Az elmúlt évtizedben ebben jelentős előrelépés következett be. Belépéskori szintjéhez viszonyítva mind a tíz közép-európai új tagállam vásárlóerő-paritáson számított egy főre jutó GDP-je emelkedett az EU átlagához viszonyítva. Igaz, ebben a régió javuló teljesítménye mellett egyes dél-európai országok mély válságának is szerepe volt, ez lehúzta az unió átlagát. Lényegesek azonban az országok közötti különbségek is. Egy évtized alatt különösen látványos, 20-25 százalékpontos emelkedést könyvelhettek el a balti államok, valamint két visegrádi ország, Szlovákia és Lengyelország. A később taggá vált Bulgária és Románia is hasonló javulásra volt képes. Ugyanakkor a másik három visegrádi állam – Csehország, Szlovénia és Magyarország, melyek egyébként 2003-ban a régió éllovasai voltak – alig tudott előrelépni.

A magyar GDP növekedési üteme az EU-tagság első évtizedében, amint azt az ábra is mutatja, elmaradt az unió átlagától. Kudarcot hozott volna tehát a csatlakozás? Indokolt lenne a kérdés, ha a többi új tagországgal is ez lenne a helyzet. Csakhogy azok – Szlovénia kivételével – az átlagot meghaladóan, Szlovákia, Lengyelország és a balti államok egyenesen látványosan gyorsabban fejlődtek. Így a magyar kudarc okait nem a csatlakozásban, hanem valami másban kell keresni. Az ország kis mérete, netán az euró bevezetésének halogatása vagy a kormánypártok eltérő pártcsaládhoz tartozása lenne az ok? Csakhogy a sikeres államok között egyaránt vannak nagyok, mint Lengyelország és kicsik, például a balti országok, euróövezeti tagok, mint Szlovákia, és azon kívül maradtak, mint Lengyelország. Miként Románia esetében a viszonylag nagy méret vagy az euróövezeti tagság Szlovéniában sem garancia a sikerre. Bal- és jobboldali kormányok egyaránt voltak sikeresek és kudarcosak, akár egy országon belül, egymást követően is.

Többről, sőt nem is csak gazdasági-gazdaságpolitikai összefüggésekről van szó. A társadalmak felemelkedése és hanyatlása ugyanis nem csupán gazdasági, hanem társadalmi és politikai folyamat. A közép-európai országok felzárkózása a világ- és az európai gazdasági helyzet mellett döntően az egyes országok gazdaságpolitikájától függ. Emögött természetesen társadalmi és politikai determinációk is meghúzódnak. A tapasztalatok szerint a felzárkózást segítő, azaz szociális piacgazdaságot építő, sikeres, fenntartható növekedésre törekvő, reformokon alapuló válságkezelést tartalmazó gazdaságpolitika sokféle színű és parlamenti többségű kormány időszakában is tapasztalható. Ennek ellentéte a populista gazdaságpolitika, amely a rövid távú népszerűséget hozó lépésekre koncentrál. Ahol a halogató, evickélő politika győzedelmeskedett a gazdasági racionalitás felett, fokozatosan rombolva a növekedés forrásait, ott lecsúszás volt.

Közismert az új közép-európai demokráciák többségének populizmusra való hajlama. Ennek felerősödésében és enyhülésében egyfajta ciklikusság is megfigyelhető. Amikor a populista gazdaságpolitika feléli az adott ország gazdasági tartalékait, s beleütközik az egyensúlyi vagy éppen növekedési gondokba, akkor általában modernizálásba kezd, illetve az ezt is ígérő politikai erőknek kénytelen átadni a hatalmat. És viszont: a modernizációban kimerült társadalom újra és újra bedől a populista ígéreteknek. Mindez részben a demokratikus többpártrendszer velejárója, Közép-Európában azonban a kilengések amplitúdója nagyobb az érett demokráciákban megszokottnál.

A populizmus ellen nem lehet pusztán jogszabályokkal vagy deklarációkkal védekezni. Friss példa erre a lengyel államadósság-plafon betartása, ahol a túllépés elkerülése érdekében inkább részlegesen államosítják a magánnyugdíjpénztárakat, semhogy valódi kiadáscsökkentő lépésekről határozzanak. A magyar adósságplafonról szóló jogszabály is folyamatosan puhult, illetve kitolódott alkalmazásának kezdő időpontja. De említhető az euró magyarországi bevezetésére a kétezres években többször is kitűzött s papíron maradt határidő. Illúziónak bizonyultak tehát azok a remények, hogy a valódi belső elkötelezettség nélküli jogszabályok és programok képesek felülírni, fegyelmezni a társadalmi mozgásokat, a kormányok magatartását, a választói akaratot.

A reformpolitikához mindenekelőtt szakmailag végiggondolt stratégia szükséges. A sikerhez természetesen a bevezethetőség társadalmi, szociális és pszichológiai összefüggéseire is tekintettel kell lenni. Ráadásul csak egy politikailag hiteles és felelős magatartású kormányzatnak hiszi el a társadalom, hogy a változások által követelt áldozatok nem lesznek hiábavalók. E nélkül a reformok megrekedhetnek. Ez a felelősség azonban a mindenkori ellenzékre is vonatkozik. Ha ugyanis az ellenzék rövid távú hatalmi érdekeitől vezérelve élezni igyekszik a feszültséget, aláaknázza a kormány cselekvőképességét, akkor blokkolhatja az ország érdekében álló változásokat. A kormányzat és az ellenzék s emögött a társadalom minősége, hiszékenysége, tűrőképessége és tisztánlátása tehát fontos összetevője az egyes nemzetek sikerességének.

A közép-európai országok közül a következő években érdemi felzárkózásra a megelőző évtizedben is jól teljesítők esetében lehet számítani. Ebbe a körbe a balti államok, Szlovákia és Lengyelország tartozik. A többiek növekedése vagy túl lassú, vagy eleve nagyon alacsony szintről indul. A kedvezőtlen világgazdasági helyzet miatt azonban rövid távon még a felzárkózásra képes országok esetében sem várható a csatlakozás utáni évekéhez hasonló növekedési ütem.

A jelek arra utalnak, önmagában nem elegendő a sikerhez a nemzetközileg jónak minősített kormányzás, példa erre Csehország, sem a maastrichti kritériumok teljesítése, mint Bulgária esetében, sem pedig az euróövezetbe való belépés, erre Szlovénia szolgálhat például. Arról nem is beszélve, mi van akkor, ha egy ország, mint például Magyarország, unortodox gazdaságpolitikát folytat. A balti államok mint a felzárkózásra leginkább esélyesek sikerei és számos más ország részsikerei arra utalnak, hogy a nyugati szint elérésének jelentős részben társadalompolitikai feltételei vannak. Nevezetesen egy olyan társadalmi közmegegyezés kialakulása, amely lehetővé teszi a távlatos gazdaság- és ezen belül reformpolitika választási ciklusokon átívelő megvalósítását. Úgy tűnik, ez az, ami Magyarországon a leginkább hiányzik.

A szerző a GKI Gazdaságkutató Zrt. vezérigazgató-helyettese

Kapcsolódó cikkek