A következő 25 évben lezárásra kerülő kutak több mint felét 2019 és 2026 között vonják ki a termelésből. A Douglas-Westwood becslése az olaj árának csökkenésén alapul. Elemzéseik arra utalnak, hogy a brit vizeken működő számos olajmező, közöttük az északi-tengeri lelőhelyek is, gazdaságtalanná válik.

Egy másik tanácsadó műhely, a Wood Mackenzie pénteken egy olyan jelentést tett közzé, amely szerint a brit vizeken kitermelt minden hetedik hordó olaj a jelenlegi árakon veszteséget termel. A jelentés szerint az Egyesült Királyság a harmadik azon országok sorában, amelyek az alacsony árak miatt valószínűleg végleg lezárják olajmezőiket. Kanada és Venezuela termelésének még nagyobb hányada veszteséges.

Az árak azért csökkennek, mert túl nagy a kínálat és túl alacsony a kereslet. Kína gazdaságának visszaesése lefékezte a nyersanyagok iránti általános keresletet, ugyanakkor Szaúdi-Arábia, amely az Opec kartell termelésének harmadát adja, fontosabbnak tartja piaci részesedésének megőrzését, mint az árak termelés-csökkentés révén történő megerősítését. A repesztéses olaj-kitermelési technológia fellendülésének köszönhetően az Egyesült Államok egyidejűleg kevesebb olajat importál, így a világpiaci túlkínálat tovább növekszik.

Egy másik, a Financial Times által megrendelt és a Company Watch által összeállított Északi-tengeri tanulmány arra az eredményre jutott, hogy az olaj-és gáz-kitermelő vállalkozások fele jelenleg veszteségesen működik. Az elmúlt 12 hónap összes vesztesége elérheti a 6,4 milliárd angol fontot. Annak a 146 tengeri olajkitermelő szigetnek a leszerelési költsége, amelyeket a 2016 utáni hét évben vonnak ki a termelésből, a következő 25 évre előre jelzett 35 milliárd fontnyi ráfordítás egy része. Ez a ráfordítás a Douglas-Westwood szerint körülbelül 5 milliárd fonttal csökkenthető, ha sikerül a technológiát megújítani és bevezetni az úgynevezett „szuper-nehéz emelő hajókat”.

Tengeri olajfúró torony (MTI fotó)

Az első ilyen, új építésű hajó az Északi-tengeren a 48 ezer tonnás „Pioneering Spirit” (Úttörő szellem) lesz, amelyet Rotterdamban jelenleg szerelnek fel egy emelő-berendezéssel és az év későbbi szakaszában állítják munkába. A hajó képes arra, hogy a kitermelő sziget teljes felső részét, illetve a víz alatti acélvázat kiemelje, majd a partra szállítsa annak érdekében, hogy a szétszerelés, illetve az anyagok újra-hasznosítása megtörténhessen. Ez az eljárás olcsóbb lehet, mintha a munka jelentős részét a tengeren, hagyományos daruk segítségével végeznék el, az új technológiának azonban még bizonyítania kell, illetve meg kell szereznie az iparág bizalmát.

A szakértők arra számítanak, hogy Norvégia leszerelési programja a brit kutak lezárásának időszakához képest jóval később indul. Az előrejelzések szerint az ilyen célú norvég kiadások 80 százaléka 2030 és 2040 között valósulhat meg.

A jelentés szerint gyorsan közeledik az az idő, amikor sok Északi-tengeri olaj-és gázkitermelő szigetet le kell állítani. Az olajár zuhanása ugyanis számos mező kitermelésének gazdaságosságát megkérdőjelezte.

Ez a folyamat valószínűleg a kútlezárási programok számának gyors növekedéséhez vezet, amely nehéz feladat elé állítja a kiszolgáló ipar szervezeteit. Ha ez az ágazat megfelelően felkészül, komoly lehetőségekhez és jól fizető megbízásokhoz juthat a gáz-és olajipari szektorban.

A kutak üzemeltetőinek másik nagy gondja a fenntartási költségek alakulása. Azokat a létesítményeket, amelyeket kivontak a termelésből, folyamatosan karban kell tartani, hogy meg tudjanak felelni a biztonságtechnikai előírásoknak. Az alacsony olajárak mellett ezek az olajmezők nem tekinthetők életképesnek, ezért várhatóan előre kell hozni a végleges bezárás időpontját. A karbantartási költségek megtakarítása érdekében ezeket a szigeteket le kell bontani.

A Wood Mackenzie jelentése világszerte 10 ezer olajmező adatait dolgozta fel. Arra a megállapításra jutott, hogy minden harmincadik hordó olaj kitermelése veszteséggel jár, mivel a költségek meghaladják a bevételeket. Az Egyesült Királyság tengeri kitermelése esetében ez az arány egy a héthez. A szakértők azzal számolnak, hogy a napi 1,5 millió hordó összmennyiségből 220 ezer hordó felszínre hozatala veszteséggel jár.

A jelentés szerint az alacsony ár ellenére világszerte kevés kutat zárnak be. Az ilyen döntések miatt eddig napi 100 ezer hordó termelés esett ki. Úgy tűnik, a termelők továbbra is abban reménykednek, hogy az árak előbb-utóbb emelkedni fognak. A szakértők azonban úgy látják, hogy az Egyesült Királyság olajipara azok között van, ahol legnagyobb a kitermelés feladására irányuló nyomás.

Brent crude

A Wood Mackenzie korábbi, elmúlt év szeptemberében közzétett jelentése azzal számol, hogy 2020-ig akkor is le kell zárni 150 brit olajkutat, ha az olaj ára visszatér a 85 US dollár hordónkénti szintre. A Brent crude nyersolaj ára a szeptemberi jelentés közzététele óta tovább esett. Jelenleg 34 dollár körüli szinten jegyzik, és az iparág túlnyomó többsége arra számít, hogy az árak „hosszú ideig alacsonyabb szinten maradnak".

Az egyik elemző, Fiona Legate szerint az éves leszerelési költségek 2019-től meg fogják haladni a fejlesztési célú kiadásokat, a tengeri lelőhelyek lebontásának összes költsége pedig a következő 50 évben eléri az 54 milliárd angol fontot. Jelentése arról számol be, hogy eddig 30 északi-tengeri lelőhelyet zártak be. A leszerelés költségei magasabbak, mint amire az olajtársaságok korábban számítottak.