- Ön egy kalap alá veszi az orosz, a török, a venezuelai és magyar vezetőt abban a tanulmányban, amelynek kivonatát a napokban közölte a New York Times. Nem túlzás egy lapon említeni őket, hiszen Magyarországon azért még sem tűnnek el nyomtalanul újságírók, kemény kritikákat fogalmazhat meg az ellenzék és a sajtó a kormánnyal szemben, vannak szabad választások és EU tagok vagyunk.

- Kétségtelen, hogy Magyarországon aligha fordulhat elő, ami most Oroszországban, hogy nyomtalanul eltűnik egy rendszer-kritikus újságíró. Vagy ami Törökországban, hogy beperlik az ellenzéki vezetőket, pláne az nem, amit Nicolás Maduro venezuelai elnök tett: börtönbe vetette legfőbb kihívóját. Ugyanakkor ezek az országok sem nevezhetők kegyetlen, véres diktatúráknak. Működtetésükben egy kicsit sem hasonlítanak a hitleri vagy a sztálini rezsimekhez, de a néhány évtizeddel ezelőtt még működőképesnek bizonyult dél-amerikai és afrikai diktatúrákhoz sem. A mai világban a gazdasági egymásrautaltság miatt egyszerűen nem életképesek már a nyíltan gyilkos diktatúrák. Helyükbe léptek a putyini jellegű szisztémák, amelyekben látszólagosan vagy ténylegesen is van ellenzék és független sajtó. Minden cinizmus nélkül mondom, hogy ez azért haladás.




- Akkor miért nevezi őket diktatúráknak?

- Sokféle módon lehetne még címkézni őket. Például: új tekintélyuralmi, új autoriter rendszerekként, verseny alapú diktatúrákként. Úgy is, ahogy az önök miniszterelnöke nyíltan megfogalmazta a számára kívánatos berendezkedést: „illiberális demokráciákként." Mi többnyire „információ alapú diktatúrákként" jellemezzük őket. Mégpedig azért, mert az állampolgáraik informálása feletti uralomra törekvés, illetve az információs technológiákban rejlő lehetőségek folyamatos és maximalizált kiaknázása ezeknek a szisztémáknak az alapja. Belföldön és külföldön egyaránt a kommunikáció a meghatározó fegyver. A hatalom ezekben az országokban egyfolytában tematizál. Naponta dob be a köztudatba új és új témákat, álhíreket generál, valóságos híreket fordít ki összefüggéseikből. Ugyanakkor azt a látszatot kelti, hogy az ország vezetése megállás nélkül dolgozik.

 

Az interjút teljes terjedelmében a Figyelő legfrissebb számában olvashatja.

Kapcsolódó cikkek