A különbségeket leginkább egy olyan terület tudja élesen megmutatni, amihez kapcsolódóan a célok is eltérőek. Bár a dánoknak csupán 10 százaléka született a határokon kívül, és a svédeknél ez 15 százalék, mégis utóbbiak engedékenyebbek a témát illetően. A 2010-es választások alatt a dán baloldal svéd cenzusról beszélt és nemzetközi megfigyelőket követelt, akik a választások tisztaságát vizsgálják majd. A konfliktus akkor robbant ki, amikor a TV4 (svéd kereskedelmi adó) nem volt hajlandó sugározni a szélsőjobbhoz tartozó Svéd Demokraták ellentmondásos kampányfilmjét, ami viszont a dán köztévénél adásba került. A bevándorlók ellen hangoló uszító képek nyomán a radikálisok vezetője, Jimmie Åkesson 5 percen keresztül magyarázkodhatott.

A bevándorlással kapcsolatos nehézségeik közösek, hiszen aligha lehet vita tárgya, hogy az eddig szinte teljesen homogén északi államok számára nagyobb feladatot jelent az integráció, mint az amúgy is olvasztótégelyként működő Londonban. A belső viták egyértelműen politikai jellegűek és az idegengyűlölet előtérbe kerülése abból fakad, hogy a konzervatív és liberális pártok elfogadták a szélsőségek támogatását. Ez pedig már európai probléma, hiszen ide tartozik az osztrák, a holland és a norvég eset is.

A 2010-es választások után a jobboldali kormányt vezető Fredrik Reinfeldt úgy döntött, hátat fordít a radikálisoknak, még ha ezzel a nyakába is kellett vennie a kisebbségi kormányzás minden nehézségét. A jövő évi voksolás egyik fő tétje, hogy megmutatja e stratégia sikerességét - valamennyien izgulhatunk.

Drude Dahlerup a Stockholmi Egyetem politológusa