Nem véletlen, hogy a fejlett gazdaságokban és hazánkban is könnyen és hamar teret tudott hódítani az a nézet, hogy az alacsony infláció sokkal nagyobb veszélyt jelent jelenleg, mint egy esetleges jövőbeli megugró árindex. A túl kicsi infláció egyet jelent ma azzal, hogy rendkívül mélyen lehet tartani az alapkamatot és kis túlzással számolatlanul lehet nyomtatni a pénzt. Ebből pedig lehet adósságot finanszírozni és olcsó hitelt adni a vállalatoknak, háztartásoknak, valamint felfelé lehet nyomni az eszközárakat. Melyik kormányzó hatalom ne örülne ennek a kombinációnak? Csak nehogy kiderüljön, hogy egy légvárat építünk.

Ennek a vélekedésnek szerintem az alapjai is ingatagok. Az alacsony infláció, illetve a defláció a fogyasztás és a gazdaság visszaesésének veszélyét hordozzák magukban. Ennek az oka - legalább is az EU-ban és a fejlett országokban - nem az alacsony fogyasztás, hanem az, hogy a csökkenő nyersanyag- és energiaárak lefelé nyomták az árindexeket. Önmagában erősen megkérdőjelezhető, hogy ezek a nyomott árak fenntarthatóak-e, hiszen sok esetben köszönő viszonyban sincsenek a tényleges költségekkel.

A mélyben lévő energia és élelmiszer árak több jövedelmet hagynak az embereknél, így a csekély infláció nem fogyasztás visszafogó hatású, hanem éppen ellenkezőleg; élénkíti azt. Ráadásul az átlagos nettó reálkeresetek növekedése az elmúlt hónapokban 7 százalék körülire ugrott meg, továbbá bővül a foglalkoztatás is. A háztartások tényleges fogyasztása a 2013-as 0,6 százalékról az idei első negyedre 4 százalékra gyorsult. Mindezek ellenére még sincs 3 százalék fölötti infláció, ami ellentmond a tankönyvi példáknak.

Erre mondják, hogy új időket élünk, új tankönyveket kell írni, ami részben igaz is, de azért még nem kell teljesen temetni a régi közgazdaságtant. A magyarországi nettó átlagkeresetek éveken keresztül veszítettek érékükből. Csupán másfél éve beszélhetünk arról, hogy a jövedelmi helyzet reálértéken meghaladja a 2006-os szintet. Növekedett a háztartások adóssága is, nem véletlen, hogy sokáig elhalasztották fogyasztásuk egy jelentős részét. Sőt napjainkban sem beszélhetünk még túlfogyasztásról. A vásárlóerőhöz képest érdemi alulfogyasztás tapasztalható és a biztonság, a megtakarítások továbbra is fontos szerepet töltenek be.

Azt gondolhatnánk, hogy a rendkívül alacsony kamatszint vásárlásra serkent, nem pedig megtakarításra. Úgy tűnik azonban, hogy az alacsony hozamok arra ösztökélik az embereket, hogy többet takarítsanak meg, hogy ugyanazt a biztonsági tartalékot elérhessék. Ezért messze nincs akkora fogyasztási bumm, mit amekkora lehetne. Igaz ez a vállalatokra is, akik refinanszírozásra, saját részvényeik visszavásárlásra használják ki a jelenlegi helyzetet. Ezzel nettó megtakarítási pozíciójukat javítják, és nem beruháznak. Ez tükröződik abban is, hogy a pénz forgási sebessége a válság előtti értékekhez képest lényegesen alacsonyabb szinten áll. Vagyis a pénz nem dolgozik úgy, mint korábban, és a jegybankok pénzkínálat növelése megtakarításokban landol.

A dráguló munkaerő azonban felborítja középtávon a mostani rendszert, csak idő kell, hogy ennek hatását érezzük. A drágább erőforrás (legyen az emberi vagy más) kikényszeríti a hatékonyság javítását, ráadásul a fogyasztás is élénkül. Így beruházásokra lesz szükség. Ez pedig növeli a pénz forgási sebességét. Amennyiben a nemzeti bankok nem tudják időben lereagálni a változó helyzetet, akkor jelentősen megugró inflációval szembesülünk. Nagyon leegyszerűsítve, ha változatlan pénzkínálattal kalkulálunk és a pénz forgási sebessége néhány éven belül visszatér a válság előtti szintre, akkor 5-6 százalék körüli fogyasztói árindexet is láthatunk a következő években.

További részletek a Figyelő 2016/24. számában.

Kapcsolódó cikkek