- A társadalomtudományok okosan kutathatják a jelent és múltat, ám az üzleti életben és a politikában egyformán az lehet tartósan piacvezető, aki megsejdíti a jövőt. Nem kevés kockázatot vállalva cselekvésével újabb trendet indít el. Orbán Viktor most a menekültekkel telibe talált valamit. Hogy ekkora tömeg igyekszik majd Európába, még tavasszal sem volt biztosan előre látható. A miniszterelnök próbálkozott ezzel-azzal, a halálbüntetés visszaállításának felvetésével, a migráció kérdésével. Ám ekkor még lényegesen több magyar keresett munkát idegenben, mint ahány menekült hozzánk jött. Aztán egyszerre megütötte a főnyereményt. Nem egyszerűen visszahódította a 2014-es választások óta elveszített szavazóinak jelentékeny részét, hanem úgy hiheti, rendszerének megoldásai végre általában is iránymutatóvá emelkedhetnek egész Európában. Ami stratégiailag messze fontosabb számára, mint a könnyen újra elveszíthető választók pillanatnyi mozgása.

- Egész Európában, vagy itt, a térségben csinálhat trendet?

- Először itt, a térségben, de aztán akár Nyugat-Európában is. Orbán Viktor saját jövőjét és vele az egész országét is feltette új rendszere sikerére. Eddig folyvást összeütközött a Nyugat második világháború utáni megoldásaival. Márpedig egyetlen ország sem mehet tartósan szembe egy egész kontinens mozgásával súlyos fiaskó kockázata nélkül. A magyar miniszterelnök rendszerének európai mintává szükséges válnia, vagy itthon is állandóan veszélyben lesz a létezése. Újabban azonban mind számosabb követőre talál elképzelése. Európa már a görög válságot sem tudta szokott eszközeivel kezelni. A migránsok áradatával végképp nem képes boldogulni. A több évtizedes európai uniós metódusok kudarcának jelei így az egész nyugati világban trendindítónak láttathatják a magyar kormányfő megoldásait.

- A friss lengyel vagy a francia fejlemények mintha ebbe az irányba mutatnának.

- Óvatosan fogalmaznék: Orbán Viktor immáron komolyan remélheti, hogy rendszeréből legalább a szűkebb térségben átmeneti vagy akár tartósabb trend lehet. Mégis egyelőre inkább Magyarország és nem a Nyugat van válságban. Európában súlyos, egyelőre megoldatlan bajok támadtak, de még távolról sem olyan veszedelmes a helyzet, mint a két világháború között volt, amikor egymás után dőltek be a demokráciák. Mi magyarok viszont a hetvenes évek dereka óta rendszerválságról rendszerválságra bukdácsolunk. Az egész orbáni kísérlet ezekre adott válasz.

- Mi az orbáni válasz lényege?

- Az utolsó szilárd hazai berendezkedés. A Kádár-rendszer a hetvenes évek derekától már látványosan nem tudott lépést tartani a Nyugattal, ezért is omlott össze a többi kommunista rezsimmel egyetemben. A magyar társadalom '89 politikai fordulatában több más térségbeli néppel szemben alig vett részt. A változásokat még leginkább az legitimálta, hogy a bevezetett parlamenti váltógazdaság és kapitalizmus belátható időn belül majd megoldja hazánk nyugatos felzárkózását. Csakhogy az egy főre jutó bruttó hazai termékünk 2010-re jobban elmaradt Ausztriáétól, mint 1990-ben. A magyar társadalom újra polarizálódni kezdett, a középrétegek elgyengültek, reménytelenül leszakadó csoportok keletkeztek. A közéleti viszonyok hanyatlása már 1990 nyarától folyamatosan és gyorsulóan romlónak bizonyult. A szembenálló közéleti tömbök harcának következtében a közhatalom problémamegoldó képessége egyre kisebb lett. A legnagyobb bajoktól a különböző kormányok még megvédték az országot, ám kevés szakpolitikai programot tudtak tartósan és eltökélten végigvinni. 2006 után egyre tarthatatlanabbá vált a fennálló berendezkedés rendje.

- Ebből már akkor kirajzolódhatott, milyen irányba mozdul el majd az új rendszer?

- 2010 előtt Orbán Viktor még nemigen tudta pontosan, mit akar. Egyetlen nagyszabású konkrét választási ígérete volt, az egykulcsos adó. Ám csaknem azonnal a '89-es nyugatos megoldások antitézisével új társadalmi berendezkedés kialakításába kezdett. Először is megállítani kívánta a túlságos politikai versengés további kártételét. A leválthatatlan centrális helyzetű pártja kormányzása alatt cselekvőképes politikai állandóságot próbál teremteni a végletesen megosztott társadalomban. Másrészről nem a külföld elvárásai, hanem a hazai középrétegek igazsága szerint akarja berendezni az országot. A sikertelen feltörekvő államokban gyakori módon a nyugatos mintakövető politika helyett nemzeti öncélúságot hirdet. Ismét az állami-politikai eszközökkel megvalósítható felemelkedés reményét kínálja az embereknek. A gazdasági erőforrások és a társadalmi pozíciók átcsoportosítását végzi a külföldi befektetőktől és a velük összefonódott régi baloldali elitektől a körülötte álló, új feltörekvő csoportok, végső soron az egész „érdemes" magyar társadalom javára. Céljai érdekében magától értetődő elszánással csorbítja a jogbiztonság, valamint a tulajdonszabadság régi jogi elveit. Jogszabályaival egyénre, vállalatra és intézményre szólóan próbálja megvalósítani a központi akaratot. Az orbáni politikai fordulat legfőbb ígérete talán az, hogy a hazai viszonyokhoz honosított demokrácia létrejöttével kecsegtet. Megkísérli az emberek régi beállítódásai szerint sikeressé tenni az országot. Ezzel bizonyos értelemben ugyanazt teszi, amit Kádár János próbált a kommunizmussal, a kapitalizmus és a joguralom rendjét igyekszik a hazai viszonyokhoz igazítani.

- A nemzeti lélektan felismerése?

- A miniszterelnök virtuózan játszik a magyarok beállítódásai-val. Ám politikáját többnyire az emberek értékrendjének árnyékosabb oldalára alapozza. A miniszterelnöki rendszerépítő akarat meg sem kísérelte hatalmát a hazai értékvilág polgárosultabb felére építeni. Meg sem próbálta lassanként átalakítani a társadalom egyelőre domináns beállítódásait. Vele szemben Konrad Adenauer vagy később Margaret Thatcher ezeket módszeresen erősítve, idővel érdemileg megváltoztatta országa kultúráját. A nálunk elindult etatista nemzeti kollektivizmus kétségkívül sokak számára hihetően újra sikeressé teheti az országot. Pedig ennek gyakorlata sokban ellentétes a második világháború utáni európai felzárkózó országok tapasztalatával.

- Például Finnországra gondol?

- Rá is és az eredetileg kevésbé fejlett országok sorára, amelyek a második világháború után gyökeresen szakítottak korábbi előtörténetükkel, és érdemileg nyugatos országok lettek. Pedig ezek a két világégés között még az irányított gazdaság és a tekintélyelvűség különféle formáiban keresték a maguk jövőjét. Mi, magyarok az első világháború előtt némileg lemaradtunk Olaszország és Írország mögött, viszont nagyjából ugyanennyivel megelőztük a finneket és a spanyolokat. Egymástól meglehetősen különböző nemzeti utakon, ám 1990-re mindegyikük a világra nyitott kapitalizmus, a jogállam és parlamentáris váltógazdaság révén közelítette meg, vagy mint a finnek haladta meg az európai magországok szintjét. Közben azonban előbb Kína, majd más régi ázsiai civilizációk szorgos és szerény igényű népeinek visszatérése a globális kapitalizmus rendszerébe a korábbiaknál messze nehezebb versenyhelyzet elé állítja térségünket. Már Görögország és Portugália felzárkózása sem fejeződhetett be teljesen, és a többi, már beérkezni látszó déli állam eredményei is meginogtak.

- Csak az ázsiai kihívás lenne a változások mozgatórugója?

- A kapitalizmus természetrajza is megváltozott. A hetvenes évek derekáig egészen kivételesen magas volt a gazdasági növekedés szintje. Évről évre gyorsan szélesedett és gazdagodott a középosztály. A politika is a mérsékelt közép felé húzott. Mára viszont újra megnőttek a társadalmi különbségek, gyorsan növekszik a felső egy százalék vagyona és részesedése a jövedelmekből. Az alsó középosztály reálbére jó ideje már alig gyarapodik. A középre húzó centrumpolitika bázisa meggyengült. Teret kapott a populizmus.

- Mivel magyarázza, hogy nálunk az ezekre a tendenciákra adott válasz korábban és erősebben jelentkezett, mint máshol?

- Hazánk elejétől fogva különböző kultúrkörök metszéspontjában létezik, a huszadik században temérdek kudarc érte. Így aztán - nem először - nálunk mutatkozik meg a trendforduló. Az első világháborúban győztek a nyugati hatalmak, hozzájuk igazodva a térség minden országa egy időre demokratának mondta magát. Nálunk viszont a Horthy-rendszer az első hazai köztársaság látványos kudarca után, trendindítóként más irányt választott. Aztán a joguralom és hatalommegosztás rendje idővel csaknem visszaszorult az angolszász világra és néhány semleges országra. A reformkommunizmus Nagy Imre „új szakaszával" jobbára nálunk lendült neki, majd futott a nyolcvanas évekre egészen Kínáig. Lengyelországgal együtt élen jártunk 1989-ben is. Most pedig a környező országok figyelik Orbán Viktor lépéseit. Többnyire óvatosak még. Ám nagyon is szemmel tartják a magyar miniszterelnök huzakodását Brüsszellel.

- Öt éve megy, különböző szinteken a kötélhúzás Brüsszellel, s úgy folytatunk verbális szabadságharcot, hogy közben az uniós források akadálytalanul jönnek be. Meddig tarthat ez a csiki-csuki játék?

- Mostanáig Orbán Viktor egy többé-kevésbé intakt Nyugattal folytatta állandósult kötélhúzását. Vívta idehaza legitimációszerző szabadságharcát. Mára azonban átmenetileg vagy akár tartósabban megbomlani látszik az a régi uniós döntéshozatali mechanizmus, amelyet annak idején még az európai jobboldal nagyjai, Konrad Adenauer és Charles de Gaulle indítottak el. Sokáig „az adok, hogy adj" elve vitte előre az európai integráció ügyét. A korlátozott konfliktusvállalás és a bürokratikus érdekkiegyenlítés már nem állíthatta helyre kontinensünk első világháború előtti nagyságát. De véget vetett a kakaskodó nemzetállamok két nagy európai polgárháborúhoz vezető, önpusztító konfliktusának. A nagy egyéniségek kiválásával a bürokratikus egyeztetés egyre rosszabb arcát mutatta. Orbán Viktor szíve szerint visszatérne a nemzetállamok határokat alig ismerő régi konfliktusvállalásához. Valóban: az uniós döntéshozatali mechanizmusokban semmi hősiesség nincsen. A végeérhetetlen alkudozások olykor szánalmasan kisszerűek. Mennyivel látványosabb volt, amikor Budapest utcáin tömegek kiabálták: megállj, kutya Szerbia, nem lesz tiéd Bosznia! Aztán pedig rohamra küldtük huszárainkat.

- Mégis, mi lehet abból, ha az eddig ismert nyugati mechanizmusok kudarcot vallanak?

- Ez esetben félő, visszatérne a mindig elégedetlenkedő és kakaskodásra kész nemzetállamok régi világa. Ám a kíméletlen előnyszerzésre törekvő hatalmak között még rosszabbak lennének az esélyei a magyar szándékoknak. Elveszhetne néhány fontos európai vívmány, mint a határellenőrzés nélküli Európa. Továbbá feltehetőleg kisebbek lennének a legszegényebb tagálla-mok-nak jutó közösségi források. Orbán Viktor inkább csak szavakban ágál, de mégis állandóan kilép az uniós politika begyakorolt keretei közül. Az egész közéleti pályáját örökös rohamozásban eltöltő magyar miniszterelnök számára idegen a folytonos érdekkiegyenlítésen alapuló centrumpolitika. Láthatóan itthoni felemelkedésének tapasztalatai alapján nagy nyugati partnereit is folyvást ide-oda kívánja terelgetni. Brüsszel neki sokszor csak bűnbakként kell.

- Miért olyan fogékony erre a hazai közeg?

- A szovjet befolyási övezetbe bezárt magyar közvélemény nem szerezhetett tapasztalatot az ötvenes, hatvanas évek diadalmas kapitalizmusáról, bővülő közös piacáról. Csak a már elnehezült, elmeszesedett unióval találkozhatott, amely azonban így is első számú finanszírozója a hazai állami beruházásoknak. A kudarcaitól szenvedő közvéleménynek nem csupán pénzre, hanem ellenségképre is égető szüksége van. Egyik legrégibb beállítódásunk: mi magyarok óriási teljesítményre vagyunk képesek, csak a külső nagyhatalmak elnyomnak minket. Sokak hite szerint nem vállalataink szerény versenyképessége, munkakultúránk hiányosságai, a magyar állam alacsony hatékonysága a lemaradásunk döntő okozója, hanem külföldi kizsákmányolóink és azok itthoni támogatói. Orbán Viktor minden napra felmutatja a leküzdendő ellenséget, és megadja a kellő számú bűnbakot is. A Nyugattal való folytonos huzakodásának nem pusztán a mozgástérbővítés a célja, hanem legalább ennyire fontos számára az állandó játszma, amellyel folyamatosan igazolhatja választóinak: az idegen szempontokat képviselő baloldallal szemben egyedül kormánya a magyar érdekek hatásos képviselője. Ha túlerőt látott, eddig azonnal visszakozott. Ezt nem feltétlenül árulta el a híveinek: néha a legnagyobb békemenetes tüntetések akkor jöttek, amikor éppen visszavonult. A dualizmus korában Béccsel szemben meglehetősen hasonlóan léptek fel a magyar kormányok.

- Erről szól a nyílt szembemenés Angela Merkellel is, aki jelenleg talán a leginkább megtestesíti ezt a Nyugatot? Korábban a miniszterelnök ugyanis vigyázott arra, hogy a német politikát ne bírálja úgy, mint Brüsszelt.

- Orbán Viktor még tavaly ősszel is azt mondta: mi teljesítettük a leckét, és igaza is volt. Akkor még a német vezetés legfőbb külső problémája Görögország volt. A görögök ismétlődően a német adófizetők pénzéből és nem a pénzpiacokról finanszírozták adósságukat. Magyarország viszont már nem szorul rá a Valutaalap és az unió mentőövére. Ez akkor minden más szempontot megelőző kívánalomnak tűnhetett a német kormány számára. Most viszont a magyar kormányfő és a hazai jobboldal nagy része szemében Merkel asszony a régi Európa első számú szimbolikus vezetője. Akinek a megingása az Orbán-rendszer erejét mutatja, és fényes jövőjének reményét kelti.

- Lehet, hogy tényleg eljött volna a Nyugat alkonya?

- A Nyugat világát számtalan külső és belső kihívás érte, ám eddig még összes válságát megoldotta. A sokszoros tapasztalat szerint a versenyen alapuló kapitalizmus és a joguralom rendjén nyugvó politikai váltógazdaság minden más berendezkedés innovatív erejét felülmúlja. Ám ettől még a válság kezelése elhúzódhat, és akár évtizedekig is eltarthat. A Nyugat alkonya egyébként nem éppen eredeti, hanem régi közép- és kelet-európai gondolat. A német különút keresése egy teljes évszázadon át, egészen a második világháborús katasztrófáig folyt. Az európai magországok elérhetetlennek látszó hétköznapi civilizációját térségünkben előbb másolni próbálják, majd ennek eredménytelensége esetén gyűlölik és értékeit vesztettnek minősítik. Végül túlszárnyalásukat közkeletű meghirdetni. Csakhogy nálunk nem is olyan régen ért véget a legutóbbi sikertelen kísérlet a Nyugat meghaladására. A magyar polgárosodás ismétlődő kudarca újabb zsákutcák felé vezette az országot. Elvileg nem lehetséges ugyanabba a folyóba többször is belelépni, nekünk valahogy ez mégis csak sikerül.

- Ebből merít a keleti nyitás filozófiája is? Vagy az, hogy erősödik a közbeszédben Oroszországnak mint Európa megmentőjének vagy legalábbis megbízható partnerének az elfogadtatása?

- A keleti nyitás kívánsága sem újdonság. Tisza István számára még evidencia volt hazánk nyugati jellege. Trianon után azonban a turánizmusig, vagy még tovább, egészen irracionális eredetmítoszokig menekült közvéleményünk jelentékeny része. A hagyományos magyar elitek kétszáz esztendeje bizalmatlanok Oroszországgal szemben. Most, a Nyugat-ellenes hitek következményeként, ennek is vége. De a keleti nyitás csupán jelentéktelen kézzelfogható előnyökkel járt. Magyarország keleti exportja a rendelkezésre álló adatok szerint a legalacsonyabb arányban növekedett az összes visegrádi ország közül. Pusztán azért, mert általában is versenyképesebbek. A minden piacon versenyképes termékek és szolgáltatások hiányában az ország leginkább a közös nyugati érdekek és értékek cserbenhagyását kínálhatja fel remélt új szövetségeseinek.

- A versenyképesség fogalma mintha kiesett volna a kormányzati kommunikáció szótárából. Miért?

- Helyette viszont itt az őrségváltás igénye. El kell venni a javakat és lehetőségeket a rosszaktól, akik ártottak az embereknek. Először is a külföldiektől, azután a régi baloldali elittől, és át kell csoportosítani a forrásokat a jóravaló magyaroknak. Nemzeti öncélúságra van szükség és őrségváltásra. Ahogy a két világháború között mondták. De Orbán Viktor itt is reálpolitikus, egy klasszikus marxista megkülönböztetést alkalmaz, amely szerint létezik termelő és nem termelő szektor. A termelő szektorban lelkesen fogadja a külföldi beruházókat, olykor annyira nagy kedvezményeket ad, mint még soha, viszont a nem termelő szektorból, a bank- és kereskedelmi szférából, továbbá az energetikából megpróbálja kiszorítani őket. Mivel pedig egyik problémája, hogy nincs elég növekedés, de mégis szeretné politikája eredményeiben látványosan részeltetni az embereket, ezért a kiszorítást esetenként összeköti az állampolgárok megtámogatásával.

- A rezsicsökkentésre gondol?

- Az a legszebb példa erre. De idetartozik a devizaadós-mentés és a Quaestor-károsultak támogatása is. Az emberek többsége számára mindez hatalmas fegyvertény. Még az egyébként harcias baloldali ellenzék sem merészel igazából ellene felszólalni. A pénzosztás terhét így jórészt ráhelyezte a megtámadott szektor cégtulajdonosaira, akik sorra adják fel a vállalatukat és ajánlják fel az államnak. Ugyanez történt a bankszférában is. Arra is hatalmas terheket rak a kormány, hogy ezzel finanszírozza politikáját. Nagybankok kerülnek állami és azután valószínűleg Fideszhez közeli tőkéscsoportok kezébe. Van egy pozitívuma a változásoknak, amit nem lehet elég nagyra értékelni: a magyar állam Nagy Imre új szakasza óta állandóan túlköltekezésbe, majd adósságválságba szaladt bele. Mindig könyörögni kellett, hogy mégis finanszírozzanak minket. A Kádár-rendszert részben örökös adósságválsága vitte a piaci reformok kényszerpályájára. Orbán Viktor kiszabadulni látszik ebből a körből. Amikor pénzt osztogat, törekszik nem a költségvetéséből tenni, hanem valaki máséból. Aligha kétséges, a következő választások előtt is lesz célpont, talán még ő sem tudja, hogy ki. Előbb-utóbb eljut majd a termelő szektorhoz is, amely eddig védelmet élvezett, de ha választania kellene a hatalom átadása és a feldolgozóipari vállalatok megsarcolása között, nemigen habozna. Ugyanakkor mindez roppantmód sérti a kapitalizmus jogbiztonságát és szektorsemlegességét. Egyre kevésbé lesz olyan, aki szívesen jön beruházóként Magyarországra, főleg a megtámadott szektorokban.

- A Simicska-konfliktus kitörése után ki a jó magyar?

- Aki minden további nélkül elfogadja a nemzeti együttműködés rendszerének alárendeltségi viszonyait. A Simicska Lajos vállalat- és médiabirodalmával való ütközés eleve be volt építve a rezsimbe. Ezen cégcsoport kezdettől a Fidesz gazdasági és médiahátterének megteremtésére született. Létezését egyedül a politikai akaratnak köszönhette, mozgatója mégis szuverén hatalomnak számított. Már az első Orbán-kormány idején többen vélekedtek úgy, hogy elfogadhatatlan vezetőjének a miniszterelnökével konkuráló befolyása. A második Orbán-kormány idején szabályos minisztériuma volt a Simicska-érdekeltségeknek, ahol szinte minden főember, maga a miniszter is hozzá volt bekötve. Közben megszilárdult az irányított kapitalizmus hazai mechanizmusa. Magyarországon alkotmányos időkben soha ilyen centralizált nem volt még a közszféra. Simicska Lajos sem tarthatta meg részleges szuverenitását. Egyszerűen már rendszeridegen volt a Fidesz államában. Mostantól csak olyanok mozgathatják a kormánypárt gazdasági hátterét, akik tudják, hol a helyük. Simicska Lajosnak még hatalmas eszközei lehetnének a visszacsapásra, de ezeket aligha vetheti be, mert velük önmagát is végleg elpusztítaná. Eddigi lépései viszont csak múló kellemetlenségeket okozhattak a hatalomnak.

- Amikor Orbán Viktor kilép a nemzetközi térbe, valakiknek működtetni kell az országot. Van-e ebben a helyzetben kihívás a rendszer számára?

- A magyar politikában egyelőre közvetlenül kevéssé. A kormányfőt helyettesítő személyek nem autonóm tényezői az Orbán-rezsimnek. A rendszernek nincs hatásos ellenzéke. A parlamenti oppozíció, még a Jobbik is hevesen támadja a vezető kormánypártot, mégis valamiképp hozzájárul a rezsim igazolásához. (A pártpolitikai helyzetelemzésről részletesebben az interjú január 7-én megjelenő második részében olvashatnak - a szerk.) A dualizmus korában a függetlenségi ellenzék töltött be ilyen szerepet, a Horthy-rendszerben a hazai szociáldemokrácia. A leválthatatlan kormányzó párt itthoni rendszerében mindig akadt ellenzék, és részben szabad maradt a sajtó is, szemben Oroszországgal, ahol ilyesmi általában csak a hivatalos intézményeken kívül létezhetett. De a magyar ellenzék oly mértékben van beszorulva a rendszerbe, részben a saját tehetetlensége által is, hogy már építi a rezsimet.

- Ugyanakkor egyre jobban látszik, hogy a tartós, legalább háromszázalékos gazdasági növekedéshez nincsenek meg az alapok. Mire lesz elég az ennél alacsonyabb ütem, főleg, ha az uniós források sem érkeznek majd a jelenlegi nagyságrendben?

- Valóban nem elég nagy a bővülés. Ha a magát elsődlegesen az állampolgári fogyasztás széles körű és állandó növelésével legitimáló baloldal kormányozna, alighanem elégtelen volna hatalma fenntartásához. Csakhogy az Orbán-rendszer a növekedés hiányára adott válaszként jött létre. Az állandósult válságkorszak kormánya. Kevésbé okoz számára problémát a lassabban emelkedő gazdaság. Magától értetődően könnyebben boldogulna, ha dinamikus felzárkózás volna, évi hét-nyolc százalékos tempóval. De az Orbán-rezsim eredendően nem növekedést ad az embernek, hanem bűnbakokat és ellenségképet. A magyarok régi beállítódásaihoz igazodó mítoszokat és összeesküvés-elméleteket. A hajdanvolt nagyság visszaszerzésének reményét. Vagy egyszerűen elveszi és újraosztja más tulajdonát, társadalmi pozícióját. Visszavágja a legelesettebb csoportok javára folyó állami újraelosztást, kevesebbet költ oktatásra és kultúrára, egészségügyre. Orbán Viktor felülmúlhatatlan mindebben. Kormánya 2010 óta 2015-ös folyó áron 1400 milliárd forinttal rövidítette meg a nagy állami rendszerek részesedését a bruttó hazai termékből, ehhez képest választói támogatottsága alig csökkent.

- Milyen korlátai vannak ennek a működtetésnek?

- Ez a rendszer még sokáig létezhet, ám folyamatosan túlterheli az államot. Ezért jó eséllyel ismétlődően újabb és újabb szektorokat kell majd az irányított kapitalizmus rendszerébe bevonnia és megsarcolnia. Itt van az energetika. Az első stádiumban, amikor kitalálták a rezsicsökkentést, főnyeremény volt, számolatlanul dőlt az újraelosztható pénz, a Fidesz meg is nyerte vele a 2014-es választásokat. Ám amint feladja vállalkozását az egykori tulajdonos és állami kezelésbe kerül az energiaszolgáltatás, a rezsicsökkentés közvetlen költsége és a szükséges beruházások finanszírozása nyomban a költségvetés feladata lesz már. De ugyanez játszódik le a bankrendszerben is. Máris két nagybank állami tulajdonban van, és további bankok tulajdonosáról tudható, ha elfogadható feltételek között tehetné, elmenne Magyarországról. Normális viszonyok között a pénzintézetek a tulajdonos tőkéjéből, a náluk elhelyezett betétekből és a pénzpiacokról származó forrásokból adják kihelyezett hiteleiket. Az orbáni modellben viszont részben már az állam finanszírozza őket kedvezményes jegybanki hitellel. Az irányított kapitalizmusban a hatalom közeli bankok nem tisztán piaci alapon működnek, hanem a politika logikája szerint. Ami politikailag kívánatos, azt általában hitelezni fogják. Így azonban állandóan friss pénzre lesz szükségük. Ameddig a pénzpiacok helyzete megengedi, a jegybank megteremtheti az ehhez szükséges forrásokat. Ámha a jegybanknak a nemzetközi körülmények változásával szigorítania kell a feltételeken, jókora teher hárulhat az államközeli bankok finanszírozásával a költségvetésre.

- Az állam az egészségügytől kezdve az oktatásig mindent magára vállalt, egyre több a működési zavar. Ez sem jelent rendszerszintű kockázatot?

- De mindenképpen azt jelent. Attól, hogy Orbán Viktor a végső főnök, a magyar állam még nem lesz rendszerszerűen innovatív tulajdonos. A rohamos térfoglalás időszakában azonban előre nyomulásával a hatalom újraosztható forrásokhoz, újra betölthető állások tömegéhez jut. Amivel egy időre alaposan megnövekszik politikai mozgástere. Ám a végletekig centralizált rezsimben a közvetlen felelősségi köre is megnövekszik. Az elmúlt fél évszázad körülményeskedő döntéshozatali mechanizmusaihoz képest az általános centralizáció a miniszterelnök számára fontos ügyekben konfliktusvállalóbb és erélyesebb közhatalmat teremtett. A hatékony visszacsatolások nélküli, túlcentralizált egy központú vezetés ugyanakkor csaknem szükségképpen növeli a stratégiai jellegű hibák lehetőségét. Az egyoldalú politikai függés a folytonos személycseréivel kontraszelektálttá tette a közigazgatást. Következményként általános a hatékonyságromboló menekülés a felelősségvállalás elől, a döntések gyakran a szükségesnél akár több szinttel feljebb születnek. Új párhuzamosságok, ismétlődő káoszjelenségek mutatkoznak az államszervezetben. A közigazgatás minden ellenkező kijelentés ellenére nagyobb és drágább a korábbinál. A nem normatív előnyben részesítés és hátrányokkal sújtás kiterjedt mechanizmusát csak az erősen elkötelezettek tekintik igazságtételnek. A Fidesz kormányzását mindenki más jó eséllyel rendszerszintű korrupciónak látja. Mégis minden bántó belső feszültsége ellenére az Orbán-rendszer betölti elsődleges feladatát: válság idején ad cselekvőképes kormányzati stabilitást a veszedelmes gazdasági és társadalmi feszültségektől, közéleti indulatoktól túlterhelt országnak.

- Ha az Európai Uniónak jövőre sikerülne úrrá lenni a menekültválságon, annak mi lehet a következménye?

- Ha a Nyugat kezelhetővé teszi a problémáit, és az Európai Unió is újra cselekvőképes lesz, megsokasodhatnak az Orbán-rendszer gondjai. Nem kevés döntéshozó kapott maradandó emléket Orbán Viktor fellépéséről. A valódi kérdés továbbra is az, lehet-e az egész világra kiható trend a magyar miniszterelnök rendszeréből. Akárhogy is lesz, nem lenne jó, ha a Nyugat avatkozna be közvetlenül a dolgainkba. A magyaroknak végre maguknak kellene megtapasztalniuk, hogy miként lehetne ténylegesen előrevinni az ország polgárosodását. Mi az értéke például az alkotmányosságnak. 1989-ben a magyarok úgy kaphatták meg a jogállam rendjét, hogy nem igazán érezhették magukénak. A felülről, részben az Alkotmánybíróság által kiépített jogállam steril világában magukat védtelennek érző állampolgárok számára a hatalommegosztás intézményei megmaradtak az elitek ügyének. Folytonosan megerősített tapasztalatuk szerint ezek a hatékony igazságtétel helyett valójában inkább megvédelmezik a felül levők normaszegőit, miközben a kisembereket magukra hagyják bajaikkal. Az önerejüket gyengének érző magyarok ezért inkább újra a paternalista állam jótéteményeihez menekültek. A jobboldali törzsközönség jelentékeny hányadának meglátása szerint Orbán Viktor kormányzásával a nemzet előtt a legszebb távlatok nyíltak meg. Ám az ország egésze úgy vágott neki a nyugati civilizáció lényegi elemeit tagadó modell megvalósításának, hogy nem is nagyon döntött róla. Leszakadása miatt érzett haragjában nem is nagyon érti, mi is történik körülötte.

- Nem ez a magyar út?

- A világ közepesen fejlett országai egymástól eltérő utakon lehettek eredményesek. Ám egyikük sem a kapitalizmus tagadása, a tulajdon biztonságának semmibevétele, a joguralom rendjének megtörése által jutott előre. A mostani magyar modell nem abban tér el a többiek megoldásaitól, hogy nemzeti hagyományokra épít, hanem mert tagadja a Nyugat olykor nyolcszáz éves civilizációs tapasztalatait. Aminek még nagy árát fizetheti az ország. Egyelőre úgy tetszhet, a miniszterelnök rendszere nyerésre áll, de a huszadik században folyvást ez történt velünk. Ismétlődően a Nyugat vívmányait tagadó rendszerben haladtunk előre, úgy hittük, ezúttal végre jól járunk, azután egyszer csak beütött a mennykő. Az egész ország újfent történelmi újrakezdésre kényszerült. 1943 nyarán Németh László, aki igazán nem szerette a Horthy-rendszert, híres szárszói beszédében még úgy látta, sokkal jobban állunk, mint az első világháború idején. Ám alig egyetlen év múlva teljes összeomlás lett a sorsunk. A Kádár-rendszer élhetőbb volt minden más kommunista államnál, általa sajnálkozva nézhetett minden magyar a térségbeli népekre. Ám 1989 után kiderült: nehezebb örökséget jelent csaknem mindenki másénál. A zsákutcában való diadalmas előrehaladás ismétlődően végül lemaradást hozott nekünk. Ám talán most okulni fog a közvélemény a vele történtekből.

Az interjú megjelent 2015-ben, a Figyelő 51. lapszámában.