Már számos elemző, publicista, blogger elmélkedett azon, hol sajnálkozva, hol értetlenkedve, hogy a magyar jobboldal miért olyan alutasító a nyugati világgal, annak értékrendjével és különösen annak vezető hatalmával, az Egyesült Államokkal szemben. Továbbá mivel magyarázható a rejtélyes vonzalom a keleti zsarnokságok, vagy Putyin Oroszországa iránt? Ez persze nagyon elnagyolt megállapítás, jókora leegyszerűsítést tartalmaz, de az vitathatatlan, hogy a jobboldal főáramának viszonya a nyugati világhoz legalábbis ambivalens. A mai helyzethez egy hosszú, kacskaringós úton jutottunk el.
Európa legtöbb országában az egyik világos választóvonal a bal- és a jobboldal között az, hogy a jobboldal elkötelezetten atlantista, amerikabarát politikát folytat, míg a baloldalikak szkeptikusak az atlantista értékrenddel, és az Egyesült Államok vezető szerepével kapcsolatban. Ugyanakkor jóval megértőbbek a keleti riválisokkal, elsősorban Oroszországgal és Kínával, azok ambícióival kapcsolatban. Úgy tűnik, hogy nálunk, és még néhány térségbeli országban ez éppen fordítva van.

Boross kormánya, majd az ellenzéki MDF belső viszonyai felszínre hozták, hogy az antalli értékrend nem többségi álláspont a jobboldalon, hanem csak az elit egy részére jellemző meggyőződés. Nem véletlen, hogy ennek a politkának a hívei kiszorultak hamar az MDF-ből és MDNP néven új pártot hoztak létre. Ennek a pártnak a méretei és súlya világosan jelezte a valódi erőviszonyokat a jobboldali táboron belül.
Nem volt megalapozatlan az a félelem, hogy a választási kudarc traumája miatt a jobbodal főáramát foglyul ejtik a múlt démonai, még a külpolitikai orientáció vonaztkozásában is. Ám a dolgok még ekkor sem dőltek el véglegesen, mert váratlanul mentőangyal érkezett a térfélre a Fidesz képében.

PUTYIN PINCSIJE
A Fidesz ebben az időszakban még a Liberális Internacionálé tagja volt, Orbán Viktor annak egyik elismert alelnöke, a pártot itthon és a külvilágban európai értékrendű, euróatlanti elkötelezettségű mainstream politikai erőnek tartották és szerintem az is volt. Minden feltétel adott volt ahhoz, hogy a Fidesz legyen a válságba süllyedt, belviszályoktól szabdalt magyar jobboldal megújítója, modernizátora. Ebben az időszakban Orbán Viktorra még két kiemelkedő konzervatív liberális politikus volt személyesen is nagy hatással. Otto Graf von Lambsdorff német szabaddemokrata politikus, akkor a Liberális Internacionálé elnöke és Frits Bolkenstein holland liberális miniszterelnök, később EU-biztos. Mindketten a modern európai liberalizmus és konzervativizmus határmezsgyéjén álló, de még liberális politikusok voltak, akiket már csak egy kis lépés választott a konzervatívoktól. Ha Orbán Viktor és a Fidesz csak ezt a kis lépést tette volna meg, azzal nagyon nagy szolgálatot tett volna a modern magyarországi jobboldalnak, és az egész országnak is. Ők azonban egy igazi nagy lépésre szánták el magukat, egy olimpiai rekorddal is felérő ugrásra. Nem átléptek a liberálisoktól a konzervatívokhoz vagy kereszténydemokratákhoz (erre korábban is volt néhány példa: Giscard D'estaing, Manuel Barroso), hanem átugrották őket és egy korábban ismeretlen területen tűzték ki a zászlót.

Ezzel együtt az első Orbán-kormány viszonya a nyugati partnerekhez alapvetően rendezett volt és az erre vonatkozó narratíva is nagyon eltért a mostanitól. Ugyanakkor már megjelentek azok az elemek is, amelyek a viszony ambivalens módjára utaltak. A közeli, szoros kapcsolat Tudjman horvát elnökkel, vagy a demonstrativ jó viszony az akkor éppen EU embargóval sújtott Schüssel kancellár kormányával már jelezték, hogy a magyar kormány szívesen folytat különutas politikát, és az európai szolidaritást csak akkor támogatja, ha annak haszonélvezője. A korábban kiváló pedigrével rendelkező magyar kormánnyal szembeni gyanakvások és fenntartások ekkor születtek meg, de még messze nem voltak olyan mélyek és általánosak, mint manapság.

Az első nézeteltérések az Egyesült Államokkal is a kormány utolsó két évében jelentek meg. Ebben szerepet játszott a Gripen-ügy is, amelynek az időzítése különösen balszerencsés volt. Egy nappal a szeptember 11-iki terrortámadás előtt született a döntés, de annak washingtoni fogadtatására rányomta a bélyegét a megtámadott ország pszichózisa, valamint Csurka István nyilatkozatai, amelyeket a kormányfő nem volt hajlandó kommentálni, ezzel az egyetértés gyanúját vonta magára. Ezt követően, a választási kampányban az amerikai elnök megtagadta a támogatást Orbán Viktortól és nem fogadta őt Orbán bostoni látogatása alkalmával. Sokak szerint ezt Orbán Viktor és környezete nagyon zokon vette és innen datálható eltávolodása illetve elfordulása az Egyesült Államoktól. Akárhogy is történt, egy biztos, ez a kapcsolat már soha többé nem volt az, mint korábban.

Pedig az ellenzéki időszakban volt esély arra, hogy mindez megváltozzék. Ezt az esélyt tálcán kínálta fel a sors és úgy tűnt, hogy Orbán élni is tud vele. 2006. után a Gyurcsány-kormány külpolitikai orientációjában aggasztó jelek mutatkoztak. Az addig elkötelezetten atlantista politkát felváltotta a most is megfigyelhető lavírozó, az oroszokkal flörtölő, szoros kapcsolatokat kereső mutyipolitizálás. Gyurcsány látványosan negligálta az amerikaiak által szorgalmazott Nabucco gázvezeték tervét és a rivális projektet, a Déli Áramlatot támogatta. Továbbá gyanús körülmények között értékesítette egy kétes hírű orosz üzletember számára a nemzeti légitársaságot, előzetes tárgyalásokat kezdeményezett Paks 2 megépítéséről, valamint az ukrajnai konfliktusban is kerülte az egyértelmű állásfoglalást a nyugatbarát erők mellett. Mindezek tetejébe lagymatagon ítélte el az oroszok georgiai agresszióját, ráadásul rövid időn belül számos rejtélyes találkozót tartott Putyin elnökkel. Ezek tárgya és eredményei ismeretlenek maradtak a külvilág számára.

Ebben a helyzetben az amerikai adminisztráció számára nagyon felértékelődött a kormány ellenzéke és annak vezető pártja, a Fidesz. Orbán Viktor a rá jellemző kitűnő ütemérzékkel ismerte fel a pillanatot és ebben az időszakban ő lett a nyugati értékek és orientáció legfőbb védelmezője és az elbizonytalanodott magyar külpolitika élesszemű bírálója. Emlékezetes beszédek sorozatában ékesszólóan ostorozta a kormány hibás politikáját, védelmébe vette a Nabucco vezetéket, támadta a Déli Áramlatot és Paks tervezett bővítését és Putyin pincsijének nevezte riválisát. Nem túlzás azt állítani, hogy April Foley akkori amerikai nagykövet egyik kedvence volt Orbán Viktor. Utódja, Kounalakis nagykövet is kezdetben kifejezetten pozitív véleménnyel volt Orbán Viktorról, akit egyenesen Bill Clintonhoz hasonlított magánbeszélgetésekben és ennél nála nem volt nagyobb elismerés. A nem a hagyományos elithez tartozó sikeres és tehetséges self-made-man képviselőjét látta benne. Márpedig a politikusoknak ezt a tipusát az amerikaiak különösen sokra tartják. Minden adott volt tehát ahhoz, hogy a második Orbán-kormány tiszta lappal induljon és elnyerje a nyugati világ rokonszenvét és támogatását.

SZÜKSÉGBŐL ERÉNYT
Ám még a választások előtt váratlan fordulat következett be. 2009 novemberében Orbán Viktor részt vett az Egységes Oroszország nevű párt szentpétervári kongresszusán. A konferencián találkozott és tárgyalt Putyin miniszterelnökkel is. Egyesek szerint ezen a találkozón következett be a fordulat. Annyi biztos, hogy a találkozót követően Orbán sokkal engedékenyebb hangot ütött meg és azt mondta, hogy új alapokra kell helyezni a magyar-orosz kapcsolatokat. Csak később derült ki, hogy valójában nem új alapokra, hanem új szereplőkre gondolt. A második Orbán kormány mézeshetei nem indultak rosszul. A külvilág óvatos derűlátással fogadta az új kabinetet. Magyarország már évek óta az EU beteg emberének számított, gyengélkedő gazdasággal, belpolitikai bizonytalansággal, az első IMF mentőcsomaggal, zavaros korrupciós ügyekkel és kiszámíthatatlan külpolitikával. Egyértelmű volt, hogy csakis egy erős legitimitással, széles társadalmi támogatással rendelkező kormány lehet képes úrrá lenni az ország súlyos gondjain. A Fidesz erre a szerepre tökéletesen alkalmasnak látszott.

Az új kormány első intézkedései, statáriáls jellegű törvényhozása, a jogállamisággal és alkotmányossággal kapcsolatos felfogása ugyan keltettek némi riadalmat és kiváltottak nyilvános bírálatokat is, amit csak tetézett a váratlan és kiemelkedően magas különadók bevezetése. De egészen a médiatörvény 2010. decemberi elfogadásáig külföldön kevesen féltették a demokráciát és a jogállamiságot az új kormánytól. Az új médiatörvény az egyik legérthetetlenebb és önmagára nézve legkárosabb lépése volt a kormánynak. Maga a törvény érdemben nem befolyásolta a média helyzetét és az erőviszonyokat, ugyanakkor a magyar EU elnökség előestéjén, tehát teljes reflektorfényben ez a lépés súlyos csapást mért a kormány imázsára, presztizsére a nyugati világ egészében. A kabinet rossz üzletet csinált: nagy árat fizetett nagyon csekély haszonért cserébe. Amit akart a médiában, azt a törvény nélkül is könnyen elérhette volna.

Innentől már vesszőfutás lett a sorsa a nemzetközi partnerek között is. Hamarosan beállt az állóháború Budapest és Brüsszel, de valójában a legtöbb meghatározó partner és Magyarország között. A kormány a szükségből erényt akart kovácsolni: meghirdette a szabadságharcot és általánossá tette az EU-val kapcsolatban, majd a fontos partnerekkel szemben is a szabadságharcos retorikát. A kormányzati retorika kezdettől militáns volt: mindent hadászati-harcászati terminológiával írt le: harcolunk, küzdünk, megtámadtak minket, megvédjük az országot, kiállunk a szuverenitásért.
A recept belpolitikailag bevált: motiválja a híveket, a kétkedők közül sokakat meggyőz, vagy másokat az erő látványa éppen elkedvetlenít és fásulttá tesz.
Ugyanakkor hosszútávú hatása a jobboldali érzelmű választók tömegeire tragikus. A jobboldali főáramban korábban is létező ambivalencia a Nyugattal szemben most már nyílt és egyértelmű elutasítássá és ellenséges érzületté vált. Veszedelmes közhelyek, tévhitek és előítéletek váltak széles körben elfogadott meggyőződéssé: a dekadens Nyugat hanyatlik, életidegen idológiák foglyává vált, öngyilkos poltikát folytat, mindenért első sorban a liberálisok felelnek. Rajtunk kívül mindenki idióta, mondja a házelnök és sokan lelkesen bólogatnak.

Az ember olykor úgy érzi, hogy akaratán kívül egy időutazás részese: visszatért a huszas-harmincas évek sérült, beteg világába, amikor a megalázott és megcsonkított nemzet nem a gyógyulás, hanem az önpusztítás útjára lépett. A felkorbácsolt nyugatellenesség, a liberalizmus hibáztatása mindenért, a sajnálatosan a jobboldal főáramában is érzékelhető rejtett és gyakran már nem is rejtőzködő antiszemitizmus mind ennek a borzasztó kórnak a tünete, ami Magyarország lelkét, egészségét eszi és a jövőjét feléli. Hogy miért volt ez így Trianon után, arra lehet racionális magyarázatot adni. A nemzet úgy érezte, hogy rendkívül méltánytalan elbánásban részesült, és még létében is fenyegetve volt. De vajon mi magyarázhatja ezt most, amikor ezeréves történelmünk egyik legfényesebb fejezetét élhetnénk?

Magyarország visszanyerte szuverenitását, senki nem fenyegeti függetlenségét, részese a világ legnagyobb és leggazdagabb egységes piacának és tagja a világ legerősebb katonai szövetségének. Minden adott ahhoz, hogy sikeres, igazságos és boldog országot teremtsünk. Ha ezt nem tesszük, akkor csak magunknak tehetünk szemrehányást.
Az elmúlt években magyarok százezrei keresték a jobb életet, a boldogulást a tőlünk Nyugatra fekvő országokban. Még véletlenül sem a Keleti Nyitás agyondicsért országaiba mentek. Számukra a vonzó társadalmi-gazdasági modell a nyugati modell, ami nem csak jobb anyagiakat, de jobb életminőséget és tiszteletben tartott emberi méltóságot is biztosít. Mindez azt igazolja, hogy a magyarok nagy tömegei olyan vagy hasonló életet akarnak maguknak, mint amivel a Lajtán túli európaiak rendelkeznek. Értékeik, ideáljaik a Nyugathoz kötik őket. Ha mi is ezt akarjuk, akkor ezt csak a nyugatiakkal együtt, és nem velük szemben tudjuk megvalósítani az európai integráció révén. Antall József és sokan mások ezt nagyon is tudták és ennek szellemében politizáltak. Mindannyiunk nagy vesztesége, hogy neki nem adatott elég idő arra, hogy az ő belső meggyőződését követői is interiorizálják.

HAPPY END LESZ?
A jobboldalon ma is sokan vannak, akik a Nyugatot választanák, akik jobban érzik magukat Brüsszelben, mint Asztanában, és akik szívesebben élnek egy liberális demokráciában, mint egy illibeális államban. Vannak köztük politikusok, művészek, tudósok, közéleti emberek és nagyon sokan névetelen választópolgárok. Én magam is sokat ismerek közülük. Sok-sok kiváló emberről van szó, akiknek jelenleg nincs politikai képviseletük. Sokan vannak, szerintem elegen is, csak a "hős" hiányzik, aki az élükre álljon és birtokba vegye az elárvult antalli örökséget. Hazánk az őt megillető helyét Európában csak akkor foglalhatja el, presztizsét, méltóságát csak akkor nyerheti vissza, ha a magyar jobboldalon az ország sorsát befolyásoló tényezőként megjelenik egy az európai értékek iránt elkötelezett, magunkat nem a Nyugat ellenségeként, hanem annak részeként meghatározó szervezett politikai erő. A kereslet erre kitapintható, reméljük, hogy a kínálatot is hamarosan megteremti.

Nélkülük hazánk belátható ideig nem tud visszatérni oda, ahová tartozik. Antall József azt hitte, hogy végleg horgonyt tudunk vetni a nyugati partokon. Hajónk most kisodródott a nyílt tengerre, de újból biztonságos kikötőbe érkezhetünk, ha félretéve az országot megosztó sok ellentétet és különbözőséget, abban végre egyet tudunk érteni, hogy a mi hazánk Magyarország, de Magyarország hazája Európa és nekünk mindannyiunknak ott a helyünk.

Szent-Iványi István
korábbi külügyi államtitkár, volt szlovéniai nagykövet