A globális világban egy kevésbé fejlett és nyitott gazdaság sikere attól is függ, hogyan tudnak együttműködni a hazai tulajdonú vállalatok a betelepült nemzetközi cégekkel, mennyi tudást képesek átvenni tőlük, s azt hogyan adaptálják, hasznosítják. Magyarországon a külföldi társaságok szerepe meghatározó. A KSH adatai szerint 2012-ben a pénzügyi szektort nem tartalmazó ágazatokban a vállalatok 3,46 százaléka (szám szerint 18 065) minősült külföldi tulajdonúnak. Náluk 18 572,9 milliárd forint volt a saját tőke értéke, ami a GDP 65 százalékának felelt meg. Hozzájuk kötődik az import 58,1 és az export 56,1 százaléka, továbbá a 2012-ben megtermelt hozzáadott érték 51,8 százaléka. A technikai fejlődésben élen járó infokommunikációs ágazatban volt a legmagasabb a hozzáadott értékük részaránya 74,3 százalékkal, de a szektorok között a legnagyobb súlyt képviselő feldolgozóiparban is átlag fölötti, 66 százalékos a részesedésük.

A hazai és a külföldi tulajdonú vállalatok közötti termelékenységi különbség két és félszeres, ezen belül a feldolgozóiparban csaknem kétszer, az infokommunikációs ágazatban pedig 3,3-szer nagyobb hozzáadott érték jelenik meg akkor, ha ugyanaz a munkás külföldi tulajdonú cégnél dolgozik. A mostanában fókuszba került kereskedelemben is nagy a különbség: amíg a külföldieknél 100 forint hozzáadott értéket állítanak elő, addig a hazai tulajdonú vállalatoknál alig 42-t - esetleg utóbbiak csak ennyit mutatnak ki. Összességében az becsülhető, hogy a versenyszférában a külföldiek által foglalkoztatottak harmada, 630-650 ezer fő kicsit több hozzáadott értéket állít elő, mint a vállalatok 96,54 százalékánál az összes többi dolgozó.

A külföldi cégek előnye

Nemzetközi felmérések szerint a külföldiek a befektetés után három éven belül érik el az anyavállalat termelékenységét. A betanulás szempontjából élen jár Csehország és Magyarország, ahol ez az idő inkább az egy évhez közelít. Vagyis a munkavállalóknak megvan a képességük, csak a hazai tulajdonú vállalkozások nem tudják ezt kihasználni.
Kétségtelenül jobbak tehát a külföldiek, vagyis elsősorban tanulni kell tőlük. Jó volna tudni, miből származik az előnyük, milyen különbségek vannak a cégek között. Az elmúlt években - Juhász Péter kollégámmal közösen - többezres vállalati adatbázisokon (2008 és 2011, illetve 2010 és 2013) vizsgáltuk ezeket a kérdéseket a 20 főnél nagyobb létszámú, 500 millió forint árbevételt tartósan elérő, folyamatosan működő társaságok pénzügyi adatai alapján. Az elemzések a vállalati szektor kettős dualitását támasztották alá. A cégeket négy különböző klaszterbe lehetett sorolni, amelyek a legfontosabb jellemzőkben, teljesítménymutatókban szignifikáns különbséget jeleztek (lásd a táblázatokat).

A vállalatok jellemző csoportjai közötti törésvonalak - a hiedelmekkel ellentétben - nem a külföldi és a magyar tulajdonúak között húzódnak. Igaz, az utóbbiak az átlag alapján többnyire elmaradnak az előbbiektől: kisebb a méretük, a létszámuk, az exportjuk, a termelékenységük, a tőkehatékonyságuk, alacsonyabb a bérszínvonaluk. Az átlagok nagy differenciákat takarnak ugyan, de sem a vállalati méret, sem az ágazati hovatartozás, sem pedig a regionális elhelyezkedés nem ad magyarázatot a különbségekre. A törésvonalak máshol húzódnak, és azok mélysége alátámasztja a kettős dualitást. Az egyes csoportok más osztályokban fociznak, ami nehézséget okoz a különböző csoportok vállalatai közötti együttműködésben.

Fényévnyi távolság a külföldiek közt

A mintában szereplő csaknem kétezer külföldi cég adja a magyar export 51 százalékát, de a „fejlettek" csoportjának teljesítménye fényévnyi távolságra van a „betanítókétól". A tőkehatékonyságuk ugyan közel áll egymáshoz, de a többi mutatóban az előbbiek minimum kétszeresen múlják felül az egyszerű munkát végző és a legalacsonyabb (164 ezer forintos) átlagbért fizető utóbbiakat. A „fejlettek" a magyar gazdaság élvonalában vannak, s a bérek színvonala alapján a kiemelkedő és magasabb szakképzettségű munkavállalókat foglalkoztatják. A versenyelőnyük a magas, 409 ezer forintos bérszínvonal ellenére a bérek ár-érték arányán alapul: a hazai képzett munkaerő olcsóbb, miközben termelékenysége a fejlett országok szintjén van.

Ezzel szemben a „betanítók" a minimálbér-közeli fizetéssel a hazai cégek közelében vannak, sőt néhány mutatóban azok alatt teljesítenek. Ők a bérek színvonalával versenyeznek a kínaiakkal, az indiaiakkal, a vietnamiakkal, vagyis a feltörekvő országokkal. Csak ebben a csoportban nőtt a válság alatt a foglalkoztatottság, amit a forint gyengülése nagyban segített. Szerepük a foglalkoztatásban pozitív, és nem csupán az elmaradott régiókban vannak jelen. Ők lehetnének a hazai cégek beszállítói, de szigetszerűen működve, kihelyezett munkapadként inkább exportra termelnek, alacsony hozzáadott értékkel. Ha a képzetlen hazai munkaerőnek tartósan a feltörekvő világ bérszínvonalával kell vetélkednie, akkor ezt a versenyt megnyerni nem dicsőség. Ráadásul az OECD legutóbbi jelentése (Economic Surveys: Hungary, 2014) szerint a nettó bér/teljes vállalati bérköltség mutató alapján Magyarországon a legmagasabb a minimálbérhez kapcsolódó adó, így azok körében is tömegesen jelentkezhetnek megélhetési gondok, akiknek van munkájuk.

Felzárkózhatnak a magyar exportálók

Nemzetközi tapasztalatok szerint az exportálói státus rendszerint együtt jár a nagyobb termelékenységgel. A magyar tulajdonú cégek közül ez csak azokra igaz, amelyek kiviteli hányada meghaladja a 25 százalékot. A hazai exportálóknak is van termelékenységi lemaradásuk, de ezt ellensúlyozza az itteni bérek alacsonyabb színvonala. Ezért a válság alatt egyedüli csoportként növelték reálértékben a kibocsátásukat, a magyar piac visszaesése miatt 110 százalékban az exportból. Az erős versenyben ezt képesek voltak csökkenő létszámmal megtenni. Ez az 533 cég egyre kevésbé függ a hazai piactól, kiviteli arányuk 2011-re meghaladta az 59 százalékot.

A több mint 2000 magyar tulajdonú, belső piacra koncentráló vállalat tőkehatékonysága átlagban még kielégítőnek mondható, azonban azok a cégek, amelyek mutatója elmarad az átlagtól, már növekedési korláttal szembesülhetnek. Ez a termelékenységükre még inkább igaz, mivel az a külföldi „fejlettekének" csak a 40 százalékát éri el, ami miatt nehéz számukra beszállítóvá válni. Ezt támasztja alá a kivitelük is. Több mint 900 vállalat egyáltalán nem ad el külföldre, az 1136 exportálónál pedig mindössze 8 százalék a kivitel súlya, ami nem elegendő ahhoz, hogy érdemi hatással legyen a teljesítményükre.

A „belpiaciaknál" nem látszik a kitörési pont. A hiányosságaikat felerősítette az, hogy a válság nyomán visszaesett a hazai kereslet. A pozíciójukat a gyengébb forint inkább ronthatta, mivel a behozatali költségeik emelkedtek, és úgy tűnik, a végső felhasználóknál a teljesítményhátrányuk miatt nem tudták kiváltani az importbeszállítókat. A tartós és fenntartható növekedés náluk sem a tőkehiányon múlik. A tőkeszerkezetük egészséges, sőt 15 százalékuk hitel nélkül, másik 15 százalékuk kevesebb mint 10 százalékos adóssághányaddal dolgozott. Ezeknek a cégeknek a menedzsmentképességek csiszolása, az iparági, piaci ismeretek bővítése, a termékek fejlesztése, vagyis a nagyobb tudás és nyomában a jobb teljesítmény hozhatja el a sikert.

Integrált alapok helyett cölöpök

Gazdaságunkat az egymástól jól elkülönülő vállalati csoportok teljesítménye határozza meg. A csoportok közötti együttműködés lehetősége ugyanakkor korlátozott, részben a külpiaci függőség, részben a teljesítménykülönbségek miatt. Így kevéssé állítható, hogy a hazai gazdaság integrált, amihez a vállalatok belső együttműködése biztosít szilárd fundamentumot. A dua-litás miatt inkább cölöpökön áll. Igaz, hogy Velencét is cölöpökre építették, mégis évszázadokat élt már túl. Azért a gazdaságpolitikában a szoros vállalati hálók kialakítása a célszerűbb. Ehhez nem harcolni kell a külföldi tulajdonú cégekkel, hanem fair és kiszámítható módon együttműködni velük, tanulni tőlük. Segíteni, ösztönözni az integrálódásukat. Ha ez nem valósul meg, akkor eltűnhet, gyengülhet egy-egy cölöp, azok, amelyeken a magyar gazdaság áll, s amelyek a felépítményt tartják.

Támogatók:

Kapcsolódó cikkek