Hallottak már Rehus Ernőről, a buszos világ befolyásos milliárdosáról? Láttak már róla fotót? Vagy Pápa Marianne-ról, a józsefvárosi kínai piac egyik fő haszonélvezőjéről? Netalán a nagyváradi Teszári Zoltánról, a Digi-csoport erdélyi tulajdonosáról? Esetleg az V. kerület egyik legfontosabb vállalkozójáról, Borzován Jánosról, a belvárosi díszkőkirályról? Nem? Mindez aligha véletlen. Más esetekben sokáig semmi nem jelenik meg egy-egy fontos emberről, aztán amikor áttörik a gát, akkor minden lap tele van a cikkekkel, a fejleményekkel. Büntetőjogi ügyei előtt olvasott cikkeket Vizoviczki Lászlóról? Pedig utólag úgy tűnik, évtizedek óta rettentő fontos szereplője volt a szórakoztatóiparnak, mégsem voltak nyilvános írások a tevékenységéről. Vagy a Sólyom Airwayszel kapcsolatos színrelépése előtt hallott az elhunyt Welsz Tamásról? Ugye nem? Pedig mintha a teljes magyar politikai és üzleti elit körül ott legyeskedett volna, de rejtélyes halála előtt alig lehetett róla valamit tudni. És persze ne legyenek illúzióink, a legfontosabb politikai támogatottságú üzletemberek közül is csak néhányat ismerünk, valódi tevékenységükről pedig sokat nem tudunk.

A Figyelőben már több olyan portré jelent meg az évek során, amikor egy, a nyilvánosságot már-már a végtelenségig kerülő milliárdos üzletembert úgy mutattunk be, hogy írásunk alanyával nem tudtunk beszélni, sokszor még fotót is képtelenek voltunk találni róla. Ami, valljuk be, erős hiányérzetet kelthetett az olvasóban, mégis úgy éreztük, hogy annyira izgalmas sztorira leltünk, hogy kár lett volna ettől megfosztani az olvasókat. Még akkor sem, ha egy magazinban a szöveg legtöbbször nem él meg kép nélkül, és egy jó kép sokszor sokkal többet elmond egy történetről, mint húsz, mégoly míves mondat.

Pionírszerep
Minden újságíró számára külön kihívás, ha olyan valakit mutathat be a közvéleménynek, akit addig más újságírónak nem sikerült. Vagy azért, mert más kollégáknak beletört a bicskájuk a vállalkozásba, vagy esetleg azért, mert nem is akadt olyan újságíró, aki felmérte volna az illető fontosságát, akinek a radarjába beleakadt volna az adott üzletember. Különösen izgalmas az olyan vállalkozó bemutatása, akinek még formális pozíciói sincsenek az általa képviselt ágazatban, de a háttérbeszélgetések során egyértelműen kiderül, hogy valahol a háttérben mégis ő mozgatja a szálakat. A Figyelő történetében ilyen volt például Rehus Ernő. Ebben az időszakban sokat foglalkoztunk buszos sztorikkal, a kormányváltás során világossá vált, hogy komoly változások jöhetnek a budapesti közlekedésben, ahogy nem volt tartható a legtöbb Volán-társaság modellje sem. A különböző háttérbeszélgetések során hallottunk a mindenféle buszos üzletben, kínai buszimportban, alvállalkozásban, városi buszcég üzemeltetésében aktív 49 éves velencei milliárdosról, akiről sokaknak volt véleménye a buszszakmában, illetve a vállalkozó szűkebben vett régiójában. Mindebből rendkívül érdekes anyag állt össze, de magával az érintettel nem sikerült sem akkor, sem azóta beszélnünk. Pedig a közvetett módon, de általa irányított cégeit vezető kollégák mindig készségesnek mutatkoztak az első bejelentkezések idején, de amikor kiderült, hogy kifejezetten Rehus Ernőről is vannak kérdéseink, a levelezések rendre megszakadtak. Portrénk megjelenése óta olykor megjelentek cikkek, amelyekben Rehus Ernő is kulcsszereplőként tűnt fel, például a pécsi buszüzemeltető céggel kapcsolatos büntetőperben, de minden ilyen írásban ott maradtak állandó jelzői, a „rejtélyes", a „titokzatos", és az ominózus írások gyakran azt találgatták, egyáltalán Magyarországon van-e még a vállalkozó.

Fel nem mért súly
Más esetekben, bár az illető nagy hatású üzletember vagy üzletasszony, szintén teljesen elzárkózott a nyilvánosságtól, üzleti aktivitása legalább a cégregiszter alapján jobban nyomon követhető volt, mert az illető nemcsak informálisan, de cégjogilag is vezetője volt a cégeinek. A józsefvárosi kínai piac tervezett bezárása kapcsán nézegettük (Varga Zsolt külsős kollégámmal dolgoztunk ezen a témán) az érintett vállalkozásokat a cégregiszterben, amikor kifejezetten komoly korábbi nyereségekre és sok izgalmas egyéb vállalkozásra bukkantunk. Beszélni ugyan szintén nem sikerült a kulcsszereplő Pápa Marianne-nal (Ugrik a négy tigris, Figyelő, 2013/26. szám), a Józsefvárosi Piac, a Club Tihany, az Interoperett, az Origo Film és még több tucat vállalkozás gazdájával, de az üzletasszonyt sokan ismerték. Már csak kapcsolatai révén is, hiszen Pápa Marianne férje volt Szetlik Ferenc üzletember és Kovács József nemzetközi hírű operaénekes. Állítólag az üzletasszonyt még közvetlenül a letartóztatása előtt is szoros kapcsolat fűzte az azóta súlyos büntetésre ítélt Portik Tamáshoz. Ebben az esetben maga az ázsiai piac izgalmas világa ugyan hálás illusztrációs témát szolgáltatott a cikkhez, de ez az írás is úgy jelent meg, hogy sem fotót nem szereztünk cikkünk fő alanyáról, sem kapcsolatot nem tudtunk létesíteni vele.

A fal áttörése
Más esetekben a Figyelő inkább csak gyorsan ébredt. A 2010-es „több mint kormányváltás, kevesebb, mint rendszerváltás" politikai fordulat közben igyekeztünk minél hamarabb bemutatni az új hatalom fontos embereit. Mivel a város már arról beszélt, hogy Fellegi Tamás készülődik a háttérben egy addig soha nem látott kompetenciákkal bíró csúcsminisztérium vezetésére, azonnal nagy erőket megmozgatva hozzáláttam Fellegi portréjának elkészítéséhez. Végül meg is jelent az írás (Csúcsra ér a háttérember? - Fellegi Tamás portréja, Figyelő, 2010/15. szám). Minden részletet még ma sem lenne ildomos elárulni arról, hogy ki mindenkivel tudtam beszélni akkor, de a korábban tanító, illetve lobbitevékenységet folytató üzletembert - már csak ilyetén aktivitásai miatt is - sokan ismerték, és én magam is rengeteg csatornán próbáltam felvenni a kapcsolatot vele. Megszereztem a telefonszámát, küldtem SMS-eket a szándékaimról, közvetített közös barát, szentendrei szomszéd, segített kérdéseket eljuttatni egy cégtársa is. Fellegi Tamás alapvetően azzal hárította el a mind intenzívebb hajszámat, hogy nem lenne ildomos azelőtt nyilatkozni arról a nagy feladatról, amelyről beszélünk, hogy tényleges felkérés érkezett volna. A cikk nagyon pozitív visszhangot és minőségi újságírásért díjat is kapott. Jellemző a gyors ébredésre, hogy a cikk első mondata utólag hibásnak bizonyult. „Nemzeti Fejlesztési és Infrastruktúra Minisztérium - ez a munkaneve a Fidesz által tervezett legnagyobb gyűjtőtárcának. A csúcsminisztérium élén jó eséllyel Fellegi Tamás, Orbán Viktor egykori tanára állhat" - így indult négy éve az írásunk, azóta tudhatjuk, a munkacímből a valóságban rövidebb minisztériumnév lett, ebből már az infrastruktúra szó hiányzott.

Láncreakció
Minden újságíró visszatérő tapasztalata a hólabdaeffektus, vagy más kifejezéssel az, hogy az egyik téma szüli a következőt. Ha cikket írunk egy csalárd ingatlanfejlesztésről, akkor a következő hetekben még 4-5 vállalkozó megkeres egy ilyen témával, és sokszor kifejezetten kellemetlen megmagyarázni, hogy bármennyire is fontos az ő személyes életében a saját története, azért a Figyelő a jövőben nem fog állandóan ezzel a témával foglalkozni, olvasóink befogadóképességére is tekintettel kell lennünk. Van, amikor azonban egy terület megismerése valóban annyi érdekes új kaput nyit fel, hogy az újságíró örömmel áll meg az adott területen. Ilyen volt számomra a Heti Válasz hetilap kiadójában is tulajdonos Fellegi Tamás környezetének bemutatása, hiszen nem kellett hozzá sok idő, és mi írtunk először portrét Nyerges Zsoltról is, az elsősorban Simicska Lajos nevével fémjelzett jobboldali üzleti háttérbirodalom egyik legfontosabb szereplőjéről (Az irányító, Figyelő, 2010/23. szám). Róla, a befolyásáról már korábban is lehetett hallani, de konkrétan akkor kerestem meg, amikor a Fellegi Tamás-portrét befejeztem. Amikor ugyanis Fellegi Tamás valóban fejlesztési csúcsminiszter lett, akkor az üzleti érdekeltségeitől megvált, és az Infocenter nevű médiacégében éppen Nyerges Zsoltnak adta át a részesedését. Amikor az Infocenter már az RTL Klubba készült bevásárolni, úgy éreztem, minden alapja megvan annak, hogy egy magyar üzleti lap megkeressen egy hangsúlyos médiavállalkozót. Az internet volt a segítségemre, mert a Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Ügyvédi Kamara oldalán még mobiltelefonszámot is találtam hozzá, ami ugyan akkor már nem nála csengett, de volt hol elindulni. Nyerges Zsoltról azóta sok írás jelent meg, az origo.hu portálon például Pethő András kiváló cikkekben foglalkozott a Nyerges elnökölte Közgép sztorijával, de egy ideig mindenki a Figyelő cikkének fotóját használta.

Tovább a vonalon
Ha már belelendültem a Fideszhez közeli, médiaérdekeltségekkel is bíró üzletemberek bemutatásába, nem szerettem volna megállni a legnagyobb „hal" előtt. Ám, amíg az előző két üzletemberrel, Fellegivel és Nyergessel valamilyen szinten csak sikerült a kapcsolatfelvétel, addig Simicska Lajossal kapcsolatban nem sok jóval biztattak az őt ismerők. Nem is sikerült elérnem őt, hiába szereztem mobilszámot, kértem meg közvetítőket. Simicska Lajos nem változtatta meg azt a szokását, hogy nem nyilatkozik. A mobilját egy hölgy kezelte, és számomra meglepő módon azt jelezte, hogy a kormányváltás utáni nyáron Simicska úr hosszasan távol lesz Budapesttől, és ő nem is tudja elérni. Abban sem vagyok biztos, hogy az engem eleve nem túl sok jóval kecsegtető, de Simicskával biztosan kapcsolatban levő közvetítők egyáltalán átadták-e a megkereséseket. Mindenesetre a kapcsolatfelvétel nem sikerült, és tudomásom szerint Simicska Lajos azóta sem nyilatkozott a sajtónak. Az írás azért megjelent (Csányi vagy Simicska - Ki az úr a magyar gazdaságban? Figyelő, 2010/34. szám). Végül nem egy Simicska Lajosra kihegyezett személyes portré lett belőle, hanem a már felálló második Orbán-kormány első hónapjaiban arra kerestem a választ, hogy kinek van a legnagyobb befolyása a magyar gazdaságra, ki milyen csatornákon és milyen személyeken keresztül tud hatni a legfontosabb folyamatokra. Máig nem tudom, hogy jó megoldást választottam-e, vagy meg lehetett volna próbálkozni egy személyesebb portréval, hiszen rengeteg sztorit meséltek az interjúalanyaim Simicska tárgyalási módszereiről, egyezségeiről, nyilvánosan nem látható üzleti jelenlétéről, Radóc utcai dolgozószobájáról, még családjáról, családszeretetéről is. Talán meg lehetett volna próbálkozni egy hiánypótló, összetettebb személyiségrajz elkészítésével. Azt is elfogadtam eddigre, hogy egy-egy portrékészítésnél olykor úgy érezhettem, hogy semmilyen személyes benyomásom nincs írásom alanyáról. De korábban legalább egy áttétellel mindig volt egy vagy több számomra maximálisan megbízhatónak tűnő forrásom, vagyis áttételesen mindig volt egy olyan élő képem, amely olyan forrástól érkezett, aki láthatóan évtizedek óta ismerte portrénk alanyát, és komplex képpel is rendelkezett róla. Simicska Lajos esetében ez az érzésem nem volt meg, legbelső környezete nem jellemezte számomra őt, és bár sokan szerették volna jelezni számomra saját fontosságukat azzal, hogy nagy határozottsággal fogtak bele személyiségének leírásába, ezek a képek nem feltétlenül vágtak össze.

A politikán túl
2010-ig a baloldal, 2010 után a jobboldal által favorizált üzleti körök bemutatása visszatérő elem maradt a cikkeimben. Mindkét érában sokat foglalkoztam például a főváros életét meghatározó, de egyáltalán nem előtérben levő üzletemberekkel. Ilyen volt Demszky Gábor SZDSZ-es főpolgármester legfontosabb tanácsadója, Mesterházy Ernő (A városházi polip, Figyelő, 2010/38. szám). De ilyen volt a szinte teljesen a háttérben maradó irányító, Hatvani Szabó János is (Elvarratlan szálak, a szürke eminenciás, Figyelő, 2010/12. szám). Egy évvel ezen cikkek megírása után, az új fővárosi berendezkedés kapcsán is érdekeltek azok az emberek, akikről azt hallottam, hogy nagy befolyásuk van a fővárosi ügyekre, ilyen volt Győri Tibor, illetve a Bártfai Beatrix-Sárhegyi Zoltán jogász házaspár is (Fővárosi ügyek, Figyelő, 2011/19. szám).
Azért igyekeztem nem teljesen rácsavarodni egy-egy témára, és a piacgazdaság magánszereplői között is mindig lehetett találni mindenki által ismert, nagyon jelentős cégbirodalommal rendelkező, de a sajtó megkereséseit rendre elhárító üzletembereket. Valójában ezeknél az embereknél a rejtőzködő kifejezés csak részben lehet helytálló, hiszen egy olyan üzletember, akit mindenki ismer, akiről rengeteg kép forog a sajtóban, még akkor sem lehet rejtőzködő, ha a média megkereséseit amúgy elhárítja. Ez volt például a helyzet Nobilis Kristóf és Spéder Zoltán párhuzamos portréjának (Rejtőzködő médiatulajdonosok, Figyelő, 2008/12. szám) megrajzolásakor. Ekkor az érintettek még közösen birtokolták az index.hu-t, és ugyan velük nem sikerült beszélni, de rengeteg remek forrást lehetett hozzájuk találni. Vicces adalék volt, hogy az amúgy nagyon laza stílusú, a közéleti témákban mindig könnyed szerkesztőségnél milyen görcsösen „beakadt" az írás. Már a megjelenés napján 4-5 vezető is telefonált az amúgy szerintem egyáltalán nem bántó írás egy sztorija kapcsán, amelyről egyébként tökéletes biztonsággal tudtam, hogy úgy történt, ahogy le volt írva. Később az indexes újságírók mesélték, hogy a középiskolás osztálykirándulások bűnöskeresését idéző módon egy ideig még próbálták kinyomozni a szerkesztőségben, hogy ki teregette ki a belső titkokat és ki is állt szóba velem.

Mókás sztorik a hőskorból
Miközben a legnevesebb politikusok, üzletemberek elérése olykor éveken át tartó kilátástalan harc, sokszor a vártnál könnyebben, vagy éppen nem várt helyzetben lehet velük kapcsolatba lépni. Magam 1996-ban a Közgazdaságtudományi Egyetem mellett kezdtem el tőzsdei eseményekről tudósítani a Bank&Tőzsde szakmai hetilapban. Innen származnak az alábbi történetek! Természetesen a magyar sajtó történetében nem volt teljesen példa nélküli, hogy egy újságíró megszólíthassa Nyers Rezső MSZMP-s politikust, Várszegi Gábor Fotex-tulajdonost vagy Erdős Ákos nyomdaipari vállalkozót, esetleg Bokros Lajost hallja anekdotázni, de az mégis emlékezetes volt számomra, ahogy mindegyikükkel már pályám első napjaiban kapcsolatba kerültem.

Nyers Rezső
A II. világháború után, 1946. augusztus 1-jén született a forint, ekkor váltotta le a pengőt. Benedek István Gábor, a Bank&Tőzsde legendás főszerkesztője engem, a teljesen pályakezdő egyetemistát bízott meg, hogy az 50. születésnapon készítsek interjút Nyers Rezsővel, a forint egyik atyjával. Kaptam egy vonalas telefonszámot, és az volt az utasítás, hogy reggel 7-kor hívjam fel a számot, és szervezzem meg az interjút. 23 éves egyetemistaként vélhetően jó szokásomnak megfelelően alaposan belehúztam a pesti nyári éjszakába, de azért becsületesen felkeltem reggel 7-kor, odavánszorogtam a telefonhoz, hogy megbeszéljem az interjú időpontját. Legnagyobb meglepetésemre maga Nyers Rezső vette fel, és mire elmondtam volna a témát, azon nyomban bele is kezdett az emlékek felidézésébe. Nem volt merszem leállítani az izgalmas szóáradatot, és jelezni, hogy én személyesen gondoltam volna mindezt, hanem úgy, ahogy voltam, pizsamában kezdtem el jegyzetelni. Mivel más papír nem volt elérhető távolságban, szüleim telefonkönyvét jegyzeteltem tele a sztorikkal.

Várszegi Gábor
Meglepő jelenet lehetett, amikor a Fotex cég birtokában levő Domus bútoripari cég közgyűléséről kellett tudósítanom. Szintén 1996-ot írtunk, az internet kora előtt voltunk. Hallottam már Várszegi Gáborról, a cégcsoport mindenható uráról, de személyesen nem ismertem, képet még nem láttam róla. Beléptem a Csörsz utcai Fotex-székház megadott termébe, és láttam, hogy a közgyűlés nem egy nagyobb színházteremben, hanem egy kis tárgyalóban lesz. Az egyetlen, téglalap alakú asztal körül minden széken ültek, csak egy aranykeretes szemüvegű elegáns üzletember mellett volt jobbra még két hely. Leültem az úr mellé, majd megérkezett egy hölgy is, aki leült mellém az utolsó szabad helyre. Addig senki nem szólt rám, de hamarosan, amikor elkezdődött a közgyűlés, kiderült, hogy sikerült az asztal vezetőknek fenntartott oldalára, Várszegi Gábor és Borsy Enikő Domus-vezérigazgató közé leülnöm, akik szemrebbenés nélkül megkezdték a tulajdonosi fórumot, és gyakorlatilag felettem adogatták egymásnak a szót. Én sem zavartattam magam, udvariasan egy kicsit hátrébb húztam a székemet, de nagy magabiztosságot mutatva a helyemen maradtam, a részvényesek meg találgathatták, hogy vajon ki lehetett ez a fontos „írnok" a vezetők között.

Erdős Ákos
A ma már alapvetően külföldön élő, egykor újságírással is foglalkozó üzletember szintén nem nagyon kereste a sajtó társaságát. 1996-ban én még az utolsó félévemet koptattam a Közgázon. Volt egy tárgyam, az volt a neve, hogy marketingkommunikáció. Kifejezetten szerettem, mert az elegáns, kevés hajú előadó nagy nyitottsággal vont minket bele az egyes témakörök megbeszélésébe, nagyon udvariasan figyelt a megszólalásainkra is, ahogy rengeteg életszagú története is volt. Alighanem az első szemináriumot, vagyis a tanár bemutatkozását elmulaszthattam, mert már hetek óta ment a kurzus, amikor rájöttem, hogy az az Erdős Ákos milliárdos üzletember, akiről délutánonként a szerkesztőségben hallok és az az Erdős Ákos, aki a mi szemináriumvezetőnk, egy és ugyanaz a személy. Emlékszem, akkor esett le a tantusz, amikor egyszer nagyjából együtt hagytuk el az egyetem épületét, mi fordultunk volna a Közgáz Pincébe a szokásos világmegváltó beszélgetéseink felé, Erdős Ákosért pedig sofőrrel jött egy hatalmas Audi.

Bokros Lajos
Bokros Lajos 1996-ig volt pénzügyminiszter, ekkor már bejártam a Bank&Tőzsde szerkesztőségébe. Ebben az időben sokan sorba álltak volna egy exkluzív, igazi sztorizós Bokros-interjúért. Kezdő újságíróként nekem házhoz jött ez az élmény. Az akkori Bank&Tőzsdében remek hangulat volt, sok neves akkori pénzügyi vezető, Bokrostól Surányi Györgyig megfordult a szerkesztőségben délutánonként, és fontos tisztségük mellett is volt, hogy órákig elüldögéltek a kis főszerkesztői szobában. Természetesen a szakmában rendkívül jártas vezetőink voltak a beszélgetések során a nagy emberek partnerei, de mi, a kezdők is élvezettel bent maradtunk, ha tehettük. Rimaszombati Edit volt a főszerkesztőnk, és a kiváló pénzügyi újságíró édesanyja, Edit néni is a lapnál dolgozott. Hirdetéseket szervezett, és emellett nemcsak saját lányát, de minden kedves kollégát nagy kedvvel etetett. Azt hiszem, engem különösen kedvelt, mert én a sok udvarias, az ételeket rendre visszautasító kollégával ellentétben mindig nagy örömmel fogadtam a hatalmas tál abált szalonnát, és hasonló „könnyű" falatokat. Amikor Bokros Lajos volt a vendégünk, Edit néni szokás szerint a kis konyhában főzött hatalmas lábosokban. A pénzügyi sterilizációról folytatott szakmai vita közben Edit néni egyszer csak bekukucskált: „Lajoska, hozhatok egy kis pacalt?" Természetesen a kérdés amolyan szállóigévé vált a szerkesztőségben.

Segít a sport
Nemrégiben Nagy György milliárdos üzletemberről írtunk egy portrét (Tűzközelben, Figyelő, 2014/11. szám). Bár közvetítők segítségével valamilyen szinten kapcsolatba tudtunk lépni az üzletemberrel, ő tartotta magát ahhoz az elvéhez, hogy gazdasági témában nem nyilatkozik. Azért fontos hangsúlyozni, hogy gazdasági témában, mert Nagy György kiváló curlingjátékos is egyben, és a sport kedvéért már tett kivételt. Cikkünk illusztrálását is éppen a jeges sportág segítette. Természetesen fotót nem lehetett találni semmilyen ügynökségi adatbázisban, de éppen írásunk megjelenése idején zajlott nyilvános eseményként az országos curlingbajnokság. Szemfüles fotósunk ezt használta ki, és a sporteseményen készített felvételekből tudtunk nyitóillusztrációt adni a cikkhez.

 

A sorozat legújabb cikkét a legfrissebb IPM-ben olvashatja!

Kapcsolódó cikkek