- Önt nemrég megválasztották a Corvinus rektorának. Kívülről elég simának tűnt a dolog.
- Az is volt, bár sokan tettek azért, hogy ne így legyen.

- Ez milyen érzés volt?
- Nézze, 25 éve tanítok itt. Elég régóta kapacitálnak, hogy legyek dékán, vállaljak el különböző posztokat. Nem akartam dékán lenni. Tisztában kell lenni azzal, hogy ennek az egyetemnek már nincs hová továbblépni. Ennél kisebb már nem lehet, elvesztett hét karból négyet. A saját 25 évem miatt is küzdök. Nagy feszültségek voltak az egyetemen. Úgy éreztem, hogy talán tudok tenni valamit. Most úgy érzem, hogy nyugalom és bizakodó várakozás tapasztalható.

- Mi a rektori programja? Mi várható a Corvinuson?
- Gyakorlatilag mindenkivel beszéltem, nyilvános, vagy háttérbeszélgetések formájában. A problémák már az új, Közraktár utcai épületnél kezdődnek. Az egyetem 20 évre bérli ppp konstrukcióban, ebből most telik le az első tíz. A bérleti díj rettenetesen magas. A többi szerződésnél általában az a helyzet, hogy a futamidő végén a megrendelő tulajdonába kerül a beruházás. A mi esetünkben viszont a szerződésben az szerepel, hogy újra kell tárgyalni a feltételeket. Addig évente 1,8 milliárd forintot fizetünk ki, úgy, hogy az ingatlan az egyetemé. Ez nagyon súlyos teher.

- Az egyetemi életben milyen változásra lehet számítani?
- A Corvinusnak megvan minden adottsága ahhoz, hogy az egész magyar felsőoktatás számára modellé váljon.

- Ezzel azt is mondja, hogy most nem az.
- Nem, még nem az. Viszont most elég kicsi ahhoz, hogy könnyebben mozduljon, mint egy nagy tudományegyetem. Ugyanakkor megvan a presztízse ahhoz, hogy ha lép, akkor azt mások is komolyan veszik. A legfontosabb változtatás az lenne, hogy az oktatók és a diákok számára is úgymond főállás legyen az egyetemi élet. Ha megkérdez 10 oktatót, abból 9 azt fogja válaszolni, hogy van mellékállása. Egy felmérés szerint a hallgatók 44 százaléka munka mellett végzi a nappali tagozatot. Gyakorlatilag minden második hallgató dolgozik, és emiatt nem jár egyetemre. Üresek az előadók, amire nem muszáj, arra egyszerűen nem jönnek be. Először is vissza kell állítani a nappali oktatás lényegét: a hallgató és az oktató legyen az egyetemen. Ezt például úgy lehet megoldani, hogy növeljük egy-egy kurzus kreditszámát. Vagyis egy kurzus után a diák több kreditet kap, ami azt jelenti, hogy kevesebb órát kell látogatnia. Cserébe viszont sokkal többet kell követelni tőlük, maga a követelményrendszer tartja bent őket az egyetemen. Ehhez azonban az is kell, hogy az oktatónak legyen több ideje foglalkozni velük. Dolgozatokat kell íratni a hallgatókkal, és ezeket hétről hétre az oktatóknak el is kell olvasnia. Most nem több száz főről, hanem 20-30 fős szemináriumi csoportokról beszélek. Intenzívebb, kiscsoportos munkára kell törekedni.

A teljes interjú a Figyelő 2016/20. számában!

Kapcsolódó cikkek