Úton Presevo felé a dél-szerbiai nagyvárostól, Nistől délre gőzerővel folyik az autópálya építése: néhány kilométerenként már az új, biliárdasztak simaságú sztrádára vezetik a Budapestet Belgrádon és Szkopjén keresztül Thesszalonikivel összekötő 10-es európai korridor forgalmát, aztán vissza a régi, keskeny és kanyargós országútra, de onnan is látszik, hogy a pálya még hiányzó szakaszai is majdnem készen vannak, már a korlátok is a helyükön.

PresevoPresevo jellegtelen, szürke, és meglehetősen poros kisváros Dél-Szerbiában, mégis lassan két évtizede képes a nemzetközi hírekbe bekerülni. A kilencvenes évek közepe óta mindennaposak itt az összecsapásokba torkolló elégedetlenségi megmozdulások a helyi többséget képviselő albán lakosság és a szerb hatóságok között. Különösen súlyos volt a helyzet a koszovói háború idején, amikor felmerült, hogy a függetlenségért harcoló koszovói albánok akkor már egy füst alatt Koszovóhoz csatolnák a Bujenovac-Medvedje-Presevo háromszöget is. A Presevo-völgy témája később is előkerült, amikor Koszovó státusáról folyt a nemzetközi gondolkodás - egészen magas körökben is felmerült a területcsere lehetősége, még ha csak elméleti síkon is: a szerbek lakta Észak-Koszovó ment volna Szerbiához, Presevo és környéke pedig Koszovóhoz. Szerbia demokratizálódásával aztán a presevói feszültség is sokat enyhült, bár két éve újra ide irányult a nemzetközi média figyelme: a városka főterén „a szerb elnyomás ellen harcoló albán hősöknek" emeltek emlékművet, ami mellett a szerb belügyminisztérium nem mehetett el szó nélkül, az emlékművet - kellően brutális módszerekkel - elátvolították. Az albánok persze tiltakoztak
Annál nagyobb a kontraszt, amikor lefordulunk Presevo irányába. Ezer éves, töredezett aszfaltú, kátyús út vezet a városba, a vasúti sínek keresztezésekor leér az autónk alja. Presevo főutcája elképesztő képet mutat. A járdán, ameddig a szem ellát, menekültek állnak végtelenül hosszú, tömött sorban.

„Miért állnak itt sorban?"- kérdezzük tőlük angolul. Aki tud angolul, az sem tudja a kérdést pontosan megválaszolni, meglepetésünkre a görög „hartia" szót ismételgetik - a menekült-szlengben ez az áthaladáshoz szükséges hatósági igazolást jelenti. A sort egyben tartó szerb rendőrökkel sem megyünk sokra. Ők nem nyilatkozhatnak. Azt sem mondhatják meg, mi történik a sor végén.

Szerencsére találunk egy angolul jól beszélő menekültet, aki éppen kijön a páncélmellényes, gépfegyverrel is felfegyverzett rendőrrel vigyázott kijáraton. Ő másfél napot állt a sorban, konkrétan a sorban állva is aludt, miközben maga a regisztráció mindössze pár perces volt. Megkérdezték a nevét, pontosabban megkérték, hogy írja le latin betűkkel. Ezután igazolványképet csináltak róla, és kinyomtattak egy sima A4-es lapot, majd a papírra rákerült a szerb Belügyminisztérium pecsétje.

Mivel itt naponta több ezer ügyet kell intézni, a sort „kilométeresnek" nevezni nem is nagy túlzás. A sorállás a főutca szűk járdáján folyik, ahol még rendesen leülni sem lehetne, így a szűkebb szakaszokon csak a menekültek táskái állnak sorban: az emberek valahol a közelben ücsörögnek, csak az egymás mögé lerakott csomagjaik jelzik a sorrendet. Ha előre mozdul a sor, valaki szorgalmasan előbbre pakolja a táskákat is.

Nagy hiány van tolmácsokból. Általában dupla tolmácsolás működik: az arabul beszélő menekült mondandóját angolra fordítja egy menekült társa, majd angolról szerbre egy helyi önkéntes. Egy ilyen helyi önkéntessel, Alexszel sikerül néhány szót váltanunk. Ő magyarázza el, hogy az itt kiállított dokumentummal a menekültek 72 órát tartózkodhatnak az országban, utána vagy menedékjogot kérnek Szerbiában, vagy.... a mondatot nem fejezi be, de értjük, mire gondol. A papír semmi esetre sem jogosítja fel őket ingyen utazásra, ellenben - állítja emberünk - a szállodák igénybevételére igen.

Ennek éppen ellentmondani látszik, hogy a Belgrádban, a buszpályaudvar melletti parkban sátorozó milliónyi menekült egyike elmondta, azért volt kénytelen a parkban éjszakázni, mert egyetlen szálloda sem fogadta be a szerb fővárosban, hiába mutogatta a szerb belügy pecsétjével hitelesített Potvrdát. Az emberek azért vállalják a rettenetes sorbanállást, mert a buszokra csak a papírral rendelkező utasok szállhatnak fel. Ha pedig valahol Szerbiában futnának rendőrbe, akár a magyar határ közvetlen közelében is, az visszahozatná őket ide, Presevóba, a kiindulópontra, hogy megcsinálják az elmaradt regisztrációt, de ezzel rengeteg időt és pénzt vesztenének.

A fogadóállomás kijárata előtt sorakoznak a buszok. Ezek magántársaságok buszai, a rendszámok alapján egész Dél-Szerbiából sereglettek ide. Az egyik helyi rendszámú busz előtt angolul folyik a diskurzus. Egy elegáns, őszes hajú, ősz bajuszú úr, ha nem is készségesen, de velünk is szóba áll. Ő a helyi Maxhari busztársaság koordinátora, nekik áll a legtöbb járművük a parkolóban. A menekültek csak érvényes papírral szállhatnak fel, a belgrádi utazás ára 25 euro - a nem egész 400 kilométeres útért elfogadható, ha nem is olcsó.

Közben egy középkorú férfi rosszul lesz a sorban, két oldalról hárman-hárman emelik fel a földről és szaladnak vele a tábor bejárata felé. Nem telik el egy fél perc sem, és máris oda kanyarodik egy villogó mentőautó. Valószínűleg csak napszúrás.

A kapunál álló gépfegyveres, rohamsisakos rendőr is emberséges: egy szem nélküli embert támogatnak a kapuhoz a rokonainak tűnő emberek. (Belegondolni is borzalmas, miért nincs szeme.) Neki nem kell sorban állnia, egy pillanatra megnyitják a kapu másik szárnyát, még egy kisérőt is beengednek vele. A sorban elöl állő menekültek is természetesnek veszik ezt a kivételezést.

A sorral szemben egy élelmiszerbolt, rajta felirat angolul: Our meat only has posesion of chicken and beef meat - bármelyik középiskolai angoltanár lefordulna a székről a királynő nyelvének meggyalázása miatt, de a kommunikáció végül is sikeres, hiszen a lényeg átjön: disznóhúsból készült terméket nem tartanak. Nem is beszélve arról, hogy a boltban a legtöbb albán és szerb nyelvű címke alá odapingálták az arab feliratot is.

A bolt előtt ül törökülésben Szalem és Abdulah, mindketten frissen végzett mérnökök, mindketten kiválóan beszélnek angolul és mindketten joghurtot isznak. Nagyon dícsérik a szerb ivójoghurtot, majdnem olyan jó, mint otthon Szíriában, csak egy kis só hiányzik belőle, mert otthon úgy isszák. Abdulah tele van energiával, pedig előző éjszaka nem aludt egy szikrát sem. Ő speciel mindjárt indul is tovább Belgrád felé, ő aztán nem fog sorban állni. Már meg is beszélte egy koordinátorral, hogy 55 euróért felviszik Belgrádba. Nade a buszra csak érvényes potvrdával lehet felszállni, vetem közbe, hiszen nemrég hallottuk ezt az információt.

Elnézően visszamosolyog.

A tömegben feltűnik egy-egy alak, aki halkan azt morogja maga elé, hogy „taxi." Nyilván ez a másik opció. Azt beszélik, előző nap összeverekedtek a taxisok és a buszosok.

Szalem Cipruson végzett, annak is a török részén, onnan tudott eljutni a törökországi Izmirbe, ahol az útja kezdődött. Egy nagyteljesítményű motorcsónakkal vitték át az egyik görög szigetre, onnan gyakorlatilag egymásnak adogatták a különböző országok hatóságai. Macedóniában például azonnal vonatra ültették, pontosabban állították: 50 euróért kellett jegyet vennie a kb 200 kilométeres útra, de a vonat annyira tömve volt, hogy - mutatja - csak vigyázállásban tudtak utazni. Állítólag két mozdony is bedöglött, most csak ez az egy ingázik a kis ország déli és északi határa között. Szalem szerencsés volt, mert az ő talpalatnyi helye éppen egy ablak előtt volt, így legalább levegőhöz jutott, sőt, még cigizni is tudott. Északon aztán, a vonatról leszállva, egy macedón rendőrnő mutatott egy távoli világító fényt: arra menjenek, az ott már Szerbia - és ezzel ki is merült a macedón állam hozzájárulása Szalem és Abdulah kalandjaihoz.

Szalem egyébként mellékállásban DJ volt, house zenét játszott egy helyi klubban. Szíve szerint Amerikába utazna, de az reménytelen, a második választása Norvégia lenne, viszont Németországban vannak ismerősei, így egyelőre München az úti cél. Szerbiáról nem sokat tud, "elég szegény országnak néz ki," Magyarországról annál többet: szeptember 15-én megváltoznak a törvények, addig át kellene jutnia. Arról ellenben fogalma sincs, mi történt a menekültekkel az elmúlt napokban Budapesten, tágra nyílt szemekkel hallgatja az autópályán vonuló, majd végül busszal szállított társai történetét, vagy a röszkei helyzetet - interjúnak indult, információcsere lett a vége.

Ahogy a magyarkanizsai tábor sem luxus nyaralótelep, úgy a presevói sem az, a bürokrácia kifejezetten lassú és idegesítő, a legálisnak tűnő megoldások mellett nyilvánvalóan jelen vannak az illegálisak is, amit a helyi rendőrök valami méla derűvel tűrnek meg. Viszont a helyiek hozzállása itt is inkább pozitív.

Nagyjából ennyi kellett ahhoz (meg Vucic miniszterlnök ügyesen filmezett táborlátogatásai), hogy a világ elismerően szóljon Szerbia erőfeszítéseiről a menekült ügyben.

 

Kapcsolódó cikkek