Teljesen érthető, ha egy új államtitkár hivatala első napjaiban megpróbálja kijelölni az irányokat. Így tett például Rogán Antal is, akinek például fixa ideálja, hogy a magyarok mindenképpen konzultálni akarnak a kormánnyal nagyjából dolgokról, minthogy például legyenek-e magasabbak a fizetések. Mari néni: igen, az jó lenne.

A szerdán hivatalba lépő új egészségügyi államtitkár is érdekes dolgokkal indít. Ónodi-Szűcs Zoltán szerint az intézményi elé kell helyezni a lakossági érdekeket, ami megfordítva azt jelenti, hogy ezek szerint a rendszer eddig nem így működött. Szavaiból egy olyan világ körvonalazódik akarata ellenére is, amelyik mintha csak önmagért létezne, amit csak a „napszámosok" áldozatos munkája és a tehetetlenségi erő visz előre folyamatos éhkoppon. Ugyanakkor a népegészségügyi/preventív szemlélet valóban egy előre mutató gondolatsor, de azt tegyük hozzá, hogy ez a megközelítés elsősorban Szócska Miklós szívügye volt.

Nincsen feltalálva újra a spanyolviasz, csak mostanra tudatosult, hogy a megelőzés gazdaságilag és társadalmilag is olcsóbb, mint a már kialakult betegségek kezelése főleg akkor, ha a beteg nem mutat nagy együttműködési hajlandóságot. A hajót egy olyan irányba kellene irányítani, aminek a fókuszában a prevenció, az egészségmegőrzés ölt testet a folyamatos tűzoltás ellenében.

Milliárdos kérdés, hogy erre lesz-e elég forrás és akarat annak fényében, hogy évek óta téma a párhuzamosságok megszüntetése okán előálló pluszlóvé és a szinergiák kiaknázása. De legyen így.

Többek között szó esett a rendszer és a társadalom szöveteit évtizedek óta mérgező hálapénzről is, eszerint „ha az ellátást transzparenssé tudjuk tenni, a viszonyrendszerek pedig működőképesek, a hálapénz magától kikopik a rendszerből." Csodálatos lenne, ha az élet ilyen egyszerűen működne és Barba trükkök százaival vághatnánk rendet a káoszban.

Az új államtitkár kiváló szakember, pontosan tudnia kell, hogy pusztán a transzparencia és a béremelés nem elégséges egy, a kulturális mezőben rögzült viselkedésmód meghaladásához. Az e területen fellelhető szabályozás gyakorlatilag a poén nélküli vicc kategóriájába esik, hiszen csak azt szankcionálja, ha a doktor a vizsgálat fejében kéri el a borítékot.

Miközben ilyen esetek is előfordulnak, azért a boríték megbeszélése sokkal inkább egy „közös tudás" és a metakommunikáció révén jön létre, fő hajtóerő pedig a beteg felől a rendszertől való félelem. Az orvos részéről pedig nem mindenesetben a megélhetés biztosítása a motiváció, hiszen egy bizonyos szinten fölül a 15-20 ezer forintocskák már csak aprópénznek számítanak. A rendezést pedig valóban nehezítik a dolgozók - orvosok, ápolók - csak a vegetáláshoz elégséges bérei.

A problémákat számba véve nem szabad a csodavárás csapdájába esni. Meglátjuk. Ahogy megláttuk mindig is.

Kapcsolódó cikkek