Ha a jövő kutatóinak, kreatív mérnökeinek és vezetőinek a krémje nem itthon képzeli el a jövőjét, az sokkal lassabban orvosolható problémát okoz.
|
Lakatos Péter |
Két fiam van, 23 és 25 évesek. A nagyobbik mérnök, és már négy éve külföldön él, a kisebbik ötödéves orvostanhallgató, az ő esetében sem vagyok biztos, hogy ha majd lesznek, az unokáimat repülőgép igénybevétele nélkül meglátogathatom. Ha ők, akik jó szakmával, kiterjedt hazai kapcsolatrendszerrel és függetlenséget adó anyagi háttérrel rendelkeznek, szintén így gondolkodnak, kimondhatjuk, hogy jó érzékkel választotta a Figyelő idei konferenciájának témájául a munkaerő-elvándorlást.
Úgy az elvándorlás, mint a konferencia tavalyi témája, a korrupció esetében össztársadalmi erőfeszítés szükséges a helyzet javításához: a korrupció esetén általános értékrendbeli változás, míg a munkaerő-elvándorlás esetében gazdasági növekedés, az egyének perspektíváinak és hangulatának érdemi javulása. Mint az átfogó problémáknál szinte mindig, egyedi, apró lépések is közelebb vihetnek a céljainkhoz, ezért kötelességünk ezeket megtenni, nem várhatunk velük addig, amíg a teljes megoldást körvonalazódni nem látjuk.
A teljesség igénye és szakmai illetékesség nélkül, hangsúlyozottan személyes benyomások alapján, nem is feltétlenül egymással szoros összefüggésben vetek föl néhány megvitatható szempontot.
Nem érezhetjük időben és térben egyedi sorscsapásnak az elvándorlást. Magyarország is megtapasztalta a jelenséget, és közel sem csak a fenyegetettség, a pillanatnyi lehetőség (Kossuth-emigráció, zsidótörvények, 1956), hanem az általános kilátástalanság (1870–1915, kitántorgás Amerikába) okán is. Bulgária az elmúlt 20 év alatt közel
2 millió főt vesztett, ebből 500 ezer etnikai alapon Törökországba, 300 ezer Görögországba távozott, a többiek szétszéledtek a világban. Albánia lakóinak a száma a magas születési ráta (a vizsgált időszakban a hazainál 50 százalékkal magasabb) ellenére is 8 százalékkal csökkent az elmúlt 10 évben.
A nyitott határok, az EU-direktívák, a hiányszakmák globális igényei miatt a vándorlást (akár be, akár el) körülményként és nem megszüntetendő és/vagy megakadályozandó jelenségként kell kezelnünk.
Tapasztalataim szerint az elvándorlás három kiváltó okra vezethető vissza, egyes személyek esetében persze egynél több is szerepet játszhat. Az első ok – nevezhetjük aktív elszívásnak –, amikor a befogadó országokban hiány alakul ki egy speciális, hosszú képzést vagy nagy gyakorlatot igénylő szakmában. Erre példa, amikor német cégek panaszkodnak arra, hogy svájci konkurenseik mérnököket szipkáznak el tőlük.
Ilyen esetekben a fejlettebb régió vállalatai aktívan és célzottan csábítják a szakembereket (Magyarország esetén például orvosokat, hegesztőket, mérnököket). Ellenlépésként feladatunk az érintett szakmák képzésének haladéktalan erősítése, és ezzel párhuzamosan nyitottabbá válni az importált szakértelem (bevándorlók) befogadására, mert nemcsak minőségi, hanem mennyiségi hiány is gyorsan kialakulhat.
A második ok, amikor speciális területeken aktív szakemberek azért költöznek el, mert szűkebb szakmájukat csak a világ egy vagy néhány pontján tudják világszínvonalon végezni. Ezen nem kell sopánkodnunk, ez így volt és így lesz, csak a kommunikációs és információs robbanás megsokszorozta és láthatóbbá tette a jelenséget. Amit tehetünk, hogy minél több olyan részterület legyen, amiben Magyarország az egyik a kevés helyből, ahol érdemes azon a bizonyos területen dolgozni, kutatni. Ebbe a csoportba tartozik az a jelenség is, hogy az elitgimnáziumok tanulóinak jelentős része külföldi egyetemet választ.
Ha továbbra is reális alternatívaként tekintik, hogy hazatérnek és itthon építenek karriert vagy vállalkozást, örömteli a dolog, ha viszont a külföldre vándorlás első lépésének tekintik, a társadalom és a gazdaság szövetét maradandóan, csak hosszú idő alatt helyreállítható, romboló jelenséggel állunk szemben. A tehetséggondozás részeként egyedi karrierkövetés lenne szükséges az esetükben, nem szabad az átfogó megoldásra, a gazdaság és a hangulat javulására várni, meg kell győzni őket, hogy megéri itthonról is karriert, vállalkozást építeni. El kell fogadtatni a társadalommal, hogy a globálisan versenyképes tudás és készségek a hiányszakmákban „méltánytalanul” magas jövedelmet élveznek, és ennek árát elsődlegesen a többi munkavállaló, illetve másodlagosan a munkaadók fizetik meg.
Az eddig felsoroltakat együttesen minőségi elvándorlásnak nevezem.
A harmadik ok, és ez az, ami a ma élő korosztályoknak új jelenség, amikor a gazdaság hosszabb idő alatt és középtávú perspektívájában sem tud összességében megfelelő mennyiségű és minőségű munkahelyet, illetve a korábban elképzelt életszínvonalat biztosítani. Ilyenkor a társadalom egészséges önvédelmi reflexe, hogy egyre többen a határon túli alternatívákban gondolkodnak konkrét csábítás vagy szakmai indíttatás nélkül. Pusztán létszám szerint a változás az egyensúly irányába viszi a munkaerőpiacot. Ezt nevezem mennyiségi elvándorlásnak.
Természetesen sokszor a jobbak, tehetségesebbek távoznak, de ennek másodlagos pozitív hatása is lehet, mert a felszabaduló pozíciók egy nem növekvő gazdaságban megnyitják az előrelépés lehetőségét szunnyadó tehetségeknek. Ez a jelenség paradox módon a társadalmi mobilitást is segítheti. Mint Lengyelország esetén is láttuk, az ilyen „megélhetési” elvándorlás a közlekedőedények módján kiegyenlítődik, a külhonban dolgozók számottevő része hazavágyik, és ha az otthoni gazdasági klíma javul, míg a célországé romlik, gyorsan megkezdődik a visszaáramlás. Ez a jelenség nem az ördögtől való, és nem kell ellentartanunk.
Talán elsőre nem így gondolnánk, de a magyar tulajdonú, illetve döntési központú cégeket jobban sújtja a minőségi elvándorlás, mint a multikat, több okból is.
A hiányszakmákban a fejlettebb gazdaságból betelepülő vállalatoknak akár itthon is megéri a nemzetközi béreket nominálisan, nem csak vásárlóerő-paritáson megfizetni, és ezzel a hazai cégek, amelyeknek szégyen, nem szégyen, alacsonyabb a termelékenysége, nem tudnak versenyezni.
Mindig is az ügyesebbek, sokoldalúbbak, rugalmasabbak vállalják a családtól való elszakadást, ők azok, akik a közép- és felső vezetőknek
a leginkább valók. A multinacionális vállalatok leánycégei, legyenek bármilyen hatalmasak, általában nem a teljes vállalati funkciót valósítják meg: a gyártó cégek a központi fejlesztést, stratégiaépítést, kereskedelmet, stratégiai beszerzést a vállalati központjaikban tartják, míg a regionális piacra dolgozó leánycégek logisztikai, kereskedelmi bázisokat építenek ki, amelyek szigorú protokollok mentén hajtják végre a központi folyamatokat. Azok kitalálása, a stratégia kialakítása jellemzően nem itt történik.
Ebben semmi szégyellnivaló nincs, csak annak illusztrálását szolgálja, hogy a legrugalmasabb, legtehetségesebb emberek távozása miért fáj jobban a hazai döntésközpontú cégeknek, amelyek a legkomplexebb funkciókat is itthon valósítják meg. A fenti eszmefuttatást, illetve hipotéziseket a napi életben is visszaigazolva látom.
A Videotonnál – amely egy globális piacon mozgó, gyártással foglalkozó cégcsoport – üzemi területen mérsékeltek az elvándorlásból eredő problémák. Leginkább a fémipari szakmunkások esetén jellemző a külföldi munkavállalás, de ez is sokszor átmeneti: családi okból számosan visszajönnek, illetve ha sikerült a konkrét anyagi célt megvalósítaniuk (pl. devizahitel törlesztése), hazatérnek.
Sokkal élesebben jelentkező probléma az üzletfejlesztési, beszerzési, projekt-, üzletág-vezetői karrierre kiszemelt pályakezdők megtalálása. Ők azok, akik közül a legkiválóbb 10-15 százalékból felső vezető válhat, akikben ugyanolyan képességek rejtőzhetnek, csak talán később érnek, mint a tanácsadó cégekhez extraorbitális kezdő jövedelemmel felvett egyetemi sztárok és a hazánkban megtelepedett legnagyobb multik gyakornoki programjaira kiválasztottak. Ez az a terület, ahol a felhozatal az elmúlt években érezhetően romlott, míg a cégeink előtt álló kihívások éppenséggel az ilyen feladatokban növekedtek meg a leginkább. Így a Videotont a minőségi elvándorlás érinti jobban.
A Bravogroup – mely a hazai és a szűkebb regionális piacon érdekelt kereskedő és szolgáltató cégcsoport – esetében két hatást érzékelek. Egyrészt kiválóan dolgozó, nem vezető beosztású munkatársak – a szerviztechnikustól az adminisztrátorig – döntenek úgy, hogy a szakmájukon kívül, akár kisegítői pozícióban szerencsét próbálnak külföldön, mert nem érzik, hogy itthon elérik azokat az életszínvonalbeli célokat, amelyeket néhány éve – valószínűleg még a válság előtt – maguk elé tűztek.
Számomra ez azt mutatja, jól választottunk annak idején, amikor őket vettük fel, mert ők ma a legrugalmasabbak. Miután a Bravogroup belső, illetve regionális piacon van megmérettetve, piaci realitásként éljük meg, hogy újakat, esetleg árnyalatnyival szerényebb képességű, kevésbé ambiciózus utódokat kell kinevelnünk helyettük, de legalább tudjuk, hogy a versenytársaink is ugyanezzel küzdenek. Ezt a folyamatot a mennyiségi kivándorlás részének tekintjük.
Összefoglalva: meggyőződésem, hogy a mennyiségi kivándorlással együtt kell élnünk, döntéseinknél körülményként kell figyelembe vennünk. Ez az EU-n belüli és a globális verseny része; az ország általános gazdasági teljesítménye és fejlődési iránya fogja meghatározni a mértékét, ellentartani lehetetlen, alkalmazkodni kell. Az elszívás bizonyos formáival a társadalmi kommunikáció, a kormányzat és a vállalatok szintjén is proaktívan foglalkoznunk kell, mert ha a jövő kutatóinak, kreatív mérnökeinek és vezetőinek a krémje nem itthon képzeli el a jövőjét, az sokkal lassabban orvosolható problémát gerjeszt, és a mennyiségi elvándorláshoz képest sokszoros visszacsatolásokon keresztül okoz károkat. Ráadásul, mint meg is indokoltam, a hazai döntésközpontú (és ezáltal többségében hazai tulajdonú) vállalatokat jobban sújtja, így jobban csökkenti hosszú távon a nemzeti jövedelmet.
A szerző a Videoton társ-vezérigazgatója, a GYOSZ alelnökeA tudástőke itthon tartásáról lapunk október 10-én konferenciát szervez Haza, ész nélkül? címmel. A témában indított vitasorozat eddigi hozzászólói: Budafoki Róbert (Hogy megérje itthon maradni, 30. szám), Árvai Péter (Miért mennek el a fiatalok?, 31. szám), Schwab Richárd (Menni vagy nem menni?, 32. szám), Horváth Zoltán (Az egyetemek és az ipar összefogása, 34. szám). Várjuk olvasóink hozzászólását, véleményét a szerkesztőség@figyelo.hu e-mail címre.