Persze, a brit választásnak volt más „anti-establishment" oldala is, de azzal sem a populista propaganda, sem a szaksajtó, de még a választók sem tudtak tömegesen azonosulni más tagállamokban. Legalábbis egyelőre. A bevándorlást ellenző és az EU-t bűnbakként feltüntető (kauzalitással itt sem foglalkozik az átlagos szavazó) megnyilvánulások következtében azonban továbbra sem fogjuk jobban megérteni, hogy miért öngyilkosság közgazdasági értelemben egy gazdasági integráció 40 évének az eltörlésére tett kísérlet, és, hogy miért fog az sokkal több pénzbe kerülni azoknak, akiket érint, sőt, azt sem fogjuk megérteni, hogy miért belpolitikai öngól is egyben egy hasonló szavazásba való belekeveredés.


A közgazdasági érvekkel (történelmi, elméleti és gyakorlati) most nem foglalkozom, mert azokat vagy elfogadja a választópolgár olyanoktól, akik értenek hozzá, vagy hosszú évek kitartó tanulása eredményeként megérti. Máshogy nem megy. A szavazáshoz vezető öngyilkos politikai vesszőfutást azonban talán könnyebben meg lehet érteni, ha a tárgyalásvezetési technikákat elemezzük.

A politikai értelemben soha sem jellegzetes Európa-párti David Cameron részben azzal tudott választást nyerni legutóbb, hogy megígérte a választóknak még 2013-ban: ha rá szavaznak, népszavazást ír ki az EU-ból való kilépésről. Nem tanult sem Margaret Thatcher, sem John Major példájából, akik mind a ketten azt követően buktak meg, hogy erősen kritizálták az EU-t. David Cameron ígérete olyan volt, amelyből bármilyen koalíciót követően sem lehetett már teljesen kifarolni. Így került a brit miniszterelnök olyan helyzetbe, hogy a saját munkája megtartása érdekében kellett lobbiznia egy olyan cél mellett, amellyel igazából soha nem tudott és akart azonosulni. Minden tárgyalásvezetést tanuló hallgató alapvető leckéje, hogy a legrosszabb ügyfél, akit egy profi tárgyaló képviselhet, az saját maga, mert az érzelmek keverednek a racionalitással és a profi tárgyaló is személyesen érdekeltté válik a tárgyalási folyamatban. Sikere, egzisztenciája, jövője függ a tárgyalás kimenetelétől, azonban az érzelmi kapcsolat miatt elveszíti az objektivitást, vagyis nem tudja optimálisan befolyásolni a folyamatot.


Stratégiája pedig egyirányúvá válik. Egy EU-ellenes, a posztmodern kapitalista államberendezkedést ellenző álláspont mellett érvelve, egy érezhetően romló politikai környezetben öngyilkossággal fenyegetőzni nem jó taktika. Cameron - és vele a brit politikai establishment - nem tudta képviselni az országa érdekeit az elhamarkodott hazai politikai ígéretei tükrében sem az EU-ban, sem hazai pályán.

A fenti hiba azonban igaz a legtöbb jelenlegi EU-tagállam vezetőjére, nem csak a lemondott brit miniszterelnökre. Több EU-tagállam vezetői is olyan helyzetben vannak, hogy felismerték: saját politikai karrierjük függ attól, hogy a populista vonalra állnak, illetve azt a vonalat még erősebbé teszik, vagy kitartóan bizonyítgatják, hogy az „EU márpedig jó". Utóbbi nehezebb, mert a választókat nehéz lekötni bonyolult és látszólag érdektelen bizonyítgatással. Előbbi azonban rendkívül veszélyes, hiszen ha nyer egy hasonló népszavazás, akkor jelentősen sérülnek az EU-t választók (és a nem EU-t választók) érdekei. Ezek olyan pénzben kifejezhető érdekek, amelyeket az egyre jobban eladósodó nemzeti kormányok nem tudnának kárpótolni. Elég, ha az uniós vissza nem térítendő támogatásokra gondolunk, vagy arra, hogy több mint 60 preferenciális kereskedelmi megállapodást újratárgyalni hosszú időbe telik. A belső piaci korlátokat visszaállítani szintén komoly költségvetési megterhelés. Megszerzett szabadságjogokat pedig eltörölni nem csak illetlen, hanem jogilag is lehetetlen.


Amennyiben egy uniós kormányfő úgy dönt, hogy belehajszolja országát egy kilépési népszavazásba, és ott az igenek nyernek, az saját politikai öngyilkosságát is jelenti. Még legjobb esetben is neki kell letárgyalnia a kiválás folyamatát, amelyet nehéz ikszre hozni, gyakorlatilag csak veszíteni lehet rajta. Mindez legjobb esetben is csak politikai bukással jár, hiszen a választóknak mutatni kell valamit és az egyre csökkenő adóbevételek és növekvő költségvetési hiány az életszínvonal csökkenéséhez vezet. A briteknél is azt látjuk, hogy a kilépés mellett leghangosabban érvelő politikusok sorra tűnnek el a színről, miután egyértelmű hazugságokkal és ígéretekkel elértek egy olyan eredményt, amivel nem tudnak mit kezdeni.

Egy ilyen tárgyalási folyamatban tehát keveredik egymással ez egyéni politikai és egzisztenciális érdeke egy ország racionálisan kifejezhető és jól előrelátható érdekeivel. A tárgyalásvezetési stratégia örvénnyé válik, amelyből vagy a választók összessége, vagy a kampányvezér politikus jön ki rosszul.

Ha egy ország tagja lesz egy regionális gazdasági közösségnek, akkor a felmerülő szociális és gazdasági problémákra soha nem egy visszafogottabb integráció a megoldás, hanem a szorosabb együttműködés. Pont. Ha olyanok irányítják a központi politikát, akiknél folyamatosan a „nemzeti érdek" van előtérben, akkor tárgyalási álláspontjuk ront az általuk képviseltek érdekén, ugyanis a saját pozíciójukat is kockára teszik. Ezt a helyzetet a játékelméletből jól ismerhetjük. A szorosabb integrációt (tehát hasznosabb és összességében „jobb" tárgyalási helyzetet egyben) a létező uniós intézmények közül legjobban az Európai Bizottság tudja képviselni. Ennek a testületnek a tisztségviselői a leginkább függetlenek a tagállamoktól.

Egy dolgot világosan megmutatott a Brexit és Cameron bukása. Ha egy politikus magának jót akar és annak érdekében kezd nemzetközi vizeken tárgyalásokat, abból nem következik, hogy országának is mindenképpen jobb lesz. Sőt.
Az önérdekű fenyegetőzésben a magyar folklór is gazdag. Egy őrkői népdal szerint: „jaj, Istenem add nekem, mer' igazán szeretem, ha te nekem nem adod, felakasztom magamat."

Ha az integrációs gazdaságtanhoz nem értünk - nem érthetünk egyik napról a másikra -, legalább tárgyalni tanuljunk meg valamilyen szinten. Magyarország az EU perifériáján elhelyezkedő, közepes teljesítőképességű, vidéki kis ország. Nekünk sokkal jobb az EU-ban, NATO-ban, és úgy általában, mindenféle integrációban, mint egyedül. 2016-ban, minden más állítás megalapozatlan és a valósággal köszönő viszonyban sem áll.

A cikk megjelent a Figyelő 2016/28. számában.

Kapcsolódó cikkek