A kutató szerint a populista jelzővel illetett politikusok között óriási különbségek vannak. Egy dologban találják őket hasonlónak: mind szemben állnak a politikai elit világképével. De nagyon sokféleképp. Vannak baloldali populisták is, például a Podemos Spanyolországban vagy a Sziriza Görögországban. Valamikor az orosz narodnyikok vagy a magyar népi írók számítottak populistának, népbarátnak. Ma ez megbélyegző szó, és azt jelenti, hogy olyasmivel akarnak népszerűséget szerezni, ami „nekünk" nem tetszik. Például a Brexit népszavazás idején mindenki populista volt, aki az Unióból való kilépésre szavazott. Lehetett akár a legarisztokratikusabb értelmiségi is. Olyan emberrel még nem találkoztam, aki magát populistának nevezné - nyilatkozta Frank Furedi a lapnak.

A szociológus szerint a rendszerváltás idején mindent, ami a tekintélyes nyugati helyekről, például Brüsszelből jött, szentírásnak tekintettek. Márpedig Brüsszelben és a nagy nyugati fővárosokban a régi rendszer kádereinek, illetve gyermekeiknek a gondolkodása volt kedvesebb, mert ővelük egy nyelvet beszéltek, s úgy érezték, hogy ezek nem a múlton rágódnak, hanem a közös európai jövő emberei. Ők a szövetségesek a kultúrharcban. Ezt nem úgy kell elképzelni, hogy van egy hadvezér, aki kiadja a parancsot. Annak a sok ezer alapítványnak, szervezetnek, újságnak, amelyek ezt képviselik, senki nem ad utasításokat. Ők ezt természetesen, maguktól vívják. Nem a jóhiszeműségüket vonom kétségbe - teszi hozzá a szociológus -, csak éppen fontos nekem a hagyomány, mert az tartja össze a társadalmat. És azt gondolom, hogy a hagyomány elleni hadakozás mögött végső soron a néptől való félelem van.

Furedi szerint az amerikai egyetemeken magukat őszintén demokratának és liberálisnak gondoló emberek elkezdték kiutálni a vallásosokat, a konzervatívokat. A kultúrharc nem a nép ellen irányult, hanem értelmiségi polgárháború volt. Ezt a kultúrháborút a konzervatívok elvesztették. Nemcsak az egyetemeken, hanem általában a szellemi életben. A konzervatívok, akik Thatcher és Reagan idején megnyerték a gazdasági háborút, a kultúrharcban alulmaradtak. Azon kapták magukat, hogy a gyermekeik másképp gondolkodnak, mint ők.

További részletek a Figyelő 2017/11. számában!

Kapcsolódó cikkek