Elemzői pozícióm különös, hiszen Antall József gazdasági minisztere voltam tizenhét hónapon át, majd a jegybank élén közeli kapcsolatban álltam a kormánnyal, és még fél éven át a következővel is. Helyzeti előnyöm, hogy nemcsak a meghozott döntéseket kommentálhatom, hanem tudhatok az akkor érzékelt döntési lehetőségekről, másfelől persze érhet az elfogultság vádja is. Ebben nem lennék egyedül. A mostani kommentárok, a médiabeli visszaemlékezések között bőven akad példa e korszak előítéletes taglalására, sőt történelemhamisítási kísérletekre is. Már ez elégséges ok arra, hogy felidézzük a tényeket, eseményeket. Nem azért, hogy a méltatlan támadásoktól tisztázzuk az érintetteket, vagy már csak emléküket, noha a történelmi igazság védelmével tartozunk az utókornak, a későbbi generációknak. Fontosabb, hogy a jövőnkre is kihat az, hogy amilyen, útmutatást szűrünk le a múltból a jelen kérdéseinek megértéséhez. Akik Antall József személyét, kormányának működését, és közvetve társadalmunk akkori teljesítményét ma lekicsinylik, talán a későbbi hibák alóli felmentésre, a maguk agendájának alátámasztására akarják felhasználni a meghamisított múltat.

AZ ELSŐ IMF PROGRAM
Idézzük fel, hogy milyen is volt a gazdaság és tágabban a magyar társadalom akkori állapota. Amit mindenki tud: az 1990 tavaszi szabad választások idejére a tervgazdaságok közül hazánkban gyűlt fel a legnagyobb arányú államadósság, döntő hányadban külső, devizában fennálló tartozás. Jóval lemaradtak a lengyelek, akik azonban sajátos helyzetben voltak, hiszen a Lengyel Népköztársaság már 1981-ben elvesztette nemzetközi fizetőképességét, és eleinte önmaga, majd a Nemzetközi Valutaalapba (IMF) belépve, annak felügyeletével folytatta elhúzódó átütemezési tárgyalásait. Azok 1993. novemberi lezárultáig nem érkezett érdemi külföldi tőke a lengyel gazdaságba. Ezzel szemben a Magyar Népköztársaság 1982-től az IMF tagjaként, a valutalapi programok vállalása mellett fenntartotta fizetőképességét. Ehhez klasszikus megszorító makrogazdasági kiigazításokat, reformértékű lépéseket - mint a kisvállalati formák engedélyezését, a többségében állami tulajdonú kereskedelmi bankok megalapítását, a forgalmi adóztatás bevezetését - kellett elfogadnia. Az adósság gondjáról a közvélemény hallott, de azt már alig érzékelte, hogy a választások előtt az IMF tudomására jutott néhány fontos makrogazdasági adat állami meghamisítása (a nemzetközi pénzügyek diplomatikus nyelvén: „misreporting"), ami megrontotta az IMF és a magyar hatóságok viszonyát.

Az Antall-kormány megörökölte a nagyon szigorú, fiskális mozgásteret alig hagyó 1990. márciusi IMF-programot. Érdemi devizatartalék híján roppant óvatosan kellett mozognia, hiszen a külső hitelezők és a hazai megtakarítók árgus szemekkel nézték a történteket. Kapott kért és kéretlen tanácsokat kormányoktól, üzleti köröktől, viszonyainkat jól-rosszul ismerő akadémikusoktól. Tényleges külső pénzügyi támogatásból azonban nem jutott hazánknak. Ennek okát nem a rendszerváltozási folyamatot aggodalommal vegyes szimpátiával néző nyugati partnereink érzéketlenségében kell keresni. A külvilág a ténylegesnél kevésbé rossznak vélte a tervgazdaságok végállapotát. Majd a kelet-német gazdaság „übernacht" összeomlása és romjainak költséges feltakarítása értette meg a kormányokkal, nemzetközi intézményekkel, hogy a félig fejlett és addig félig nyitott keleti gazdaságok milyen nehezen képesek helytállni a tompítatlan világpiaci versenyben. Az IMF csupán 3-5 százalékos átmeneti GDP-visszaeséssel számolt a lengyel, a magyar, a csehszlovák esetben. Majd kiderült, hogy a térségünkben 17-18 százalékra rúg a GDP kumulált zsugorodása a válság kettő-négy éve során.

Bod Péter Ákos,
a Corvinus Egyetem tanszékvezető egyetemi tanára

További részletek a Figyelő legfrissebb számában!