kivetnivalót találok, nyugodtan jelezzem. Ha jól értettem, még időben megpróbáltak pacifikálni. Természetesen az anyagok elolvasására sem időm, sem kedvem nem volt, nem ez az újságíró feladata.
A cikkemben és az ezek alapján szervezett tévébeszélgetésekben a Figyelő arra figyelmeztette az olvasókat, nézőket, hogy bánjanak óvatosan a nagy ígéretekkel, ne fektessen senki olyan rendszerbe, amelyet nem értett meg teljesen. Az azóta bekövetkezett fejlemények tükrében egy biztos, ez a figyelmeztetés jogos volt.
Úgy tudom, a sok megtakarítói csalódás ellenére a mai napig nem haltak ki teljesen ezek a konstrukciók. A rendszerek lelassulnak, újraindulnak. Arra a mai napig senki nem adott értelmes választ, hogy miért kell az emissziócsökkentés nemes céljára befizetett összegekből a korábban beszállók jutalékára áldozni? Aki őszintén szeretne válaszolni erre a kérdésre, rájön, hogy ebben a rendszerben nem a környezetvédelemben, nem a mögöttes termékben, hanem az új beszállókban volt az üzlet.

Tőkepiaci trükkök
A Figyelő kifejezetten sokszor leplezett le valamivel szofisztikáltabb tőkepiaci trükköket is (Óvatosan a nagy ígéretekkel!, Figyelő 2012/26. szám).

A Budapesti Értéktőzsdén egy időben nagyon elszaporodtak a szinte alapításukkal egy időben a tőzsdére lépő, majd ott árbevétel és munkavállalók nélkül is befektetőkre vadászó társaságok. Közülük többen még a német tőkepiacokra (Frankfurt, Stuttgart) is belistáztatták magukat. Aki olyan szerencsés volt, hogy pusztán az ígéreteire is talált befektetőt, szép pénzt kereshetett, igaz, bizonyos országokban nemcsak pénz-, hanem akár börtönbüntetést is kockáztatnának az ilyen trükkök kitalálói.

Biomedical Computer Technologies Nyrt. - így hívják azt a magyar részvénytársaságot, amelyet valamilyen csoda folytán egy időben 40 milliárd forintra értékelt a tőkepiac úgy, hogy a társaságnak csak tervei voltak, árbevétele, múltja, munkavállalói nem. A céget 2010 novemberében alapította Kovács Sándor galgamácsai háziorvos és családja, amikor elkezdtem foglalkozni a céggel, be is jelentkeztem a doktor úrhoz, aki örömmel találkozott is velem.

Bombaötlet
Elmondta, hogy a Biomedical célja a hidrogén ipari méretű tárolásának kifejlesztése, gyártása (abszorberek, kémiai tárolók), illetve a hidrogénakkumulátor megvalósítása. Valami olyasmi, amire a legnagyobb autóipari cégek K+F részlegei dollármilliárdokat költenek. Mindenesetre a Biomedical a komoly cél érdekében megvette Végh Ferenc feltaláló és Lengyel Zsolt menedzser cégét, akik a deal után a tőkepiaci értékeltség alapján tízmilliárdos vagyonnal ugrottak volna a gazdaglisták élére.

Különös szálak
Csak sajnos ebben a történetben azért minden információt érdemes volt fenntartásokkal kezelni. Nem merülünk el az akkori nagyon szövevényes tényfeltáró munka minden részletében, de a könyvek szerint 805,5 millió forintos tőkéjű vállalkozás eszközeiből 800,5 millió forint volt a szellemi termék (a feltaláló tudása), pénzt ezért nem sokat tettek az érintettek a kutatásba. A cégnek árbevétele egyáltalán nem volt, az éves jelentésében hemzsegtek a helyesírási hibák, a rosszul leírt intézmények, még egy nem létező minisztériumot is megnevezett a Biomedical mint potenciális partnert. A beharangozott nemzetközi kapcsolatok még furcsábbak voltak. Megtudhatjuk, hogy a francia J. M. B. Diffusion & Conseil nevű céggel, nevezetesen J. M. Bismuth úrral és csapatával már sikerült is értékesítési és elővásárlási szerződést kötni százezer plusz kétszázezer akkumulátor megvásárlására. Kovács Sándor szerint egy hatalmas francia konszernről volt szó, és személyesen tárgyalt Bismuth úrral. Vettük a fáradságot, utánanéztünk a francia cégregiszterben, még egy franciául tökéletesen beszélő barátom is segített az anyagok fordításában, kiderült, hogy a társaság háztartási cikkek nagykereskedelmével foglalkozik, ám alacsony, mindössze 7600 eurós tőkéje van, és a 30 ezres észak-franciaországi városban, Creilben van bejegyezve. Sem a cégről, sem vezetőjének nevezett J. M. Bismuth úrról nem voltak találatok a francia üzleti portálokon. A cégregiszter szerint a társaság a 82 éves Aldo Bismuth nevéhez kötődik, Creilben lakott ugyan egy Jean-Marc Bismuth nevű 38 éves férfi is, ám róla egyetlen cikk jelent meg, ez arról szólt, hogy az amatőr zongorista Bismuth úr éppen otthagyta informatikus állását, és hangszerboltot nyitott Creilben.

További külkapcsolatok
Voltak a Biomedical jelentéseiben szlovák, jamaicai, seychelles-i partnerek is, ám a nemzetközi cégregiszterek szerint a külföldi cégek haszonhúzói között sokszor Galgamácsához közeli, például erdőkertesi, illetve veresegyházi lakosok bukkantak fel. A sok furcsaságot még hosszan lehetne sorolni; a Biomedical ezen közleménye sem volt akármi: „A mai napon az egyik hongkongi illetőségű befektetőnk - aki már korábban is jelezte érdeklődését - írásban gratulált a kereskedés elindulásához. Ezzel egyidejűleg biztosította cégünket, hogy a laboratórium fejlesztéséhez megelőlegezi néhány műszer leszállítását." Nem tűnt túlságosan üzletszerű közleménynek, Kovács úr a partnert nem is kívánta megnevezni, de elmondta, hogy a műszerek egy része már meg is érkezett a Biomedicalhoz, és azokkal Bagon és Budapesten két laborban kutat a társaság. Szívesen meglátogattam volna a kutatást, de Kovács úr lehűtött: „ Ide egyelőre nem lehet bemenni, csak majd ha kész lesz a prototípus, jelenleg azt sem szívesen mondom meg, hogy hol dolgozunk, mert paparazzik is jelentkezhetnek" - mondta komoly arccal.
Így zajlott a cég megismerése, nem sajnáltam az időt, alaposan utánanéztem mindennek. Különösebben nem kommentáltam Kovács úr kijelentéseit, de beszéltem a magyar és a német tőzsdefelügyelettel, a sztori komolyságáról, vagy éppen komolytalanságáról nem maradtak kételyeim. A cikk azon részeit, amelyben használtam Kovács úr nyilatkozatait, átküldtem neki is. Különös telefont kaptam, Kovács úr azonnal deklarálta, hogy semmilyen változtatást nem kér, de a kísérő mondatokban keveredtek az őszintének tűnő dicsérő mondatok: „kiváló tényfeltárás, zabálni fogják az olvasók, ha a főnöke lennék, megdicsérném", illetve a megbántott („maga a Figyelő érdekeit nézi, én a Biomedicalért dolgozom"), és nem teljesen szalonképes kifejezések.
A Figyelő cikke 2012 közepén jelent meg, nagy visszhangja volt, sokan gratuláltak a hiánypótló feltárásért, volt olyan megnevezett társaság, amely pedig a fenyegetőzést választotta.

Ugyanezeket az információkat a felügyelet is értékelte. 2013 októberében aztán 20 millió forintos bírságot kapott a társaság a megtévesztő közleményekért. Az egykoron 7900 forinton forgó papír ma már csak 32 forintot ér, a Biomedical honlapján ez olvasható: A Biomedical domainnév eladó.

Tipológia
Tapasztalatom szerint a mások megtakarításaira vágyó pénzügyi csalók, szerencsevadászok sokszor igyekeznek a büntetőjogi kategóriákon belül maradni aljas szisztémáikkal. Azért is nehéz felismerni a csalókat, mert vannak olyan hálózati értékesítési modellek (legyen az biztosítás vagy akár mosószer), ahol valódi termék van, az ügynök ugyan összességében drága a vevőnek, de igazi morális aggályunk nem lehet.

A pénzügyi átveréseknél három szintet különítek el:

1. Klasszikus piramisjáték
A szervezők csak a piramis aljának szélesedésére alapoznak, semmilyen valós értékteremtés nincsen. Adj pénzt, 50 százalékkal többet fizetek vissza egy év múlva, ha te is szervezel embereket! Ez a modell primitívnek tűnik, de a komló környéki Tribuszerné, amint kijött a börtönből, azonnal sikeresen kezdett új pilótajátékba. 1996-ban Albániában pedig egy ország ment csődbe így, és majdnem a teljes albán GDP megfordult egy ilyen játékban, aminek a vége polgárháború lett.

2. Cizellált tőkepiaci csalás
A befektetők valamilyen felpumpált sztorit kapnak. A játékosok akár komoly invesztícióval, akár évek alatt lopják meg a kisbefektetőket, torzított közleményekkel, fals apportokkal teremtenek látszatértéket, ha pedig elég pénzt láttak, bedöntik a rendszert. Sajnos a Budapesti Értéktőzsdén az elmúlt években tőkepiaci tranzakciók nélkül megjelent kis cégek közül sokan gyanúsak.

3. Irreális hozamígéret
Ideig-óráig tarthatóak a kockázatmentes hozam felett biztosra ígért szuperhozamok. Ám valójában a rendszer működtetői nem szuperbefektetők, hanem olyan bűnözők, akik az új belépők befizetéseiből fizetnek hozamot a régieknek. Ez volt Bernard Madoff vagy Kulcsár Attila receptje.

Nigériai csalók: nem ők a hülyék
Beesik a személyes levelezőlistánkra egy levél Nigériából. Éppen nekünk írt a megbuktatott olajminiszter arról, hogy menekülnie kell, és éppen nekünk ajánlja fel, hogy amennyiben segítünk 70 millió dolláros magánvagyonát kimenekíteni, akkor 14 millió dollárt nekünk ad. Ha válaszolnánk erre a levélre, akkor a következő lépésben kérne ezer dollár technikai költséget, hogy elutalhassa a zárolt vagyont. Ostoba afrikaiak, ki lenne az a szerencsétlen, aki még ennek az átlátszó, primitív baromságnak is bedől? - kérdezi a legtöbb ember. Valójában a nigériai csalás nagyon is tudományos matematikai modellekre épít. Ha a szétküldött százezer spamlevélre csak öten válaszolnak, azokkal már érdemes foglalkozni. Hiszen a válaszok, az esetleges személyes találkozók kezelése már költséges és lebukásveszélyes. Ezért a csalók szándékosan butítják le a végtelenségig az üzenetet, hogy akinél még ez is átmegy, az jó eséllyel a pénz elutalásáig már nem áll meg, azzal már valóban érdemes foglalkozni.

Rekordbalhé: a Zeek Rewards
Egymillió károsult, 600 millió dolláros kár - ez volt a mérlege az eddig legtöbb károsultat felvonultató játéknak, a Zeek Rewardsnak. Miért pont itt ne lennének magyarok? Több tízezer magyar is bukott, együttesen 6 milliárd forintot. Maga az újságírói feladat nem volt annyira nehéz, mert az amerikai pénzügyi rendszer stabilitását féltő amerikai értékpapír-felügyelet, a SEC a kinti titkosszolgálatok segítségével már közbelépett, de így is vad elemekkel találkoztunk a sztori boncolgatásánál (Megint egy nagy bukás, Figyelő 2012/35. szám):
Volt ugyanis néhány lelkes és lelketlen ellenérdekelt. A lelkesek imadélutánt szerveztek a Zeek megmentésére, a lelketlenek pedig még mindig hitegették a magyar játékosokat, hogy újabb és újabb bőrt húzzanak le róluk. Volt, aki azt mondta, hogy egy kisebb befektetés ellenében segít visszaszerezni a pénzt. Valójában erre nem volt esély. Az alapító-elnök, a 65 éves Paul Burks viszonylag primitív, de nagyon sikeres szisztémát állított fel. A Zeek Rewards ugyanis úgy hirdette magát, mint egy internetes online áruházhálózat (Zeekler.com) és aukciós oldalak csoportja. A tagok mindenféle kedvezménnyel vásárolhattak ezeken az oldalakon, és a vállalkozás azt is ígérte, hogy napi nyereségének felét minden egyes nap átadja tagjainak, akiknek ezért mindössze annyi a kötelezettségük, hogy napi 1 perc ráfordítással ingyenes hirdetési felületeken promotálják a lehetőséget.

A bedőlésnél az egyik pentitó, vagyis a rendszer egyik bűnbánó működtetője elmondta, hogy valójában az aukciós oldalak bevétele a napi 10-15 ezer dolláros sávban maradt, viszont az új belépők befizetései a csúcsidőkben elérték a napi 3 millió dollárt. A vallomásból az is kiderül, hogy magukat a szervezőket is megrémítette a túlságosan is gyors növekedés, mert tisztában voltak vele, hogy így hamarabb összeomlik a rendszer. Amikor a SEC lecsapott, még mintegy 225 millió dollár volt a rendszerben, de ekkor már a napi kifizetések 45 millió dollárt igényeltek, vagyis öt nap múlva fogyott volna el végleg a pénz. A magyar károsultaknak esélyük sem volt a gyors kártérítésre, az online Zeek Rewards nem rendelkezett pénzügyi felügyeleti engedéllyel, magyar hatóság nem felügyelte a társaság tevékenységét, a magyar intézmények nem tudtak segíteni a kártérítésben sem. Volt olyan magyar ügyfél, aki a bedőlés előtt három órával fizetett be 10 ezer dollárt (ez volt a maximum) a Zeekbe, míg egy másik magyar károsult, egy vállalkozó annyira felvillanyozódott, hogy két üzletét értékesítette, és 10 különböző regisztrációval (strómannal), összesen 100 ezer dollárral lett részese a csodának. Nem ez volt élete legjobb döntése.

A Ponzi-séma
Az angol nyelvben ponzi-scheme a piramisjáték elnevezése. A névadó, az olasz származású Charles (egykoron Carlo) Ponzi olasz postai dolgozó volt. 21 évesen költözött az Egyesült Államokba, 2,5 dollár készpénzzel a zsebében. Mosogatófiú, pincér, majd banki dolgozó lett az olaszokra szakosodott Bank Zarussiban. Ponzi vállalhatatlanul magas kamatokat ígért az ügyfeleknek, a bank csődbe, Ponzi börtönbe jutott. Korábbi munkatapasztalatait összegezte abban a hírhedtté vált piramisjátékában, amelyben tízmillió dolláros vagyont harácsolt össze. 1918-ban, az első világháború végén zavaros volt a nemzetközi pénzvilág, Ponzi felfigyelt egy arbitrázsra, az olasz postákon a postai küldeményekre olyan kuponokat lehetett vásárolni, amelyet az Egyesült Államokban is vissza lehetett váltani, és a vételi és az eladási ár között négyszeres különbség volt. Ponzi olasz rokonai segítségével megnégyszerezte saját megtakarításait, és hamarosan a barátainak is azt ígérte, hogy meg tudja duplázni a pénzüket. Ponzi üzlete óriási siker lett, hamarosan már alkalmazottak hajtották fel az újabb és újabb kuncsaftokat, sokan eladták a házukat is, hogy inkább Ponzinál duplázzanak. A posták aztán hamar felfigyeltek az anomáliára, és megszüntették az árazási eltérést, de ekkor már nem volt megállás. Charles Ponzi az új beszállók pénzéből gyorsan kifizette a régiek követeléseit, drága kastélyt vett magának, és minden elemzőt beperelt, aki kimutatta a modell fenntarthatatlanságát. A ma újságírójának is komoly figyelmeztetés, hogy rengeteg pert meg is nyert. Amíg aztán össze nem omlott a szisztéma, Ponzi ötéves börtönbüntetést kapott. Ám már soha többé nem tudott leállni, az Egyesült Államokban és Olaszországban is újból és újból játékszervezésbe fogott, összesen 14 évet töltött különböző börtönökben, 1949-ben végül Brazíliában, Rio de Janeiro szegénynegyedében halt meg, 67 évesen, betegen, koldusszegényen.

 

Kapcsolódó cikkek