Azért, mert egyrészt használható mintákat adnak a szervezés, a vezetés és a hatékony működés tekintetében, másrészt jelentős technikai és technológiai transzfert nyújtanak az elmaradott hazai gazdasági szereplőknek, harmadrészt elősegítik a magyar vállalkozások nemzetközi piacokra lépését, javítják az ország versenyképességét.

Az évek múlásával azonban egyre világosabbá vált, hogy ezek a várakozások eltúlzottak voltak, nagy többségük egyáltalán nem valósult meg. A külhoni cégek ugyanis nem épültek be szervesen a magyar gazdaságba, így a mintaadás és a technológiai transzfer alig működött. Ugyanakkor ezeknek a vállalatoknak a terjeszkedése sok esetben a hazai vállalkozások kiszorításával, a meglévő piaci kapcsolataik felszámolásával járt együtt. Igaz, hogy a külföldi tulajdonú társaságok egyre nagyobb mértékben járultak hozzá a GDP növekedéséhez, de cserébe igen jelentőssé vált az általuk realizált profitok kivitele, amit a makrostatisztika jól érzékeltetett a GDP és a GNI közötti rés nyílásával.

Kézenfekvő, de nem helyénvaló a kérdés, hogy vajon a külföldi tőke áldás vagy átok a befogadó ország számára. Azért nem helyénvaló, mert a külföldi vállalkozások úgy viselkednek, ahogyan azt megengedik nekik, mintegy tükröt mutatva a befogadó országnak: ilyenek vagytok. Ha a rendszerváltozás időszakában az egymást követő kormányoknak lett volna világos elképzelésük arról, hogy mit adnak és mit várnak el a más országokból érkező befektetőktől, ha a gazdasági elit megfelelő szakmai felkészültséggel rendelkezett volna, és ha a politikai elit kevésbé lett volna korrupt, akkor egészen más irányt is vehettek volna az események. A külföldi üzletemberek ugyanis hamar rájöttek arra, hogy nem kell komolyan venni a foglalkoztatási és a beszállítói ígéreteket, hogy az egymást követő magyar kormányok eltűrik a monopolpozíciók kialakulását, az erőfölény alkalmazását, s hogy némi ügyeskedéssel még komoly adókedvezményekre és állami támogatásokra is szert lehet itt tenni.

Mindezek miatt egy sajátos duális szerkezet alakult ki a magyar gazdaságban, amelyben az egyik póluson a hazai vállalkozások vannak, alacsony hatékonysággal és gyenge versenyképességgel, a másikon pedig az exportra termelő külföldi vállalkozások, magas hatékonysággal és erős nemzetközi versenyképességgel. A szélső pólusok között persze léteznek átmenetek, amint arra Reszegi László vitaindító cikkében felhívta a figyelmet: vannak exportképes hazai vállalkozások és alacsony(abb) hatékonyságú külföldi cégek is. A finomabb tipizálás azonban nem változtat a lényegen, a duális jellegen, a hazai és a külföldi vállalkozások viszonylagos elkülönültségén. A piaci verseny mindenhatóságában hívő közgazdászok számára különösen izgalmas lehet a kérdés: vajon miként maradhat fenn hosszabb távon ez a dualitás, miért nem kebelezi be a fejlettebb külföldi szektor a hazait (vagy esetleg fordítva: a kormányzat miért nem szorítja ki a külföldieket)?

Azért maradhat fenn ez a helyzet tartósan, mert a két szektor valójában nem versenytársa egymásnak. A külföldi cégek egy jelentős része (a betanított munkára alapozott összeszerelő üzemek) exportra termel, tehát a hazai kínálatot nem befolyásolják. Másik nagy csoportjuk pedig olyan (telekommunikációs, pénzügyi stb.) szolgáltatásokat nyújt, amelyek hatékonyságát a hazai vállalkozások a méretgazdaságosság miatt nem tudják megközelíteni. A munkapiacon sincs köztük erőteljes verseny, mert a külföldi foglalkoztatók egyfelől a betanított munkásokat, másfelől a beosztott diplomásokat keresik, míg a hazaiak inkább szakmunkásokra, illetve vállalkozó-vezető diplomásokra tartanak igényt.

Most, amikor történelmi rekordokat dönt a kiviteli többlet, megkerülhetetlen az a kérdés, hogy miként is működik a magyar exportvezérelt gazdaság. Kiindulásként tételezzük fel, hogy a világpiaci kereslet dinamikus növekedése megemeli a külföldi tulajdonú vállalkozások termelését, amely így közvetlenül hozzájárul a GDP bővüléséhez. Érdemes emlékeztetni arra, hogy a járműipar részaránya már elérte a GDP 10 százalékát, tehát az utóbbi időszak 10-15 százalékos exportbővülése már önmagában 1-1,5 százalékponttal járult hozzá a növekedési ütemhez. Ezzel a felfutással párhuzamosan növekszik a külföldi szektorban a foglalkoztatás és a kifizetett bérek tömege, ami viszont a hazai szektor javai iránti keresletet emeli. Tehát közvetett hatásként ez a szektor is növekedni kezd, bár sokkal kisebb mértékben, mert itt a kínálat keresletrugalmassága igen alacsony.

Az első fázisban a magyarországi hozzáadott érték révén automatikusan biztosított az exporttöbblet, bármennyire magas is a termelés importigénye. Hogy az így keletkezett exporttöbblet mennyire marad meg, az elsősorban két dologtól függ: egyrészt attól, hogy a profitot miként használják fel, mekkora részét viszik ki, illetve ruházzák be, másrészt attól, hogy a bérnövekményeket milyen arányban költik el hazai, illetve importcikkekre. A 2008-as válság előtti időszakban jelentős volt a profit újrabefektetése, illetve a keletkező jövedelemtöbblet elköltése, főleg importcikkekre. Ez így rontotta a külkereskedelmi mérleget. Ráadásul ehhez hozzájött az akkori laza fiskális politika, amely sajnálatos módon olyan szerkezetű költést indukált, amely ugyancsak hozzájárult az import felfutásához.

A 2010 utáni időszakban az óriási mértékű kormányzati túlköltekezés megszűnt, s az állami kiadások olyan területekre koncentrálódtak, amelyek nem generáltak jelentős importbővülést. Továbbá az elmúlt években igen alacsony volt a beruházások szintje, ezért nem növelték számottevően a behozatalt. Ugyanígy a foglalkoztatásbővülés és a bérnövekedés sem emelte az importot, mert a pótlólagos jövedelmet az adósságok visszafizetésére és nem vásárlásra költötték a háztartások. Ezekkel a tényezőkkel magyarázható a rekordméretű exporttöbblet kialakulása. A kormányzati propagandával ellentétben a kedvező makroegyensúlyi helyzetet nem a gazdasági szerkezet megváltozása vagy a hazai vállalkozások hatékonyságának és versenyképességének számottevő növekedése eredményezte, még csak nem is a fejlett külföldi technológia versus összeszerelő vállalkozások arány javulása. Olyan egyedi tényezők kedvező alakulása tette ezt lehetővé, amelyek hosszú távú fennmaradására nem számíthatunk.
A vita korábbi szakaszában Reszegi László és Lakatos Péter a következő kívánalmakat fogalmazta meg: legyen több fejlett (nem összeszerelő) külföldi vállalat, legyen több exportáló magyar cég, és emelkedjen a hazai beszállítók aránya a külföldiek termelésében. Mit lehetne tenni e célok elérése érdekében?

1. Mindenekelőtt az oktatási színvonal jelentős emelésére volna szükség. Ehhez radikális reformokat kellene végrehajtani az óvodától az egyetemig, valamint a szakképzésben is. E nélkül ugyanis nem tudjuk javítani a munkaerő minőségét, így ebből következően a első két cél megvalósításához sem juthatunk közelebb. Nevezetesen, hogy legyen több nem összeszerelő jellegű külföldi vállalkozás és exportra termelő hazai vállalkozás.

2. További fontos lépés az innováció és a versenyképesség fokozása. A k+f kiadásokat a jelenlegi 1,2 százalékos GDP-szintről ennek legalább a duplájára, de inkább a háromszorosára kellene emelni. Ahhoz, hogy ez a többletkiadás jól hasznosulhasson, a gazdasági kormányzatnak komolyan kellene segítenie a nagy egyetemek részvételével megvalósuló startup programokat és különféle kockázati tőkealapok létrehozását a high-tech iparágakban.

3. Kívánatos a kistermelők együttműködésének elősegítése (s itt ellent kell mondanom Lakatos Péternek, mert igenis lehetséges sikeres piacra lépés a multinacionális szint alatt is bizonyos termelési ágakban, például: élelmiszer-gazdaság, szoftver-, kreatív ágazatok). Erre vonatkozóan vannak már pozitív hazai tapasztalatok is. Idesorolható a kisvejkei gyümölcstermelő és -exportáló szövetkezet.

4. Végezetül elkerülhetetlen egy új egyezség megkötése a külföldi tőkével: hosszú távra szólóan, normatív alapon (mindenkire egyaránt érvényesen), világosan rögzíteni a játékszabályokat és az elvárásokat. Csak így teremthető meg az a biztonságos és kiszámítható környezet, amely vonzani és nem taszítani fogja a komoly befektetőket.

Kapcsolódó cikkek