- Az elmúlt negyed században hogyan változott az orvosok, a gyógyítók társadalmi megítélése?
- A rendszerváltozás után az élet megannyi más területéhez hasonlóan az emberek és az egészségügyben dolgozók várakozásai és illúziói az egészségügyet illetően is jelentősek voltak, ám végül mindenki csalódott. A szolgáltatásokkal és a népegészségügyi helyzet javulásával kapcsolatos várakozások érthetőek és jogosak is voltak, viszont a rendszer ezeket nem tudta igazolni. Ez kihatott az orvosok társadalmi megítélése is. Nekik és az egészségügy dolgozóinak a csalódás mellett a drámaian leértékelődött társadalmi helyzetével is meg kell küzdeniük.

- Azért nem úgy tűnik, mintha mindenki vesztes lenne.
- Szemben a tankönyvi és ideológusi fejtegetésekkel, de facto többnyire azok helyzete értékelődött fel az egyenlőtlen társadalomban, akik jó viszonyt tudtak és tudnak kialakítani a politikai és a pénzügyi világgal. Ők az élet minden területén előre léptek, miközben az egészségügyben e folyamat nem tud és nem tudott olyan nyíltan végbemenni, mint mondjuk a banki-pénzügyi, vagy az ingatlan biznisz világában. Skizofrén helyzet alakult ki.

- Ez mit jelent?
- A sikeres karriert építeni akaró orvos azt látja, hogy a már említett szektorok szereplőinek eszközeit kellene megszereznie és alkalmaznia, hogy a hatalomhoz való viszonyát, a társadalmi státuszát, befolyását megfelelően tudja alakítani. Ezzel ütközik az az elvárás, hogy a társadalom és a betegei felé humánus, nagyvonalú, megértő, szakmailag és erkölcsileg magas szinten álló személynek kell mutatkoznia. Az előbbi egy „a háborúban mindent szabad" helyzet, utóbbi éppen az ellenkezője. E dilemmát nagyon kevesen képesek úgy kezelni, hogy az megfelelő helyet adjon a társadalmi elitben, hitelességet biztosítson a saját szakmája művelői előtt és bizalmat is keltsen a társadalomban. A betegekkel, hozzátartozókkal nap mint nap személyesen érintkező orvos lényegesen nehezebb helyzetben van, mint a színfalak mögött tevékenykedő bankár, üzletember. Miközben a mai elit egyetlen része sem mutatkozik a társadalom előtt olyannak, mint amelyik saját meggyőződéséből alárendelné a hatalmi ambícióját és egzisztenciáját a közjó szolgálatának, nagy kérdés, hogy az orvoselit esetében elvárható-e ez, pedig ma ez még erős társadalmi elvárás. Ha ezt fenn kell tartani, akkor tisztázni kell: mit biztosít ennek fejében a társadalom és az elit többi része? Ha pedig nem, akkor hogy lehet ezt elfogadtatni a társadalommal. Ez a zavaros helyzet szörnyű bizonytalanságot tart fenn. Aki tudja, elveszi, ami érzése szerint neki jár, úgy ahogy tudja. Aki nem tudja vagy akarja, az szenved, háborog, menekül, kiég, együgyű vagy szent.

- Erős társadalmi-hatalmi pozíciók versus a gyógyítás ethosza?
- Így is mondhatjuk, de a helyzet bonyolultabb, hiszen sok kolléga hiteles és etikus marad amellett, hogy jelentős befolyása van és egzisztenciálisan is elfogadható szinten él. Több stratégia működik egymás mellett. Az egyik csoport próbálja megőrizni a hagyományos orvosi és szakmai kritériumoknak való megfelelés látszatát, miközben mindent az érvényesülésnek rendel alá. Őket az igen kreatív eszközökkel szervezett, irányított és motivált „rabszolgahad" tartja a vállán. Középutasoknak nevezhetjük azokat, akik úgy képesek helyt állni a társadalmi élbolyban, hogy közben kiváló mesterei a szakmájuknak, s méltányos megoldásokra törekednek. Azonban sokszor kiderül: nem érzik jól magukat ebben a „versenyben". S végül ott vannak azok, akik egyáltalán nem tudják kezelni ezt a skizofrén létet, akik sokszor a legelesettebbekkel foglalkoznak, velük együtt izolálódnak, sodródnak a periférián. Ők a „hétköznapok hősei", akik egyszerűen a gyógyítás örömének próbálnak élni, nem foglalkoztatja őket a hatalom, dicsőség, csak a környezetük kiérdemelt megbecsülése. Természetesen vannak, mindig voltak, akik sehová sem illenek, a doktori címet használó iparosok.

- Még a csalódásra visszatérve: mi volt az a kiindulási alap, amihez képest hamisnak bizonyultak az illúziók?
- A rendszerváltás előtti időszak minden szempontból irracionális volt, hiszen a józan észnek ellentmondóan próbált működtetni egy országot, az összeomlása is szükségszerű volt. Irracionális volt szakmailag is, mivel nem a tények tisztelete és a szakmaiság szempontjai jelentették a vezérelvét. De a rendszer mindenekelőtt erkölcsileg került végletekig krízisbe. Az emberek nem azt várták a „váltástól", hogy attól kezdve majd ők „uralkodnak" és közvetlenül beleszólnak az erőforrások elosztásába. Azt remélték, hogy a szakmaiság és a józan gondolkodás meghatározóvá válik mind a köz- mind a magánügyekben. Így megértjük, mire elégségesek az erőforrásaink, azokat hogyan lehet elosztani. Különösen az várták, hogy megjelenik az erkölcs, s hogy majd az ésszerűség és a tisztesség együttesen határozzák meg, hogy az egyes területeket, így az egészségügyet miképpen alakítjuk át, hogyan működtetjük. Sajnos, ahogy más területeken sem, úgy az egészségügyben sem ez vált meghatározóvá. Megjelentek új szereplők, de mintha a hagyományos érvényesülési stratégiák válnának be továbbra is. Mintha továbbra sem a legrátermettebbek, a leginnovatívabbak kerülnének helyzetbe, hanem azok, akiknek az önfeladást is vállalóan magas az együttműködési hajlandóságuk és a legagresszívabb törtetők. Persze közöttük is akad, aki jól ért az adott területhez, viszont az egészségügyiek és a társadalom túlnyomó többsége úgy gondolja, hogy nem elég a rátermettség, a sikerhez „ügyesség" is kell.

- Az „ügyeskedés" szinte már az egyik fő szervezőerőként van jelen a mindennapokban, ez nem jelenthet nagy meglepetést.
- Viszont az egészségüggyel kapcsolatban az emberek abban bíznak, hogy a rendszer döntéshozói, véleményvezérei és szakemberei nem ilyen szempontok alapján kerülnek pozícióba, tehát például a professzor valóban a szakmája csúcsán van, a kórházigazgató nem a saját és a kinevezését elintéző zsebére dolgozik. Azt várja a társadalom, hogy a gyógyítás rendszerében nem a más területeken látványosan megmutatkozó szelekciós elvek érvényesülnek. Akár egy a sajtóban megjelent botrány, akár a mindennapi tapasztalat által előhívott kétely és csalódás óriási szorongást okoz az emberekben. Hasonlóan a politikához és a gazdasághoz, a média az egészségügyben is a hatalmi harcok eszközévé, tényezőjévé lett. Pedig ahogy a többi szektorban, úgy az orvosi világban sem mindig azokat emeli fel a média, akik tényleg jó orvosok és példaadóak a szakma számára. Az „ügyesek" jól tudják használni a médiát is. Tudjuk, hogy utóbbi több fogyasztót remél a botrányoktól, mint a hiteles és alapos tájékoztatástól, de mindig tudja, hogy kiket lehet és kiket nem kiszerkeszteni. Ebbe nem tudunk beleszólni, de az egészségügyi etikának, orvosetikai kódexnek meg kell teremtenie az összhangot az orvosok médiabeli szereplése és az alapvető etikai elvek érvényesülése között.

- A betegek a néhol középkori állapotok és a negatív diagnózis miatt is szoronganak.
- Bár mostanában sokat javultak az infrastrukturális feltételek, abszolút mércével mérve aggasztó a gyógyítás eredményessége és minősége. Ez elsősorban rendszer szinten érvényes, mert egyes kitüntetett pontokat vizsgálva sokan a nemzetközi élbolyban vannak. Azonban ha a magyar termelő ágazatok nagyobb részének vagy a bankszektornak a nemzetközi versenyképességéhez mérnénk magunkat, akkor már más a helyzet. Látván, hogy utóbbiak számtalan konszolidáció után, óriási forrásokból, hihetetlen befolyású vezetőkkel mennyit hoznak ki a rendszerükből, milyen menedzser-illetményekkel és juttatásokkal, akkor nem nekünk lenne szégyenkeznivalónk. Egyes szolgáltatóktól volna mit tanulnia az egészségügyieknek, de korántsem azoktól, akiktől a legtöbb kritika érkezik. Pedig az egészségügyből is rendre a gazdaság többi szereplőjéhez csoportosítják át az erőforrásokat. Ez rendben is lenne, ha hatékonyságuk, versenyképességük, dolgozóik és ügyfeleik egészségének védelme iránti felelősségük ezzel összefüggésben növekedne, s többek között ennek hiányában végül nem csapódna le minden ugyanúgy az egészségügyben. Ha a társadalommal ezt sikerül megértetni, akkor a politika is változhat. Persze további feltétel, hogy az egészségügyben is követhető kell legyen a befektetett közforrások hasznosulása. A kérdés második részére térve: az orvos hivatásának velejárója, hogy nem csak jókat, megnyugtatókat mond a páciensének. El kell mondania, hogy az adott betegségnek mi az oka, mennyiben felelős érte a beteg maga, milyen következményei vannak, milyen életmódbeli változtatásokat követel meg, milyen áldozatokat kell hozni a gyógyulás érdekében. Azt is, hogy ha a tudomány jelenlegi állása szerint nem tud gyógyulást kínálni, mik az esélyek, kockázatok. Az viszont jogos elvárás, hogy mindezt kellő empátiával, megfelelő időt rászánva, orvosi attitűddel tegye.

- Elült a csatazaj, mostanában senki sem hirdet háborút a hálapénz ellen. Mi a véleménye a borítékról?
- A beteg joggal panaszkodik, hogy hálapénzt kell fizetnie. A kikényszerítést mélyen el kell ítélni és meg kellene torolni. Aki ezt megtehetné, de nem teszi, az bűnpártoló. A ki nem kényszerített paraszolvenciával kapcsolatban nem csak az azt elfogadó kollégák felelősségét kell megfogalmazni, hanem a társadalomét is. Csak találgatjuk, hogy mennyi lehet az erre fordított összeg és manipulatív szándékú becslésekkel riogatunk, azonban ennek a pénznek az eloszlása nagyon egyenlőtlen. Tisztázzunk valamit: ha a páciensek csak azoktól várhatnának ellátást, akik úsznak a paraszolvenciában, a hazai egészségügy már régen összeomlott volna. Az ellátás meghatározó mértékben olyan orvosoktól, nővérektől és szakdolgozóktól függ, aki nem kerülnek a boríték közelébe sem vagy alig kapnak belőle. Elég csak arra gondolni, hogy például diagnosztika nélkül nincsen operáció, intervenció.

- Viszont a „mindenáron meg akarok gyógyulni" elve és a vélt vagy valós előnyszerzés reménye az egyik eredője a hálapénznek.
- Ha mindenkit szükségletei szerint és egyformán próbálna meg ellátni a világ bármelyik egészségügyi rendszere, rá kellene döbbennie, hogy semmiképpen sem jut rá elég erőforrás; sem elég pénz, se személyzet, sem kórház nem áll rendelkezésre ehhez sehol a világon. Elkerülhetetlen a sorolás.

- De a nép, kissé leegyszerűsítve, azt mondja: eleget adózom ahhoz, hogy meggyógyítsatok.
- A társadalmi elvárások felülvizsgálata lassú és sok konfliktussal járó folyamat. Ráadásul ez nem is orvosi, vagy szakminiszteri szintű, hanem társadalmi-nagypolitikai feladat lenne. Viszont a politikusok elbújnak e munka elől. Elegendő forrást nem tudnak ahhoz biztosítani, hogy a konfliktus megszűnjön. Szakmai alapon lehetetlen szelektálni, rangsorolni. Politikai-erkölcsi alapon lehetne megszabni a szelekció rendjét, amitől mindenki visszahőköl. Inkább hagyják orvosi vagy szakmapolitikai döntésnek álcázni azt, ami valójában politikai-társadalmi preferenciát kellene tükrözzön. A nép ezt érzékeli, körbeszimatol és készíti a borítékot. Akinek nincs mit beletenni, azok jelentős része némán elenyészik és csak a statisztikákban hagy némi nyomot. Lehet, hogy sokan fel is fogják, hogy jobb, ha ezt nem firtatjuk. Beteg, idősödő társadalomban nyilván sokan félnek a mindenkire érvényes szelekciós elvek kihirdetésétől és jobbnak tartják ezt homályban hagyni, reménykedve, hogy szükség esetén valahogy majd boldogulnak. A magán-egészségügyi szolgáltatók, egészségbiztosítók meg úgy tesznek, mintha megoldást kínálnának a problémára, de ez illúziókeltés. Ők rendeltetésszerűen csak a fizetőképesek ellátását vállalhatják fel. Félreértés ne essék, nem vagyok ellenük, sőt, de egy minden érintett számára méltányos megoldást nyújtó rendszer keretei között.

- Ennél kisebb ügyekben sem sikerül konszenzust kialakítani.
- Nem kell magunkat ostoroznunk, bár van jó példa is. Kanada, Ausztrália például képes erre, az USA nem. De a kudarc is elvezethet társadalmi szintű felismerésekhez. Az Egyesült Királyságban korábban hoztak egy szabályt, ami szerint hatvan év fölött nem lehet életmentő vesepótló hemodialízis-kezelést nyújtani. Hatalmas megrökönyödést keltett, hiába magyarázták, hogy drága kezelésről van szó, meg kell húzni bizonyos határokat. Végül visszavonták. A brit társadalom azonban megértett valami nagyon fontos dolgot, ami megteremtette a társadalmi feltételét az új eljárások költség-hatékonyságon alapuló közfinanszírozásba való befogadásának.

- A politika a választástól a választásig tartó időszakot tartja szem előtt, plusz a magyarok a 300 forintos vizitdíjat sem bírták lenyelni.
- Kudarc övezi a hazai törekvéseket, mert gyakran előre eldöntött eredményű meccs formálisan demokratikus játékszabályok szerinti lejátszásáról beszélhetünk. Máskor pedig a politikai ellenfél bármi áron való legyőzése fontosabb, mint a társadalom érdemi állásfoglalásra késztetése egy történelmileg sorsdöntő kérdésben. Ám az is tény, hogy a társadalom jelentős része nem kész és képes bekapcsolódni egy ilyen célú párbeszédbe. Nem csak a politikai osztály feladata, hogy szélesítse azok körét, akik megértik, mi a tét, és tájékozottan, másokat is felrázva vesznek részt a vitában. A népegészség javítása szempontjából ez kritikus. Ugyanis széles körben kell megváltoznia a közgondolkodásnak: új normáknak, új magatartásformáknak, új közösségi kölcsönhatásoknak kell kialakulniuk. Ez sokkal mélyrehatóbb változás, mint amikor atomerőmű építésére vagy egy nemzetközi szerződés megkötésére hatalmazzuk fel a kormányt. Itt az egyénekre, családokra, lakóközösségekre, munkahelyi kollektívákra épülő társadalmi szintű felismerést és elköteleződést kell elérni és hosszan megtartani.

- Pedig boldog-boldogtalan konzultál, társadalmi párbeszédet kezdeményez.
- Valamikor azt vártam, hogy a nagy kérdésekben valóban fontossá válik a társadalmi konszenzus, hogy a néma többségnek is legyen meg a lehetősége tényleges hatással lenni a folyamatokra. Attól félek, hogy a gazdasági-politikaihoz hasonlóan az orvosi elit egy meghatározó része is úgy gondolja: el lehet játszani a demokráciát, ám az kidobott pénz csupán. Néha mégis álvitát tartunk, hogy kedvünk szerint hivatkozhassunk rá. Ez nem magyar sajátosság. A politikai színteret a váltógazdaság jellemzi, az orvoselitet azonban nem lehet négy-nyolcévente lecserélni, ezen a területen a társadalmi konzultációkat is másképpen kell lefolytatni.

- A gyógyítók hogyan élik meg a negatív miliőt?
- Az elhatalmasodó rossz felértékeli a jót. Kollégáimmal és betegekkel, hozzátartozókkal beszélgetve jobbnak gondolom a helyzetet a sajtóban megjelenteknél. A negatív környezetben nagyon felértékelődik az orvosi hivatás lényegét jelentő orvos-beteg kapcsolat is. Szerencsére szinte minden napra esik egy pozitív visszajelzés. Az orvos keserűsége elsősorban abból fakadhat, hogy a körülmények miatt nem tudja megadni az általa legjobbnak vélt ellátást. Máskor a pökhendi, agresszív, vagy a terápiát nem követő beteg okoz frusztrációt. Amit súlyos és mielőbb orvosolandó problémának látok, az a kollegialitás romlása.

- Mondana példát erre az egyébként meglepő konfliktusra?
- Egy tapasztalt orvos, aki bevezeti a fiatal doktort a szakmába, nem számíthat arra, hogy az őhozzá, mint mesteréhez lojális lesz. Sok idősebb kolléga pedig úgy gondolja: majd bolond lesz kinevelni a konkurenciáját. Így válnak vesztessé azok, akik etikus módon akarnak tanulni, tanítani és torzul el egy szakmai közösséget fenntartó kultúra. A kellő tudás, jártasság gyakran csak machiavelliánus, elvtelen és etikátlan módszerekkel szerezhető meg. Vannak persze pozitív példák is. Több nagy formátumú és magas szellemiségű orvosvezető kell, akik felfigyelnek a kontraszelektív folyamatokra és van bátorságuk, erejük szembeszegülni velük. Sokan inkább szítják és meglovagolják ezt a tendenciát. Ennek tragikus következményei lehetnek, nem utolsósorban éppen a mai orvosvezetőkre, „az ugrást végül elvétő Akelákra" nézve, de az orvoslás erkölcsi színvonalára, társadalmi megbecsülésére nézve is. Ezt mintha túl kevesen ismernék fel.

- Meddig lehet kibeszéletlenül hagyni az ügyeket? Lát valami esélyt a jövőre nézve?
- Elég sokáig tart, amíg „elromlanak" az emberek és abba bele is nyugszanak. Sok orvos vezető egyáltalán nem lubickol örömmel ebben a helyzetben. Lovász László, a Magyar Tudományos Akadémia elnökének támogatásával az Orvosi Osztály vezetői, Kosztolányi György és Ádám Veronika akadémikusok néhány hete kezdeményeztek társadalmi vitát az egészségügyről, aminek váratlanul jó a visszhangja. Szerencsére a magyar orvos elit intellektuálisan, szakmailag és műveltségét tekintve még mindig felette van azon területek képviselőinek, akik társadalmi helyzetüket, politikai befolyásukat és forrásszerzési képességeiket tekintve felülmúlják őket. Saját tapasztalatból is tudom, hogy az orvosegyetemre igyekvő fiatalok többsége továbbra is nemes és ambiciózus elképzelésekkel jelentkezik. 1983 óta tanítok orvosokat, gyógyszerészeket, jogászokat, bölcsészeket, közgazdászokat itthon és külföldön egyaránt. Ma is az orvosképzésben támasztják messze a legkomolyabb elvárásokat a hallgatóikkal szemben. A medikusok nagy része végzősként még nem torzult értékrendű. A hazai egészségügynek nagy változásokon kell átmennie, számos kijavítandó hibája van, de az emberi erőforrása messze kiállja az összehasonlítást más hivatásterületekével. A kihívások persze nagyrészt a pályára lépés után jönnek. Kulcskérdés, hogy az egyetem felkészít-e rájuk, s hogy a pályán lévő generációk milyen felelősségtudattal fogadják a fiatalokat.

Névjegy
■ 56 éves kutatóorvos, bioetikus, egyetemi oktató. Az MTA Kísérleti Orvostudományi Kutatóintézet ügyvezető igazgatója. A Nemzeti Agykutatási Program igazgatója.
■ Egyik kidolgozója az Európa Tanács Oviedói Egyezményének, amely a közös európai bioetikai-jogi normát jelenti.
■ A Magyar Orvostársaságok és Egyesületek Szövetsége ügyvezető elnökségi tagja. Az Orvos Világszervezet orvosetikai tanácsadója.
■ Korábban az egészségügyi tárca közigazgatási államtitkára, majd az Országos Egészségbiztosítási Pénztár főigazgatója is volt.
■ 2016-ban munkásságáért megkapta a Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztje kitüntetést

Kapcsolódó cikkek