Kínai körhintacsaló maffia működött és működik bizonyára ma is Kőbányán és a Józsefvárosban. Bár szinte soha nem volt hivatalos kapcsolatom újságírói munkám során vámosokkal, pénzügyőrökkel, de erős személyes kötődéssel kezdtem e témához. Harminc éven keresztül pingpongoztam ugyanis a Pénzügyőr SE asztalitenisz-szakosztályában. Különösen érdekes élményem volt, amikor egy kicsit betekinthettem a munkájukba, ebben az esetben a körhintacsalók üldözésébe. Hogy ez pontosan mit is jelent, mindjárt kísérletet teszek a leírására, de előbb álljon itt pár sztori a terepről. Érdekesség, hogy maga a pingpongklubunk a X. kerületi Szállás utcában volt egy pénzügyőrlaktanyában, és ugyanebben az utcában működött az a kínai piac, vámkezelési központ és raktár, ahol a dráma játszódott.

Természetesen magam nem voltam ott a fedett akcióknál, a rajtaütéseknél, de mesélték a szakemberek, hogy hihetetlen élményeik voltak. Egyrészt a több milliárd forintos adócsalást elkövető kínai maffia katonái galambcsapdákat helyeztek el a kőbányai telepen, és előszeretettel éltek is ezzel az ingyenes ebédforrással. Talán még kevésbé szalonképes az a sztori, hogy amikor a több tucat finánc rajtaütött a telepen, az egyik megriadt kínai a telep szabadtéri vécéjének pöcegödrébe dobálta a számlatömböket és egyéb dokumentumokat. Nem volt mit tenni, egy vállalkozó kedvű, vagy éppen parancsnak engedelmeskedő búvár megmentette a bizonyítékot.

Lehet, hogy nem voltunk elég tapintatosak a Figyelőt ebéd után olvasókkal, de cikkünkben még képet is tudtunk hozni az akció ezen eleméről (Kőbányai körhintások, Figyelő, 2009/36. szám). Szintén érdekes tapasztalat volt a nagybani üzletek világában az is, hogy amennyiben a piacon rámutattál egy cipőre, akkor nem egy párral, hanem egy konténerrel vettél, és állítólag a kedves vevő állíthatta be, hogy az adott póló melyik világmárka brandjelzését kapja.

Körhintások
Adót sokan csalnak, de azért van abban egy méretes különbség, hogy valaki egy adót nem fizet meg, vagy a közösség többi tagja által befizetett adót igyekszik kicsalni az államból. Utóbbiak a körhintás, áfa- és vámcsalók, vagyis azok, akiknek tevékenységével több kiugrott, eltanácsolt adóhatósági szakember leleplezése nyomán a közvélemény is találkozhatott. A módszer lényege, hogy különböző cégek az unión belül és kívül árut mozgatnak, vámot nem, vagy nem nagyon fizetnek, forgalmi adót pedig részben fizetnek, részben visszaigényelnek, de a végén mindig a maffia jár jól. A trükk az, hogy menet közben az áru egyre többet ér, és amikor elhagyja az országot, akkor sok forgalmi adót lehet visszaigényelni. Ugyanakkor, amikor bejön az unióba, akkor alacsony az értéke, hogy kevesebb vámot és importáfát kelljen fizetni érte. A körhintacsalásokban minimálisan három cég közreműködését igénylik, van benne egy exportőr és egy importőr kereskedelmi cég, illetve az egyik országában legalább még egy (de jellemzően 8-10) további eladó/vevő. (Keretes írásunkban mutatunk be egy leegyszerűsített sémát.)

A körhintacsalásokban néha valóban utaznak a méretükhöz képest relatíve drága áruk, fejlett infotechnikai alkatrészek, mobiltelefonok, játékkonzolok, természetgyógyászati cikkek, mert ezeknél alacsony szállítási áron nagyobb érték mozgatható. Néha azonban nincs is valódi árumozgás, ugyanabban a konténerben várakozik az áru, miközben papíron sok cég között is gazdát cserél. Vannak egyszerű körhintacsalások, vannak többkörösek is, illetve vannak „hiányzó láncszem"- (missing trader) ügyek. Utóbbiakban úgy jár körbe az áru, hogy az áfát mindig minden arra jogosult cég visszaigényli, de van egy fantomcég, amely nem fizeti be a forgalmi adót, ez a nyeresége a maffiának. Vannak továbbá az úgynevezett 42.00-s vámügyek. Bizonyos esetekben lehetőség van arra, hogy az unió egy adott pontján beérkezett árut vámkezeljék, de ha egy másik tagállamban hozzák forgalomba, akkor ott kell az áfát megfizetni. A csalás lényege, hogy valamiképpen az áru már nem érkezik meg a célállomásra, útközben eltűnik, pályaudvarokon, kínai piacokon eladják. A Figyelőben természetesen mi elsősorban nem az ázsiai piacok világával foglalkozunk a leggyakrabban, bár ugyanez a módszer például a mezőgazdaságban is ismert. Sokkal jellemzőbb a fehérgallérosabb, a szofisztikáltabb csalás nyomon követése.

Offshore-világ Magyarországon
Kezdjünk egy meglepő, sokaknak talán ijesztő jogi felütéssel. A magyar büntetőjog alapján bizonyos adócsalások akár 8 év letöltendő börtönbüntetéssel is sújthatók. Amikor valaki kifejezetten adócsalási céllal nemzetközi offshore-struktúra mögé bújik, akkor egy többszereplős játék részese lesz, egy olyan szervezett akcióé, amelyben ő maga, vagyis a valódi haszonhúzó, a cégalapításban közreműködő ügyvéd, tanácsadó, esetleg a privátbankár, valamint a külföldi cég megbízottai, a névleges szereplők (nomineek) is részt vesznek. Folytassuk a jogi leckét! Magyarországon, ha három vagy több személy hosszabb időre szervezett, összehangoltan működő csoportot üzemeltet, amely olyan tevékenységre szakosodott, amelynek a célja egy Magyarországon legalább ötévi vagy azt meghaladó szabadságvesztéssel büntethető szándékos bűncselekmény, akkor ők egy bűnszervezetet alkotnak. Márpedig a bűnszervezetben elkövetett tettek dupla tételekkel büntethetők. Vajon reális ez a kis bevezető? Elképzelhető, hogy az elegáns belvárosi irodákban kifogástalan modorral ügyeket intéző offshore-szervezők 16 évre börtönbe menjenek? Vajon valóban az ő aktivitásukat hívjuk bűnszervezetnek, és nem a tudatlan borsodi lányokat Svájcba csempésző kelet-magyarországi bandákat?

Ha a tényleges magyar gyakorlatot nézzük, az offshore-ozóknak egyelőre nem kell ilyen következményektől tartaniuk. Legalábbis jelenleg. Hiszen általában a magyar hatóságok elakadnak az adatkéréseknél, nem tudnak mit kezdeni a kis, egzotikus szigeteken bejegyzett cégekkel. Olykor persze sikerül, például a Kulcsár Attila nevével fémjelzett brókerügyben komolyabb bűncselekményekre gyanakodtak a hatóságok, és képesek is voltak feltárni az offshore-cég haszonhúzóit. A világ az ilyen hálózatok felszámolásának irányába megy, és mindenkinek, aki vagy adóelkerülési, vagy pusztán rejtőzködési okokból úgy döntött, hogy ő nem Gipsz Jakab magyar vállalkozóként vesz részt a hazai üzleti életben, hanem valami hangzatos, angolszász nevű panamai, belize-i, vagy akár csak svájci cég mögé elbújva, azzal azért számolnia kell, hogy nagyon komoly jogkövetkezményeket kockáztat.

Távoli földrészek nyomában
A Figyelőben nagyon sokszor írunk a magyar gazdaság legfontosabb problémáiról, a költségvetés helyzetéről, az adómorálról, nem véletlen, hogy igen hamar rátaláltunk az offshore-világ üldözésére is. Az elmúlt öt évben megszámlálhatatlanul sok cikkben foglalkoztunk általánosan is, konkrét esetek fényében is a kérdéssel. Offshore-os szálak kerültek elő a Simon Gáborról és Welsz Tamásról írt cikkeinkben, az Újpest focicsapatáról, a Mol-INA magyar-horvát energiasztoriról írt tudósításainkban, vagy éppen különböző önkormányzati buszüzemeltető cégek kapcsán közölt írásokban.

Mi a baj az offshore-ral? A rettenetes magyar gyakorlat során az üzleti életben adó- és transzparenciamegfontolásokból bevetté vált külföldi entitások mögé bújó üzletemberek arra használták és használják a mai napig az alacsony adózású és a nemzetközi adatcseréket megtagadó országok cégeit, hogy elrejtőzhessenek mögötte, adóbefizetést vagy egyéb közterheket kerüljenek el. Az a munkaerő-közvetítő, amelyik mögött egzotikus tulajdonos bukkan fel, azzal lesz versenyképes, hogy ő nem fizeti meg a közterheket a munkavállalók után. Ha egy cég ellen per indul, és akár egymilliárdos kártérítésre is kötelezhetik, a cég magyar tulajdonosai eladják a társaságot egy dominikai cégnek. Ha elvesztik a pert, nem lesz, aki helytálljon, ha megnyerik, majd visszavásárolják a céget. Szegény ellenoldal valójában akkor járna jól, ha lenyelné a békát, de azt egyszerűen nem tűrheti el egyetlen ország jogrendszere sem, hogy az offshore-ba menekülés mentesítsen a közterhek, a kártérítési kötelezettségek alól.

Sajnos sokáig az állami cégek vezetői is megindokolhatták az ilyen-olyan célú pénzügyi manővereiket azzal, hogy normális üzleti célból szerződtek, csak sajnos a partner eltűnt. Így lőtt ki milliárdokat az egykori MVM, hogy aztán ciprusi és mindenféle egyéb partnerei később már ne álljanak helyt, így rendelt a BKV tanulmányokat ciprusi és máltai cégektől a magyar gazdaságról vagy így adott ki kerületi lapot és vett részt a járdafelújításokban delaware-i cég a XVIII. kerületben. A legaljasabb gyakorlat talán az, amikor egy közösségi céghez korrupt vezető kerül, aki felvesz 200 millió forint kölcsönt egy offshore-cégtől, majd kölcsönad 200 millió forintot egy offshore-cégnek. Látszólag semmi nem történt, csak éppen a magyar bejegyzésű önkormányzati cégen majd be lehet hajtani a kölcsön megfizetését, azon az offshore-on pedig, amelynél az összeg valójában landolt, nem. Két sima kölcsönszerződés, de valójában nettó lopás.
Sajnos Magyarországon a mai napig az egyik legjövedelmezőbb üzlet az adócsalás. Amikor a rendőrség, illetve a mindenkori adóhatóság igazán nagy hálózatokat, jól szervezett maffiákat leplez le, akkor azok ma már nem védelmi pénzes csoportok, nem drogbandák, nem is lányfuttatók, hanem egyszerű vagy nem is olyan egyszerű adócsalók. Vagyis olyanok, mint a felsoroltak, de folytathatjuk a sort, vannak, akik üzemanyagot gyártanak, valamely jövedékiadó-mentes kőolajszármazékból, vannak cigaretta- vagy szeszcsempészek.

Személyes érzékenység
Offshore-ügyben mindig szerettem nagyon pontosan fogalmazni, mert a téma rendkívül sokakat érint és nagyon érzékeny. Erről rengeteg tanulságos történetet éltem meg, sokat kifejezetten személyesen, hiszen 1973-as születésű, Budapesten végzett közgazdászként klasszikusan olyan a személyes ismerősi köröm, a baráti kapcsolatrendszerem, ahonnan sokan lettek sikeres hazai üzletemberek, nem kevesen közülük rendelkeznek ciprusi, svájci vagy még egzotikusabb érdekeltségekkel.
Nem állíthatom, hogy osztatlan lelkesedés követte a cikkeimet. „Ne közöld ezt a listát, mert ezen nekünk nincsen helyünk, becsületes adófizetők vagyunk, nem offshore-adócsalók!" - hívott fel egy ismerősöm egy offshore-témájú cikkem előtt. Fogalmam sem volt arról, hogy honnan értesült a készülő cikkről. Az említett táblázatban, a Figyelő céginformációs ügyekben állandónak és nagyon megbízhatónak tekinthető partnerétől, a Bisnode-tól kapott adatok alapján azt szerettük volna bemutatni, hogy melyek azok a legnagyobb árbevételű magyar cégek, amelyeknek a tulajdonosa alacsony adózású országban van bejelentve. Nem értettem a kérést, vissza is kérdeztem: nem helytálló esetleg az adat, nem ez a tulajdonosotok, nem ennyi az árbevételetek? „Önmagában minden igaz - jött a válasz -, de hát tudod milyen offshore-ellenes hangulat van, összemossák majd a rendes cégeket is a diktátorok pénzeit rejtegető egzotikus cégekkel" - folytatódott a kérés indokolása.

Elmagyaráztam, hogy az offshore szó nem is szerepel a táblázatban, abba viszont én biztosan nem nyúlhatok bele, mert egzakt módszertan alapján külső partnerünk készítette a listát, egyesével nem fogom végigkérdezni a cégeket, hogy nekik vajon milyen indokuk van arra, hogy miért nincs helyük a listán.

Az érintett cég rajta maradt a listán, és valóban nem írtam le ebben a táblázatban az offshore kifejezést, hiszen azért azt jól tudom, hogy igencsak összetett kérdésről van szó. Árnyalni, cizellálni lehet a dolgot, van, ami valóban szabályos, például, ha egy nemzetközi cégcsoport valóban kialakít egy holdingközpontot Cipruson, oda embereket visz, nem csak egy látszattársaságot alapít. Szóval biztosan vannak árnyalatok, mégis rendszeresen azt éreztem, hogy Magyarország gazdaságának és közéletének az elmúlt két évtizedben az egyik legkártékonyabb jelensége volt az offshore-alapú adócsalás.
A Figyelőt mi itt belül visszafogott és mértéktartó újságnak tartjuk, de ebben a kérdésben valóban a kevésbé megengedő, radikálisabb lapok közé tartoztunk.

Természetesen a jelenséget támadó, illetve kriminalizáló írások után mindig sokan támadtak. Néha olyanok, akiknek egyszerűen részük volt valamilyen offshore-struktúrában, de olyanok is, akik kifejezetten a nemzetközi cégalapító, a székhelybizniszben voltak érdekeltek. Kaptam egyszer egy olyan udvarias, de tartalmában azért fenyegető telefont, hogy az iparág vállalkozásai már készítik a keresetet ellenünk, de előtte szívesen beszélnének velem, szeretnének meggyőzni. A találkozót megszerveztük, elmentem, a beígért pernek is álltunk volna elébe, sőt, az érintetteknek azt is jeleztem, hogy a Figyelő szívesen ad teret a nézetek ütköztetésének, írják meg, mit gondolnak. Valahogy aztán végül elmaradt a per is, a cikkírás is. Talán abban a közhangulatban már senki nem szeretett volna az offshore-ozók érdekeinek szószólójává válni. Felhívtak azzal is, hogy a telefonálónak nincs arra szüksége, hogy a nagymamája már a börtönben lássa az amúgy offshore-cégek alapításával foglalkozó unokáját, ezért inkább lemondja a Figyelő-előfizetését.

Így láttam én
Minden offshore-ozó, fehérgalléros bűnözőnek rengeteg érve van arra, hogy mit tesz (lásd keretes írásunkat). Ezekben sokszor van, vagy lehet igazság. Ennek ellenére ezt a vitát a nyilvánosság, de még a bíróság előtt sem játszotta le soha senki a Figyelővel. Kár. Mindenesetre a mi érveinket el lehet indítani a jog felől. Ha egy cégalapítás egyetlen célja az adóelkerülés, akkor ez a szabad vállalkozás jogának nem rendeltetésszerű használata, ilyenformán büntetendő. Igen, magyar ember vállalkozhat bárhol az unióban, így Cipruson is. De még a jelenlegi hazai törvények alapján is üldözendő a ciprusi postafiókcím, a papírgyár, a pénzmosoda, vagyis azok a fantomcégek, amelyek valójában lokálisan nem végeznek valódi tevékenységet, csak a káros adóversenyben részt vevő országokat hizlalják. Engem elsősorban persze nem a jogi helyzet érdekelt, hanem valamifajta morál, közösségi szolidaritás.

Régen joggal lehetett a bérből és fizetésből élők, illetve a legális vállalkozások ellen dolgozó magyar adórendszert kárhoztatni. Ez egyrészt már sokat változott, de még a régi túladóztatás alatt is mindig arra gondoltam, hogy aki adót csal, aki az építkezéseken feketén dolgoztat, aki számlamentesen vágja a hajat, sőt még az is, aki illegális tevékenységekből szerez bevételt, legalább itthon teszi. A pénz benne marad a magyar gazdaság vérkeringésében, itthon lesz belőle fogyasztás, befektetés. Ha azonban a magyar üzleti életben szerzett jövedelmek például Ciprus közösségi céljait szolgálják, ha ott lesz belőlük egészségügy vagy autópálya, az nagyon méltánytalan. Természetesen a magyar vállalkozó az elcsalt adót szintén részben itt használja fel, de azért fizet adót, regisztrációs díjakat. Lehet azzal érvelni, hogy nemzetközi adóverseny működik, de ez igazságtalan. Ha a kicsi Svájc vagy a még kisebb Liechtenstein alacsony adót fizettet a német vagy amerikai állampolgárokkal, az nem verseny, hanem rablás. Hiszen a méretes közösségi feladatok ott maradnak a nagyobb népességű országokban, míg a kicsi előnyhöz jut azzal, ha alacsony sápot vet ki arra a pénzre, amihez semmi köze nem volna. Ezt a gyakorlatot mi a Figyelőben nem szeretjük, nem tartjuk a normál üzleti élet részének, és továbbra is harcolni fogunk ellene.

A körhintamodell
Egy leegyszerűsített sémával megpróbáljuk bemutatni a körhinta családmodelljét. A magyar bejegyzésű Adom-veszem Kft. hardvert ad el a szintén magyar bejegyzésű Közvetítő Kft. cégnek 1 millió forint plusz áfa értékben. A Közvetítő Kft. ezt továbbadja az ukrán bejegyzésű IT-Ukrain cégnek, és visszaigényli az általa korábban az Adom-veszemnek megfizetett forgalmi adót. Az állam ezt átutalja, csakhogy az eladó Adom-veszem Kft., amelyiknek kötelessége lett volna a forgalmi adót befizetni az államnak, nem fizet, sőt eltűnik. Az áfát késleltetve kell megfizetni, így a hatóságok nem veszik észre időben a csalást. Az ilyen típusú bűnözés ellen nehéz megelőző jelleggel védekezni. Az állam olyan adót fizet vissza a maffiának, amelyet ő maga sohasem kapott meg.

Offshore-lovagok mondták
A Figyelő cikkeit nagyon sokszor segítette a témában hatalmas szaktudással bíró, méretes szakkönyveket író és anonimitását továbbra is álnév használatával megőrző Brother Layman nevű szakember. Ő mindig arra kívánta felhívni a magyar hatóságok figyelmét, hogy a jelenség a hazai és a nemzetközi szabályok betartásával is üldözhető. A lelke mélyén persze mindig minden partnerünk biztosan érezte, hogy az offshore-ozás nem lehet kóser. Hiszen ott sántít valami, ha egy magyar tulajdonban levő, elektronikai cikkekkel kereskedő cég és annak tulajdonosai adót fizetnek, ám a szomszédjukban egy hasonló vállalkozás megbíz egy cégalapító irodát, kap egy Brit Virgin-szigeteki tulajdonost, és akkor mentesül az adók megfizetésétől. Ez sem szabályos, sem igazságos nem lehet, ám az adócsalók ezer és egy érvvel védekeztek. Idézzünk ezekből:

1. „Mit fog kezdeni a lelkiismeretével, ha a maga cikke miatt fogják elrabolni a gyerekemet" - üzente egy vállalkozó, akit összefüggésbe hoztam egy offshore-céggel.
2. „Egyedül az adóhatóságnak van köze hozzá, hogy milyen céghez milyen közöm van, és kapok-e osztalékot" - sértődött meg egy informatikai vállalkozó, pedig csak egy teljesen ártatlan kérdést tettem fel a cége tulajdonosáról.
3. „Minden adót befizetek, csak éppen ebben az országban nem biztonságos kirakni a kirakatba, hogy milliárdos árbevételű vállalkozásom van" - mondta egy vállalkozó.
4. „Egy vállalkozás végső célja a profittermelés, ha nem tenne meg egy cég mindent azért, hogy a profitját növelje, akkor nem működne hatékonyan a gazdaság" - érvelt egy másik cégvezető azzal a gondolattal, amit bevallottan a számára ciprusi struktúrát építő nagy tanácsadó cégtől hallott.
5. „Ki mondta, hogy tilos Cipruson céget alapítani? Az is uniós ország, az unión belül pedig szabad a vállalkozás" - ez is egy gyakran hallott visszatérő érvelés.
6. „Az államok és az adórendszerek között is nemzetközi verseny van" - mondta egy offshore-alapító vállalkozás hazai vezetője.
7. „Miért fizetnék adót egy olyan országban, ahol kétszer annyiért építik az autópályákat, mint máshol, és ahol a politikusok haverjai ellopják az adófizetői pénzeket?" - ezt is hallottuk.

Nehezíti a nyomozásokat

A nagy értékű adócsalásokban az elkövetőket sokszor belsősök, akár hatósági alkalmazottak is segíthetik.

A bürokrácia leépítése, egyszerűbbé tétele örökös kormányzati cél, de sajnos ez a bűnözőket is segíti. Az egy óra alatti cégbejegyzés, az alacsonyabb adminisztrációs teher támogatja a fiktív cégek létrehozását.

A körhintacsalás jellemzője az is, hogy keveredhetnek a maffia cégei és a jóhiszemű cégek a rendszerben, azokat pedig természetesen nem szabad bűnözőként kezelni.

A hatóságok kapacitásai nem megfelelőek.

Az európai hatóságok nehezen ismerik fel, azonosítják az üzletre jellemző távol-keleti csalókat, akik amúgy is szívesen váltogatják személyi papírjaikat.

 

A rovat legfrissebb írásait társlapunkban, a legújabb IPM-ben találja.

Kapcsolódó cikkek