Szarajevó ostroma 1992. április 6-án kezdődött el. A főleg szerbekből álló Jugoszláv Néphadsereg (JNA) és a boszniai szerbek által megszervezett Szerb Nemzeti Erők indítottak támadást a Jugoszláviából kiválni készülő Bosznia-Hercegovina fővárosa ellen. A harcok során a mesterlövészek civilekre, köztük válogatás nélkül a városban lakó horvátokra és a szerbekre is a nap 24 órájában lőttek.

Az ostromra és a küszöbön álló humanitárius katasztrófára a nemzetközi közvélemény a szarajevói piacon történt merénylet kapcsán figyelt fel. A civilek állandó rettegésben tartását a város földrajzi fekvése tette lehetővé, hiszen Szarajevót hegyek zárják körbe. A város peremén magasan elhelyezkedő létesítmények lettek a fejvadászok szálláshelyei (köztük a pár évvel korábban, 1984-ben Szarajevóban tartott téli olimpia helyszínei), ahonnan az egész városra rálátásuk volt. A lakosságot blokáddal zárták el a külvilágtól, a városból kijutni gyakorlatilag lehetetlen volt. Ezek összessége pedig hozzájárult a városi lakosság drámájához.

Bár a blokád alatt álló város vezetése és lakói dacoltak az állapotokkal, például mindvégig megmaradt a közszolgáltatások többsége, még saját napilapot is nyomtattak a légihídon szállított papírra, város hamarosan élhetetlenné vált; a városlakók pincékben és óvóhelyeken vészelték át az 1425 napig tartó blokádot. Az embertelen körülményeken az ENSZ légihídja, valamint a Szarajevóból épített titkos alagút tudott enyhíteni - ez utóbbi ma is megtekinthető és bejárható múzeum.

A blokád feloldására 1996. február 29-én került sor. Az ostrom során becslések szerint 19 ezren vesztették életüket, köztük nők és gyermekek is. Ezt követően kezdődött el Szarajevó újjáépítése és ezzel párhuzamosan a szerb lakosság tömeges kivándorlása. A városrészek egyesítése és Szarajevó területi egységének visszaállítása csak 2001-ben fejeződött be; ekkor került az egész város a Bosznia-Hercegovinai Föderáció fennhatósága alá.

„A Balkán Sztálingrádja: 20 éve ért véget Szarajevó ostroma" címet viselő kerekasztal-beszélgetés során a meghívott előadók a NATO és az EU viszonyát elemezték a délszláv válságban, valamint személyes tapasztalataik alapján mutatták be a magyar szerepvállalást a háború és az újjáépítés során.

„Bosznia-Hercegovina ma sem stabil, de egyik entitás sem érdekelt abban, hogy az állam széthulljon" - fogalmazta meg Dr. Molnár Ferenc ezredes válaszolva arra a kérdésre, miszerint napjainkban mennyire képzelhető el az ország nemzetközi jelenlét nélkül. A stabilitás alapját szerinte ugyanis még ma is a haderő - a NATO valamint az EUFOR csapatai - képzi.

A háború utáni újjáépítés és békemegőrző feladatok ellátása során a magyar teljesítmény nemzetközi szinten is kimagasló volt. Dr. Horváth Tibor ezredes elmondta, hogy a hadszíntéren szolgáló közel 300 fős magyar katonai erőnek jelentős szerepe volt a NATO-csapatok mozgásának biztosításában.

A magyar szerepvállalás értékelésében a felek egyöntetűen kifejezték: a szolgálatot teljesítő magyar csapatok feladataikat magas színvonalon látták el, a magyar javaslatokat pedig a nemzetközi törzseken belül mindig figyelembe vették. A megbízhatóság napjainkban is észrevehető, hiszen számos vezető pozícióban lévő magyart találunk a jelenlegi katonai és polgári missziókban.

A beszélgetés zárásaként Dr. Boldizsár Gábor ezredes, a Hadtudományi és Honvédtisztképző kar dékánja fejtette ki, hogy a balkáni háború legszörnyűbb része az etnikumok közötti kegyetlen harc. Ezek emlékei még sok generáción át kísérteni fogják a lakosságot.

A kerekasztal-beszélgetés hosszabb összefoglalóját itt olvashatják.

Kapcsolódó cikkek