Miközben a világ figyelme most már jó ideje a migrációra és az egyre gyakoribb terrorakciókra irányul, sok másik - legalább ilyen súlyú és az előbbivel nagyon is összefüggő - kérdés megvitatása háttérbe szorul.

Ilyen az egyenlőtlenségek kérdése is. Érthető persze az ódzkodás, hogy ezzel a témakörrel komolyabban szembenézzünk. A migráció mindennapos gyakorlat és égetően konkrét, az egyenlőtlenség ehhez képest kissé légies és absztrakt. Még akkor is így van ez, ha fél füllel mindenünnen azt halljuk, hogy nyílik az olló a leggazdagabbak és a legszegényebbek között. Magyarországon pedig az oligarchizálódás kapcsán mindenkinek vannak fogalmai és persze indulatai.

EGYENLŐTLENSÉG-IRODALOM
Pedig az egyenlőtlenségek témájáról ma is rengeteg könyv és tanulmány jelenik meg szerte a nagyvilágban. Temérdek újságcikk szól róla, és persze a téma iránt mélyebben érdeklődő olvasók is találnak olvasnivalót, ha megnézik az interneten az inequality.org nevű oldalt. Itt - sok egyéb mellett - részletes lista található az elmúlt években e témakörben megjelent könyvekről és tanulmányokról. Mindezen túl az egyenlőtlenségek növekedésének témája folyóiratok állandó témája.


Az European Sociological Review című folyóirat például 2015 végén tematikus számot készített Social Inequalities in 21st Centruy (Társadalmi egyenlőtlenségek a 21. században) címmel. Hasonlóképpen járt el a Foreign Affairs című neves folyóirat is, amikor 2016. január-februári tematikus számát (Inequality) ugyancsak az egyenlőtlenségek témájának szentelte. Ebben olyan világhírű szerző is megszólal, mint Ronald Inglehart, akit talán nem kell bemutatni a tudományosabb érdeklődési olvasónak. Mindenesetre bombaszám: az interneten is elérhető formában hat társadalomtudós mondja el, mit gondol a mai társadalmi és politikai egyenlőtlenségekről a világban, Amerikában és Európában. Mi tagadás, jó lenne ezt a vitát szinte teljes terjedelmében magyarul is olvasni. Addig is, amíg erre sor kerül, az olvasónak melegen javasolhatom: keresse fel a Foreign Affairs honlapját, és olvassa el a tanulmányokat.

Mindez persze - megismétlem - talán elvontnak tűnhet a migrációs tematika napi történéseihez képest. Viszont egy szempontból egyáltalán nem absztrakt: megmutatja az olvasónak, mi a nyugati társadalomelemzés legérdekesebb (számunkra legtöbbször utánozhatatlan) része. Az ottani elemzők a legkeményebb témákról történelmi távlatban, elméleti mélységben és az aktuális valóság megváltoztatásának igényével gondolkodnak. Egy ilyen jellegű tanulmányt választottam ki a tematikus szám dolgozatai közül: a francia filozófus, Pierre Rosenvallon tanulmányát: How to Create Society of Equals (Hogyan hozzuk létre az egyenlők társadalmát).

AZ EGYÉN-KÖZÖSSÉG VÁLTÓGAZDÁLKODÁS
Először beszéljünk egy kicsit a tanulmány történelmi szemléletéről. Már csak azért is, mert az ilyen szövegek arra tanítják a hazai aktuálpolitikához szokott magyar olvasót, hogy mai jelenségekről sosem csak a pillanat hevében és kizárólag mai események tükrében foglaljon állást. Aki ismeri, az tudja, Rosenvallon a (jelző nélküli) demokrácia teoretikusa, ami mutatja, hogy egy ilyen nagy tekintélyű folyóirat, mint a Foreign Affairs nem fél attól, hogy sztárszerzője nem a megszokott liberális demokrácia nézőpontjából néz rá a témára. Ez persze nem jelenti azt, hogy megtagadná a liberális demokráciát. A szerzőnek a történelemre azért van szüksége, mert nagy ívű dolgozatában hosszabb trendeket akar feltérképezni és mondanivalóját így akarja velünk megértetni.

De még mielőtt ezt tenné, Rosevallon rámutat az egyenlőtlenség témájának egyik legabszurdabb vonására. Miközben temérdek vita folyik a növekvő, sőt immáron elviselhetetlen egyenlőtlenségekről, meglehetősen nagy passzivitás mutatkozik a probléma tudatosítását és kezelését illetően. Sokan például azért passzívak, mert úgy ítélik meg, hogy az egyenlőtlenségek megváltoztathatatlanok, és szinte a sorsszerűség terhével nehezednek ránk.

Ehhez képest - folytatja a szerző - Nyugat-Európában a 20. század közepén, a 2. világháború után nagyon is sikerült változtatni az addig létező egyenlőtlenségeken. Ebben három tényező játszott szerepet. Az egyik a félelem attól, hogy az egyenlőség irányába tett reformok elmaradása társadalmi zavarokat okoz. A másik a két világháborúból leszűrt tanulság („így nem mehet tovább"). A harmadik, hogy az egyéni felelősségbe vetett addigi hit megváltozott, s előtérbe került a közösségi felelősségvállalás. Ezek együtt és persze nem azonnal egy egalitárius gazdaság-és társadalompolitikát eredményeztek. Ezt a leggyakrabban jóléti államként szoktuk emlegetni, de ritkán hangsúlyozzuk ennek a szakasznak az új társadalmi eszményét, amit Rosenvallon de-individualizációnak nevez. Az individualizáció és az egyéni felelősségvállalás a 19. században magától értetődő volt, hogy aztán a 20. század közepétől ezt felváltsa a társadalmi-közösségi felelősségvállalás eszménye. Erre legjobb példa az elszegényedés jelensége, amely ebben az időszakban nem az egyén hibája, hanem a társadalmi körülmények kedvezőtlen összejátszása.

A kormányok és az állam megnövekedett szerepére tehát azért van szükség, mert megváltozik a nyugati önkép. Most már valakinek gondoskodnia kell az egyéni szempontokon túl lévő szempontok karbantartásáról is. Voltaképpen egy egyenlőség-központú társadalom jön tehát létre, ami egészen a '80-as évek elejéig, vagy akár az 1989-90-es demokratizálódásig megmarad.

A SZOCIÁL-LIBERALIZMUS ÉS A POPULIZMUS MEGOLDÁSAI
De mi történik a mi korunkban? Először is (továbbgondolva Rosenvallon korábban említett három szempontját) nincs szükség olyan reformizmusra, mint Nyugat-Európában 1945 után. Társadalmi félelmek persze ma is és a mi régiónkban is vannak, de ezek nem (mint akkor) egy szolidáris, sokkal inkább egy autoritárius társadalom-modell felé vezetnek.

Másodszor a posztkommunista demokratizálódások nem háborús helyzet, hanem hosszú békeszakasz után következtek.

Végül harmadszor: a jóléti államok bukásával a társadalmi felelősség is a lomtárba került és ismét előtérbe került az egyéni felelősség. Csakhogy - s ez a szerző fő mondanivalója - az egyéni felelősség hangsúlyozásával nem oldható meg az egyenlőtlenségek ma egyre égbekiáltóbb problematikája. Éppen ezért tartja elégtelennek a szociál-liberális megközelítéseket.

Ezek középpontjában ugyanis az egyéni lehetőségek növelése és a fairebb verseny feltételeinek megteremtése áll. Ám az ilyen megközelítés alkalmatlan a mai társadalmi problémák kezelésére. De nem jók a populista megközelítések sem, amelyek úgy szeretnének az egyéni szempont helyébe közösségi szempontokat állítani, hogy egyben el is különítik a „mi" és a „mások" kategóriáit.

EGY ÚJ DEMOKRATIKUS EGYENLŐSÉG FELÉ
Bármennyire is meglepő, a szerző a demokratikus egyenlőség megteremtésében látja a megoldást, rehabilitálva ezzel a magát a demokrácia fogalmát. Jeleztem már fent: a mai korban a liberális demokrácia doktrínája olyan erős, hogy az önmagában vett demokráciával - enyhén szólva - nem sikk foglalkozni. A franciáknál persze ez mindig másképp volt, de az angolszász tudományban és közbeszédben a demokrácia hovatovább maga is populizmus. A magyar közbeszédben is lényegében itt tartunk, ami szerintem tévedés, de erről majd esetleg máskor.

Most elég annyit megállapítani, hogy Rosenvallon helyesen érvel a demokrácia mellett. Tudniillik ezzel azt mondja, hogy az egyenlőség-egyenlőtlenség korántsem egyéni, hanem társadalmi kategória. Túlságosan is előtérbe kerültek az egyéni szempontok (még durvábban az egoizmus). Márpedig az egoizmus - idézi Tocqueville-t - az a társadalomnak, mint rozsda a fémnek.

Másképpen mondva, ha a társadalmi szövedékek felfeslenek, ha nagyfokú atomizálódás következik be, ezzel berozsdásodik maga a társadalom. Egy ilyen korrodálódott társadalomból pedig könnyen kiveszhet az a kölcsönösség, ami a társadalmi és politikai bizalom alapja. Az emberek ma azért bizalmatlanok a politikusokkal, de lényegében mindenkivel szemben, mert nincsenek mindenkire vonatkozó, a közös életet szabályozó törvények. Van abban valami, hogy az extremista mozgalmak elszaporodása és a társadalmon belüli kölcsönösségi kapcsolatok kiiktatódása között szoros összefüggés van.

Éppen ezért a megoldás a „kölcsönösség alkotmánya", azaz az emberi jogok mellett a társadalmi viszonylatok újraépítése. Rosenvallon szerint tehát egy új demokratikus egyenlőség-eszményre van szükség, amelynek szellemében az egyenlőtlenségek mérséklését messze nem csak a gazdasági egyenlősítéstől, hanem társadalom kapcsolatok újraépítésétől kell elvárnunk.

Mindehhez végül annyit tennék hozzá: ez az egyenlőség-eszmény színtisztán megegyezik a 19. század eleji „társadalomszervező" liberalizmussal, miközben fényévnyire áll a mai mainstream- liberalizmustól. S épp azért érdekes, mert sok mindent újragondoltat velünk.

További részletek a Figyelő 2016/13. számában.

Kapcsolódó cikkek