Hogyan veszítsük el öt hónap alatt az összes barátunkat? Akár ezt a címet is adhatná Alekszisz Ciprasz miniszterelnök a görög válság kezeléséről szóló doktori disszertációjának, már ha egyszer írásra adja a fejét. Bár a megszorításellenes programmal ez év januárjában hatalomra került, bal- és jobboldali radikális pártokból álló kormányt nem fogadták tárt karokkal az Európai Unióban, a fiatal és karizmatikus görög miniszterelnök sokáig egyáltalán nem szűkölködött barátokban és jóakarókban. Jean-Claude Juncker, az Európai Bizottság, Martin Schulz, az Európai Parlament elnöke és François Hollande francia államfő, de még a német szociáldemokraták elnöke, Sigmar Gabriel is kezdettől fogva rokonszenvvel és jó adag empátiával viszonyult az új athéni vezetéshez, s egészen június végéig megvolt bennük a szándék, hogy amennyire lehet, figyelembe vegyék a jogos görög aggodalmakat.

SZÍVEN ÜTÖTTE

Június 26-án éjjel azonban valami olyasmi történt, ami végleg megrendítette a Sziriza vezetőjébe vetett bizalmukat. Alekszisz Ciprasz döntése a kritikus szakaszba fordult tárgyalások megszakításáról és a hitelezők általa ultimátumnak nevezett javaslatának népszavazásra bocsátásáról minden addigi erőfeszítésük kútba esését jelentette. Junckert - aki számos görög igény felkarolásával már a saját hitelességét kockáztatta az eurózóna héjáinál - különösen szíven ütötte a görög kormányfő lépése. Hiszen, miképpen Pierre Moscovici gazdasági és pénzügyi biztos egy interjúban fogalmazott, már csak „centiméterekre" voltak a megállapodástól, amikor az athéni kormány rácsapta az ajtót a hitelezőket képviselő intézményekre.

Az EB elnökét különösen felháborította az, ahogy Ciprasz az Európai Unió és az IMF megszorító politikájára kent minden felelősséget a kudarcért. Holott a hitelezők a kiindulóponthoz képest addigra már rengeteget engedtek a görög félnek, amely - közölte egy a tárgyalási folyamatban végig részt vevő forrás a Figyelővel - sokáig lényegében minden javaslatot visszavert. Ellenzett mindenféle nyugdíj- és bércsökkentést, nem akarta, hogy hozzányúljanak a kiugróan magas védelmi kiadásokhoz, és egyáltalán semmilyen költségcsökkentésről nem akart hallani, de még az áfa felemelését is elvetette. Hosszú hónapokig tartó helyben járás után végül mindkét oldal engedett. A görögök jelentősen lealkudták például a 2015-re és a rá következő két évre korábban rögzített elsődleges költségvetési többletcélokat, ami 13 milliárd euróval mérsékelte a kormánytól elvárt erőfeszítéseket, miközben ugyanennyivel növelte az ország finanszírozási igényeit. A hitelezők részéről felajánlott és Athén által elutasított csomag bér- és nyugdíjcsökkentést sem tartalmaz. Ehelyett a korai nyugdíjba vonulást ösztönző intézkedések megszüntetésére és a nyugdíjkorhatár 67 évre történő felemelésének gyorsított (2035 helyett 2022-ig történő) bevezetésére helyezték a hangsúlyt. „Ez nem egy ostoba megszorító csomag. Már hegyeket hordtunk el, amikor a görög kormány ránk csapta az ajtót" - méltatlankodott a Ciprasszal korábban a kamerák előtt rendszeresen látványosan bratyizó bizottsági elnök.

JÁTÉKELMÉLET

A váratlan görög kivonulás után mindenesetre sokak fejében megfordult a gondolat, hogy Athén valójában nem is akart megállapodni, és Ciprasz - aki a megelőző napokban hol előre-, hol visszalépett - éppen ezt megelőzendő vetett véget a zenének. Erre persze nincs bizonyíték, bár Janisz Varufakiszról, a populista kormány rocksztár külsejű pénzügyminiszteréről már régóta feltételezik, hogy a görög gazdasági szuverenitás visszanyerésében - értsd: az eurózónából való kilépésben - látja az egyetlen lehetséges választ a görög problémára. Ezzel egyébként messze nem lenne egyedül. Hans-Werner Sinn, a müncheni Ifo gazdaságkutató intézet igazgatója is a drachma bevezetését és ezzel egyidejű leértékelését tartja az egyetlen működőképes megoldásnak.
Varufakisz - aki azóta már lemondott - és Ciprasz persze abban is joggal bízhatott, hogy Angela Merkel német kancellárral az élen a végén úgyis az eurózóna tagjai pislognak először, és nem veszik magukra annak ódiumát, hogy fennállása óta először amputálják a valutauniót.

Nemrég egy a tárgyalásokon részt vevő magas rangú forrás is úgy vélte lapunknak, hogy Varufakisz játékelmélete működik, mert a legfelsőbb szinten megszületett a politikai döntés a Grexit (a görög kilépés) elkerüléséről. Az illetékes szerint ezzel persze a görögök is tisztában voltak, és annak tudatában tárgyaltak vagy éppen imitálták a megbeszéléseket, hogy nagyobb bajuk nem lehet. Azt azonban elfelejtette hozzátenni, hogy „nem mindenáron" tartanák benn a partnerek a nehezen kezelhető görögöket.

A tárgyalások június 26-i leállítása valójában az utolsó csepp volt a pohárban, amelyet megelőzően - ha hinni lehet az intézményeknek - az egész kérdéshez ideológiai alapon hozzáálló görög kormány jószerével mindent elkövetett azért, hogy elveszítse tárgyalópartnerei bizalmát. Brüsszeli perspektívából nézve az eredendő bűn már a Sziriza kormányra kerülése előtt bekövetkezett, amikor a szélsőbalos párt olyan könnyelmű ígéreteket tett a választóknak, amelyek nagy részéről előre tudni lehetett, hogy megvalósíthatatlanok. Ilyennek számított például az adósság egy részének az elengedése vagy a korábbi kabinet által eltörölt kedvezmények egy részének visszaállítása. „A választási eredmény egyszerűen hazugságokon alapult" - dohogott egy EU-tisztviselő, akit végletesen irritál, ahogy az athéni kormány állandóan a görög választóktól kapott demokratikus felhatalmazására hivatkozik.

IDŐHÚZÁS

A mozaikokat utólag összerakva Brüsszelben többen úgy látják, hogy a görögök kezdettől fogva csak az időt húzták, abban bízva, hogy a június 30-i határidőhöz közeledve a partnerek adják be előbb a derekukat. A fő paramétereket rögzítő február 20-i megállapodást követően az első hónapok a tárgyalások helyszínéről és formájáról folytatott meddő vitákkal teltek el. Cipraszék kezdetben nem voltak hajlandók a külön kérésükre „intézményekre" átkeresztelt Trojka képviselőivel Athénban tárgyalóasztalhoz ülni, vagy ha mégis, előfordult, hogy a híres-hírhedt „fekete öltönyösöket" hosszú órákon keresztül a szállodában várakoztatták. De olyanra is sűrűn akadt példa, hogy a görögök egyszerűen nem mentek el előre egyeztetett megbeszélésekre, vagy forrásaink szerint olyan tisztviselőket küldtek, akiknek „lövésük sem volt az egészről".

A csigatempó miatt a hitelezők táborában áprilisra olyan nagyra nőtt az elégedetlenség, hogy szabályosan kigolyózták az érdemi tárgyalások helyett rendszeresen hegyi beszédeket tartó görög pénzügyminisztert. Ez kezdetben jó húzásnak tűnt, mert májusban - három hónap elvesztegetett idő után - végre-valahára technikai szinten is megindulhattak az érdemi egyeztetések arról a reformcsomagról, amelynek elfogadásától tette függővé az IMF és az eurózóna tagjai a második görög csomagból még hátralévő pénz kifizetését.

Forrásaink szerint azonban az optimizmusnak hamar véget vetett az, hogy a hivatalos retorika ellenére Athén hozzáállása Varufakisz kiszállása után sem sokat változott. Június óta, amikor is politikai szintre kerültek a tárgyalások, az intézmények a „Ciprasz-módszert" is testközelből megismerhették, és nem voltak elragadtatva tőle. Egy szemtanú szerint a görög kormányfőt az egyik alkalommal húszfős delegáció kísérte az Európai Bizottság elnökéhez, és a találkozón végig érezni lehetett a feszültséget a görög táboron belül, amelynek a tagjai láthatóan még egymásban sem bíztak.

A jobb indulatúak a tapasztalat és a professzionalizmus hiányának tudják be a görög kormány tévelygéseit, mások szerint politikai számítás áll mögötte. De bármi is húzódik meg a háttérben, mostanra odáig fajult a helyzet, hogy a hitelezők és az intézmények bizalma teljesen megrendült a görög kormányban és annak vezetőjében. A bizalomvesztés olyan mértékű, hogy egyes országok már hallani sem akarnak arról, hogy a jelenlegi kormánnyal egy újabb pénzügyi mentőcsomagról tárgyaljanak. „Még ha igennel szavaztak is volna is a görögök, mi a garancia arra, hogy a csomagot ilyen élesen elutasító kormány végre is hajtaná azt?" - fogalmazta meg kételyeiket Jeroen Dijsselbloem, az Eurócsoport elnöke.

Kapcsolódó cikkek