Az őszinte csodálkozáson túl gyakran enyhén lenéző tónus társul a megjegyzésekhez. Ha ennyire nem tetszenek a jelöltek, miért köti le mégis a választás ennyire az embereket? Ugyanazért, amiért valóság show-kat nézzük. Imádjuk utálni. Egyszerűen a mostani kampányt látva jobb minőségűnek, magasabb rendűnek érezzük saját demokráciánkat. S habár némiképp benne van, hogy más szemében a szálkát is, magunk szemében a gerendát sem vesszük észre, az biztos, hogy sokan örülnek annak, hogy végre nem a saját bizonyítványunkat kell magyarázni. A jelenség mégis felveti a kérdést: hogy vajon mennyire látjuk reálisan a helyzetet? Tényleg olyan borzalmasak az amerikai jelöltek, vagy csak a kognitív disszonancia mondatja velünk?

MIÉRT KATTINTUNK?
Az biztos, hogy ha Donald Trump köhint egyet, a világsajtó azonnal átveszi, s vele együtt mi is. Nem véletlen, hogy miközben a szóban forgó választásig még több mint fél év van hátra, mégis úgy követjük a híreket, mintha magunk is az Egyesült Államok lakosai lennénk s viszketne a tenyerünk, hogy novemberben az urnák elé járuljunk. Majdnem olyan érdeklődéssel követjük a jelölő folyamatot, mintha most vasárnap lennének a választások. S nem csak azért, mert a közösségi média és az internet minden korábbinál gyorsabban és hatékonyabban lát el minket tengeren túli hírekkel a nap 24 órájában.


A bulvártól a komoly médiumokig mindenütt az előválasztások küzdelmeit ecsetelik, s Hillary Clinton és Bernie Sanders váratlan csatája éppolyan prominensen jelenik meg a hírekben, mint a republikánus mezőny fordulatokkal teli selejtezője. Habár Trump botrányai kétségkívül generálják a kattintásokat, és lekötik a tv nézőket, önmagában ez még nem volna elég ahhoz, hogy azt mondjuk ez a kampány más, mint az eddigiek. Minden kampánynak van egy jolly jókere.

Donald Trump ugyanazt az európai kultúrkörben igen erősen élő sztereotípiát éleszti föl az emberekben „az amerikaiakról", amit annak idején George W. Bush, vagy Sarah Palin testesített meg. Olyan amerikai, mint a Coca Cola. Mintha csak egy Michael Moore filmből ragadták volna ki. Tulajdonképpen egy paródia paródiája, ami valójában egy nagyon tudatosan felépített imázs, amely a társadalom azon középosztályból leszakadó rétegét célozza meg, akik egyre inkább tartanak az országot érintő vélt vagy valós fenyegetésektől. A mezőgazdasági dolgozókat, az összeszerelő üzemek alkalmazottait, az eltűnő középosztályt, aki körül teljes mértékben megváltozott a világ. Akárcsak Clint Eastwood Grand Torino című filmjében. Trump lehet, hogy nem jó üzletember, lehet, hogy nem elnöki alkat, de egyáltalán nem buta. Martin Scorsese se tudta volna jobban kitalálni a karaktert. A mesterséges barnaság, és sokat emlegetett hajviselet mögött Trump egyáltalán nem olyan, mint szavazóközönsége. Önazonosabb egy Manhattani koktélpartin, mint egy farmon kampányolva valahol Amerika középső államaiban. Akárhol is jár az országban, minden este haza repül privát repülőgépével New Yorkba.

ELMARADT VÁLTOZÁS
Sokak számára nem is annyira Trump kiemelkedése ijesztő, hanem az, hogy ennyien szavaznának rá. Bernie Sanders ugyanennek az éremnek a másik oldala. Még egy évvel ezelőtt sem hitte volna senki, hogy a legnagyobb lelkesedést kiváltó két jelölt közül az egyik egy ingatlanmogulból lett celeb, a másik egy demokratikus-szocializmust hirdető idősödő hippire emlékeztető politikus lesz.

Az, hogy az előválasztási kampány kezdetén még úgy tűnt, hogy Hillary Clinton és Jeb Bush személyében az utóbbi pár évtized meghatározó politikus dinasztiái fognak összecsapni az elnökségért, sok mindent megmagyaráz arról, hogy miért fordultak a választók az említett establisment-ellenes jelöltek felé. Már Barack Obama első kampánya idején is változást áhítottak a szavazók. Szemükben ő volt a hős, aki megváltoztatja a nagy szociális rendszereket, ledönti a társadalmi korlátokat, s véget vet a külföldi hadviselésnek. Nem csak az amerikai választók hittek benne ennyire, az európai közvélemény is kirobbanó lelkesedéssel fogadta a Bush-korszak végét, s egy új „euró konformabb" vezető megjelenését. Olyannyira, hogy még az előtt Nobel-díjat kapott, hogy tulajdonképpen bármit letett volna az asztalra. Történelmi szerepéhez képest azonban nem tudott olyan felemelő kormányzást produkálni, mint amennyire innovatív volt a megválasztásához vezető kampánya. Hiába az iráni atomprogram megállapodás terve, vagy a kubai közeledés, annak ellenére, hogy szinte kurátori pontossággal dolgozik azon, hogy miként maradjon fenn a neve az utókor számára, mégis valószínűleg elnökségének legnagyobb jelentőségű eseménye maga a megválasztása lesz. Politikája sokkal inkább a stabilitás politikája volt, semmint a változásé. Nem véletlen, hogy Bernie Sanders, de még az obamai vonalhoz jóval közelebb álló Hillary Clinton sem hivatkozik túlzottan az elnök eredményeire. Főleg, hogy Obama számos fontos kérdésben folytatta elődje George W. Bush politikáját. Amerikának most újra hősök kellenek, de olyanok, akik mindenben eltérnek az eddigi vezetőktől. Elvégre rendszerint akkor jönnek az anti-hősök, a kívülállók, amikor csalódunk korábbi példaképeinkben. Így állhatott elő az a sajátos helyzet, hogy sem republikánus, sem demokrata oldalon nem akar senki felülni az elődök farvízére. Mindkét politikai párt szimpatizánsai körében protest hangulat honol, ami külföldről azt az érzetet kelti, hogy az istenek a fejükre estek, s minden, amit eddig tudni véltünk az amerikai politikáról érvényét vesztette.

A helyzet azért messze nem ilyen vészes. Egyfelől az előválasztások célja, hogy a jelöltek meggyőzzék a párt legaktívabb, leginkább elhivatott szavazóit, emiatt az előválasztások mindig a radikálisabb, ideologikus jelölteket favorizálják, viszont maga a kampány arról szól, hogy ki tud a legtöbb szavazót elhalászni a bizonytalanoktól, középről, vagy akár az ellenféltől. A moderált jelöltek így a későbbiekben előnybe kerülnek. Másfelől, hatalomra kerülve az establishment ellenes jelöltek is konszolidációra s kompromisszumokra kényszerülnek.

A fékek és egyensúlyok rendszere megvédi az amerikai demokráciát az elnöki túlkapásoktól. Barack Obama többek között azért sem tudott nagyobb reformokat megvalósítani, mert folyamatos harcban állt a Kongresszussal. Korábban is előfordult már, hogy a pártok nem tudtak kiemelkedő jelölteket állítani, vagy épp ellenkezőleg, hogy egészen extrém jelöltek jelentek meg a színen. Habár az előválasztásokkal a pártok látszólag a nép kezébe helyezték a döntést még mindig az övék az utolsó szó joga, elvégre ők a jelöltő szervezet. Nem véletlen, hogy egyre több szó esik arról, hogy mi történik akkor, ha Donald Trump nem szerzi meg a delegátusok többségét a júliusi jelölő gyűlésig. Nem kizárt, hogy a párt felülbírálja szavazói bázisának döntését.


SUPERMAN VISZATÉR?
A politikai rendszer azt nem tudja garantálni, hogy minden választásra beérjen egy tehetséges és karizmatikus vezető, aki majd megváltja a világot. A kiválasztási folyamat azonban többszörösen biztosítva van az ellen, hogy a pártok szokásos vonalától túlzottan eltérő személy legyen az elnök. Ha úgy tetszik, a Trump (vagy épp Sanders) miatt aggódók megnyugodhatnak. Illetve annyiban azért mégsem, mert hiába próbálják kontrolálni jelöltjeiket a pártok, a szavazók attól még ott vannak. Az elitellenes jelöltek csupán kiszolgálják a felmerülő igényt. E-tekintetben tényleg kezd szélsőségesebbé válni Amerika. A Tea Party, vagy az Occupy Wall Street mozgalmak csak a kezdet voltak, egyre világosabb, hogy a pártoknak jelöltállításukban reagálni kell a változó választói igényekre, illetve, hogy a hatalomra került politikusoknak kezdeni kell valamit a növekvő társadalmi elégedetlenséggel. Ha nem csomagolják újra portékájukat, és találnak egy új szerethető hőst, lehet, hogy előbb utóbb ők szorulnak megmentésre.

Lakatos Júlia
a Méltányosság Politikaelemző Központ nemzetközi igazgatója

Kapcsolódó cikkek