A történelem a nagy emberek önéletrajza - írta Thomas Carlyle 19. századi brit történész. A nagy emberek mellett persze az egymás közti viszonyaik legalább akkora befolyással vannak a dolgok menetére. „Szeretem Gorbacsov urat. Tudunk egymással üzletet kötni" - mondta 1984-ben Margaret Thatcher. A következmények mindannyiunk számára ismertek.

Napjainkban a világgazdaságra leginkább ható személyes kapcsolat a francia IMF-vezér, Christine Lagarde és az amerikai jegybank szerepét betöltő Federal Reserve (Fed) elnöke, Janet Yellen közötti viszony. Mindkét nő történelmet írt már a jelöléssel is, korábban ezekben a pozíciókban kizárólag férfiak ültek. Szavaik ereje, befolyásuk a világgazdaságra aligha értékelhető túl. Különösen most, amikor csaknem hét év zérókamat-politika után a Fed újra szigorítani készül. A fejlett nyugati világ üzleti életében az intézmény elnökének minden szavát milliók lesik, félmondatait, gesztusait is elemzők hada értékeli. Az IMF befolyása más módon, de legalább ilyen fontos. A Nemzetközi Valutaalapnak 188 tagországa van, a nemzetközi szervezet hitelekkel, valamint tanácsokkal segíti a fejlődő és feltörekvő országokat világszerte. Emberek millióinak az élete függ attól, hogy a washingtoni központban milyen döntéseket hoznak.

Lagarde egyébként gyakran szóvá is teszi a nők vezetői szerepének előnyeit. „Ha a Lehman Brothers Lehman Sisters lett volna, nem lett volna pénzügyi válság" - állapította meg egyszer.

Az IMF elnöke szerint a nők jobban teljesítenek a válságok idején. Kevesebbet beszélnek, jobban tudnak koncentrálni és gyakorlatias módon állnak hozzá a problémákhoz. Kedvenc példája Izland, ahol a bankrendszer válsága bedöntötte a kis szigetet. Aztán jött Jóhanna Sigurðardóttir 2009-ben, és gatyába rázta az országot. Lagarde 2011-ben foglalta el pozícióját, Yellen tavaly.

FORDULATOK

Mindkét szervezet politikája nagyot változott az elmúlt időszakban. A Fed Yellen alatt felhagyott az ultralaza monetáris politikával. A pénzügyi válságot követően az amerikai jegybank szórta ki a pénzt a gazdaságba, hogy legyen megfelelő likviditás, helyreálljon a gazdasági szereplők bizalma, és beinduljon a növekedés. Ez, úgy tűnik, elérte célját, s a világ immár azt találgatja, hogy mikor kezdődik a monetáris szigorítás, vagyis a kamatemelési ciklus. A jegybankelnök annyit bizonyossá tett, hogy még az idén.
Nagy fordulatot hajtott végre az IMF is. Kitörése a világ pénzügyi rendőre szerepkörből, úgy tűnik, sikerül. A görög válság kapcsán látványos volt a fordulat. Az eurózóna pénzügyminiszterei által rogyásig erőltetett megszorítások helyett árnyalt képet festett a helyzetről. Pontosan tisztában vannak a szervezetnél azzal, hogy előbb-utóbb úgyis szükség lesz a görög adósság valamekkora mértékű leírására.

A két intézmény vezetőjéről szóló beszámolók szerint az együttműködés zökkenőmentes lehet. Egyikük sem hivataloskodó és könnyen elneveti magát. A hivatalos viszonyon túl személyes kapcsolat is van köztük. George Akerlof, aki Nobel-díjas közgazdász és Yellen férje, az IMF-nél van alkalmazásban. Vagy-is Lagarde a főnöke.

Természetesen különbségek is akadnak köztük. No, nem kell harsány dolgokra gondolni. Csak olyan nüanszokra, amelyek a központi bankárok életében, kommunikációjában szokásosak. De épp ezért nagy a jelentőségük. Júniusban az IMF arra ösztökélte a Fedet, hogy kamatemelési ciklusának kezdetével várja meg a jövő évet. Arra hívta fel a figyelmet, hogy túl sok a bizonytalanság az amerikai gazdaságban. Az ilyen kaliberű vezetőktől elhangzott mondatoknak súlya van. A tőkepiacok egy-egy ilyen nyilatkozatba kapaszkodva, azt értékelve, adott esetben túlértékelve akár pánikszerűen is reagálhatnak.

Erre a legjobb példa az, amikor 2013-ban, még Ben Bernanke vezetése alatt a Fed közölte, hogy visszafogja a gazdaságba kitolt pénz növekedési ütemét. Lett is belőle nagy felfordulás, a fizetésimérleg-problémákkal küzdő feltörekvő és fejlődő országokból menekültek a dollárbefektetések. Ezzel természetesen Lagarde is tisztában van. Az olyan óvatos kifejezések, mint például az, hogy „az Egyesült Államok figyelmes lesz" abban, hogy gazdasági lépései milyen hatással vannak más országokra, vagy hogy „a Fed hitelessége" a tét, azért ezen a szinten minimum egy oldalba bökésnek számítanak. Az IMF kommunikációján jól látszik, hogy igyekszik figyelni tagországai érdekeire. A Fed mandátuma viszont az amerikai gazdaságra vonatkozik.

HÉJÁK ÉS GALAMBOK

A Financial Times 2009-ben Lagarde-ot választotta az év pénzügyminiszte-rének. Kenneth Rogoff, az IMF vezető közgazdásza szerint „hihetetlenül impresszív, nagyon jó politikai érzéke van és erős személyiség. A pénzügyi találkozókon gyakorlatilag úgy kezelik, mint egy rocksztárt". Rogoffnak elhihetjük, nincs szüksége arra, hogy jó pontokat szerezzen főnökénél.

Ami azt illeti, Yellen is jól fekszik, ha népszerűségről van szó. Az amerikai gazdaság stabil növekedési pályán van, az eszközárak emelkednek, az inflációs várakozások annyi év deflációs veszély után végre megjelentek. 2013-ban jelölték a pozícióra. Közgazdasági háttere alapvetően Keynes szellemében fogant, ami durván leegyszerűsítve valami olyasmit jelent, hogy válság esetén az állami kereslet élénkítése kiutat jelenthet. Alapvetően a munkanélküliség jobban aggasztja, mint az infláció. A monetáris politikában „galambnak" számít - szemben a „héjákkal" -, vagyis olyan közgazdásznak, aki tolerálja a kissé nagyobb inflációs várakozásokat. „Ha Karl Marx lenne a világ vezetője, Yellent nevezte volna ki központi bankárának" - mondta róla akkoriban a Nomura nevű japán bankház egyik elemzője.

Hiba lenne azonban szentírásnak venni az ilyen típusú kategorizálásokat. Egy olyan kaliberű szakember, mint Janet Yellen, nem fog ideológiai alapon döntéseket hozni. 1996-ban egyenesen berontott Alan Greenspan akkori Fed-elnökhöz, s kamatemelést követelt tőle a túlfűtött gazdaság visszafogása érdekében. „Kínos csend volt" - nyilatkozta Greenspan egyik egykori kollégája. A Federal Reserve vezetője akkor nem fogadta meg a tanácsát. Ami később hibának bizonyult.

TÖRÉSPONTOK

A két közgazdász így feltehetően képes egyetérteni az amerikai monetáris politika irányával kapcsolatban. Van azonban egy téma, ami keményen tesztelheti a kapcsolatukat. Az Egyesült Államok kongresszusa ugyanis nem ratifikálta az IFM reformjait, amelyek azt célozzák, hogy a feltörekvő országok nagyobb befolyást kapjanak a globális gazdaság irányításában. Lagarde szerint a reform „kulcsfontosságú abban, hogy az IMF hitelessége, hatékonysága és legitimációja megerősödjön". Ha nem sikerül a nagy feltörekvő országokat, például Indiát és Kínát jobban bevonni a Nemzetközi Valutaalap tevékenységébe, akkor könnyen lehet, hogy megalakítják saját ilyen működésű intézményeiket. A feltörekvő országok BRICS Bankja például már most is veszélyezteti a nyugat által irányított IMF és Világbank domináns szerepét. Tulajdonképpen csak döntés kérdése, hogy még több pénzt toljanak oda, és így még nagyobb befolyásra tegyenek szert. Lagarde egyébként mostanában nem fekszik túl jól Washingtonban. Támogatta ugyanis az Asian Infrastructure Investment Bank nevű kezdeményezést, amelyben Kínáé a vezető szerep, s amelyet az amerikaiak igyekeznek elgáncsolni.

Nagy kérdés tehát, hogy milyen közel áll vagy ül egymáshoz Lagarde és Yellen az IMF reformjának kérdésében. Ez egyelőre megmarad a tárgyalótermek falai között. Viszont az, hogy az Egyesült Államok befolyása a világra miként alakul a következő időszakban, nagyban függ attól, hogy ez a két ember miről beszélget egymással az ebédnél.

Vannak köztük erős nézeteltérések is. Lagarde azt az álláspontot képviseli, hogy a Federal Reserve mint a világ legnagyobb befolyású jegybankja figyeljen a világgazdaság állapotára is. Egy Fed-lépésnek a világ összes pénzpia-cá-ra, befektetési döntésére hatása van. Ugyanakkor Yellen megmarad a kongresszustól kapott mandátumánál, és elsődleges prioritásának az amerikai gazdaságot tartja.

Lagarde álláspontjára jó példa az, amikor a Fed 2013-ban úgy döntött, hogy visszafogja a monetáris élénkítés - a pénznyomtatás - tempóját. Az akkori bejelentés forgószélként kavarta fel a világ tőkepiacait. A Világbank egy elemzése szerint összesen 64 milliárd dollár áramlott vissza az amerikai tőkepiacokra, főleg a feltörekvő gazdaságokból. Az akkori hírekben szinte mindennaposak voltak a részvényindexek 10-15 százalékos zuhanásáról szóló beszámolók. A zavart fokozta, hogy a Fed vezetői is megosztottak voltak abban, hogy vajon mikor célszerű az amerikai gazdaság élénkítését szolgáló pénzpumpa leállítása, és előfordult, hogy egymásnak ellentmondó nyilatkozatokat tettek.

A világ jegybankárai és pénzügyi vezetői minden évben összegyűlnek az Egyesült Államokban, Wyoming államban, egy Jackson Hole nevű síparadicsomban, hogy megvitassák a globális helyzetet. Tavaly Christine Lagarde, aki az amerikai dominancia ellenére mégiscsak az IMF összes tagországát képviseli, ki is fejezte ott frusztrációját. „Az embereknek igazuk van abban, hogy a pénzügyi helyzetről szóló kommunikáció megbillentheti a tőkepiacok egyensúlyát" - mondta.

Amikor Yellen tavaly februárban hivatalba lépett, az első dolga volt, hogy nekilásson a befektetői bizalom helyreállításának. Egy Sydney-ben tartott csúcstalálkozón Lagarde-dal közösen próbálták megnyugtatni a kedélyeket. Az IMF-nek persze formálisan sem joga, sem lehetősége nincs arra, hogy beleszóljon az amerikai jegybank döntéseibe, azt viszont megteheti, hogy felhívja a figyelmet a Fed-lépések következményeire. Butaság lenne persze azt gondolni, hogy az amerikai intézménynél nem mérik fel ezek hatását. Az IMF felől érkező nyomás ugyanakkor mégis, legalább kommunikációs szinten elvezethet oda, hogy a Fed figyel a globális tőkepiacok reakciójára is.

A két szervezet között hagyományosan nagyon erős a kapcsolat. Az IMF igazgatótanácsa a tagországok képviselőiből áll. Az Egyesült Államokat a pénzügyminiszter képviseli, helyettese azonban a Fed elnöke. Így mindkettejüknek nagy a befolyása a Nemzetközi Valutaalap vonalvezetésére.

BLOKKOLNAK

A nemzetközi testület finanszírozására és irányítására vonatkozó reformterveket a tagállamok négy évvel ezelőtt határozták el. Az amerikai kongresszusnak jóvá kellene ezeket hagyni, ám tartanak attól, hogy Washington befolyása csökken. Ez újabb konfliktus forrása Yellen és Lagarde között. Utóbbinak ugyanakkor nem érdeke, hogy a nyilvánosság elé tárja ezt a problémát, főleg az nem, hogy személyes kérdést csináljon belőle. Így az igazán fontos kérdések eldöntése továbbra is azon múlik, hogy egy elegáns étteremben mit tudnak egymással megbeszélni az ebédnél.

Christine Lagarde

Christine Madeleine Odette Lagarde Párizsban született, 1956-ban. Volt francia gazdasági, pénzügy-, valamint agrár- és kereskedelmi miniszter is. Jogász végzettségű, ismert antitröszt, munkajogászként a Baker & McKanzie első női vezetőjeként tevékenykedett. Édesapja angolprofesszor volt, míg édesanyja latintanár. Tinédzseréveit egy Le Havre-i kollégiumban töltötte. Egy időben tagja volt a francia szinkronúszó-válogatottnak. Kétszer vált el, két fia van. 2006 óta Xavier Giocantival, egy korzikai vállalkozóval él együtt. Vegetáriánus, alkoholt ritkán iszik. Rendszeresen tornázik, kerékpározik és úszik.

Egy a görögök adózási morálját bíráló nyilatkozata kapcsán heves kritikákat kapott, mondván: ő IMF-elnökként évi 468 ezer dollár adómentes fizetést kap. Nyilatkozataival máskor is kavart már vihart. Ez év januárjában a szaúdi király, Abdullah halálakor a nők jogainak előmozdítójaként méltatta őt. Ehhez képest egy héttel a király halála előtt karddal fejeztek le nyilvánosan egy burmai nőt Szaúd-Arábiában.

Az IMF vezetőjét erősen kritizálják egy korábbi ügye miatt is. Tavaly nyomozást indítottak ellene egy 2011-ben kezdődött vizsgálat alapján. Az ügy hosszú évekre nyúlik vissza: 2007-ben a francia kormány 400 millió euróval kompenzálta Bernard Tapie üzletembert azért, mert 1994-ben eladta az Adidas sportszergyártót egy a Crédit Lyonnais bank által felügyelt állami cégnek. A gyanú szerint Tapie azért kapta ezt, mert korábban anyagilag támogatta Nicolas Sarkozy elnöki kampányát. Lagarde a nyomozók szerint tagja volt annak a háromtagú bizottságnak, amely döntött a pénzről. Az IMF vezetője a hírre rea-gálva azonnal közölte, hogy nem mond le elnöki tisztségéről. A francia sajtó szerint ismerve az igazságszolgáltatás lassúságát, feltehetően ki is tölti 2016-ig szóló mandátumát.

Janet Yellen

Az 1946-ban született közgazdász számos egyetemi és akadémiai pozíciót töltött be. A Federal Reserve-nél hosszú évek óta tevékenykedik. Brooklynban látta meg a napvilágot, tősgyökeres New York-i. Édesapja családja Lengyelországból származik. Kezdetben filozófiát tanult, ám gyorsan váltott a közgazdaságtanra. PhD-dolgozatának témavezetője James Tobin és Joseph Stiglitz volt, mindketten Nobel-díjasok. Férje szintén megkapta ezt az elismerést. Az 1990-es évek végén tagja volt Bill Clinton elnök gazdasági tanácsadó testületének. Egy 2005-ös beszédében felhívta a figyelmet arra, hogy az ingatlanpiacon buborék alakult ki, ám úgy vélte, ezt a sokkot a gazdaság képes lesz kezelni. A 2008-as válság után ezért magyarázkodni kényszerült egy kongresszusi meghallgatáson. Azzal érvelt, hogy korábban a dotkom lufihoz vagy a részvénypiaci krízisekhez hasonló kaliberűnek ítélte meg a helyzetet, s úgy vélte, hogy a Fed képes lesz a maga hagyományos eszközeivel kezelni azt.

Az IMF és a görög dráma

Nagy vihart kavart a nemzetközi sajtóban és a politikai életben egy jelentés, amelyet a Nemzetközi Valutaalap készített a görög államadósság fenntarthatóságáról. Pontosabban annak fenntarthatatlanságáról. Az elemzés szerint a görög adósságpálya csak akkor lehet hosszabb távon is működőképes, ha radikálisabb adósságkönnyítő intézkedéseket engednek meg a hitelezők. A dokumentum kevésnek tartja a futamidő kitolását, a hitelek egy részének elengedését látja célszerűnek. Görögországnak 2018-ig összesen 85 milliárd euró pótlólagos finanszírozásra van szüksége. A tanulmány szerint a következő két évben az államadósság a GDP 200 százalékáig szaladhat fel.
A görög válság nemcsak az eurózónát rázta meg alapjaiban, de az IMF-et is. Kétségtelen, hogy a nemzetközi szervezet kitettsége viszonylag kicsi az euróövezet tagországaihoz képest. A 2010-es mentőcsomagba 20,7, a 2012-es pakkba pedig 11,6 milliárd euróval szálltak be. Az igazán nagy veszély abban van, hogy a szervezet elveszítheti hitelességét, és így kibukhat az örökös pénzügyi segítő eddig világelső szerepéből. Christine Lagarde július 7-én közölte, hogy a görög helyzet az adósság átstrukturálása nélkül nem oldható meg. Olivier Blanchard, az IMF vezető közgazdásza pár nappal később erősítette meg: személyesen győzködte hónapokig a hitelezőket arról, hogy érezhető adósságkönnyítés nélkül nem oldható meg a probléma. Jack Lew amerikai pénzügyminiszter hasonlóan érvelt. A végül az eurózónás hitelezők és Athén között született megállapodásban azonban nem szerepelt a tartozás elengedése. Sokan ezt a nemzetközi szervezet befolyása meggyengülésének jeleként értékelték. Mint ahogy azt is, hogy nem kívánnak pénzügyileg is beszállni a harmadik mentőcsomagba.

Görög váltás

Az IMF megváltozott hozzáállását jól tükrözi, hogy csere történt az IMF athéni kirendeltségének élén, Delia Velculescu követi Rishi Goyalt. (Utóbbi csaknem egy évig töltötte be ezt a pozíciót.) Erre azért volt szükség, mert Goyal mereven ragaszkodott a korábbi, a megszorításokat és a reformokat követelő IMF-állásponthoz, így nem tudott hatékonyan együttműködni a görög kormánnyal. Velculescu más típusú vezető. Több mint tíz éve dolgozik az IMF-nél, és van rutinja a bajba jutott országokkal folytatott tárgyalásokban. Ő vezette a megbeszéléseket a nemzetközi szervezet részéről 2013-ban Cipruson.

A cikk megjelent 2015-ben, a Figyelő 32. lapszámában.

Kapcsolódó cikkek