A Marseillaise-ben is az a jó, hogy Rouget de Lisle elhiteti valamennyiünkkel: a középszerből is ki tudja hozni a történelem az ihletett pillanatokat.

Mint ahogyan a zseni is futhat lukra. Úgy mentem szombaton Szegedre, hogy megpróbálom kitörölni az előzményeket, csak önmagához mérem Alföldi Róbert István, a királyát. Hát nem ment, és ezt csak részben tudom be annak, hogy egészen más korban élünk, egészen másnak kell lennie az élménynek is. Az odáig rendben van, hogy minden ideológia rabságban tart,s az előadás végén a korona börtöne rázáródik a magyarokra. Itt vagyunk magunknak a Kárpát medencében, megszólal a Himnusz, s a katarzisra érkezett néző zavartan téblábol: most felálljon, vagy ne álljon, énekeljen-e vagy sem. Végül győznek a belénk sulykolt reflexek, na meg a csordaszellem: lassanként vontatottan felállunk, valamit motyogunk is, de korántsem lelkesedésből.

Ha ezek után a nézőtér és a színpad sötétségbe borul, a színészek nem jönnek vissza, és valamilyen irányfény mellett kell hazabotorkálni, akkor talán most, az Együtt Magyarország ünnepének előestjén csodálnám Alföldi bátorságát. De Alföldi művész és hiú ember, nem elég neki, hogy orrba ver, azt is akarja, hogy szeressük érte. Amikor az ernyedt vastapsot azzal akarta felturbózni, hogy maga mellé hívta a színpadra Szörényi Leventét és Bródy Jánost, akkor estem igazán zavarba.

Azért közben is voltak rossz pillanataim. Akárhogy is próbáljuk megkerülni a lényegtelen körülményt, de az István, a király mégiscsak egy rock opera. Ebben sajnos énekelni is kell. Koltay, a mesterember biztosra ment, Sebestyén Mártával, Varga Miklóssal és playback-kel. Alföldi, az áldott tehetség kockáztat. És veszít. Színészeket énekeltet, élőben, s aki egyszer is a fürdőszobában megpróbálkozott Koppány dalával, az tudja, hogy Szörényi nem írt könnyű futamokat. Vikidál a szőrös mellkasával, őserejű hangjával harminc év után is előttem van. A szombati Stohl Andrást azt kívánom, hogy minél előbb tudjam feledni. Időnként őszintén drukkoltam neki, hogy nagyobb tragédia nélkül be tudja fejezni a dalt. Kíváncsi lennék, hogy Alföldi, aki az előzetesek szerint kőkemény zsűritag lesz az X-Faktorban, hogyan értékelte a teljesítményét. Feke Pál (foglalkozása: István), másként fog ki a rendezőn. Jön-megy a színpadon, aztán egyszer csak vége az előadásnak. Nincs meg a pillanat, amikor az erőtlen, tétovázó, az anyja és a németek által noszogatott papucs történelmi alakká válik. Jó, lehet hogy a rendező ezzel azt üzeni, hogy nagy formátumú szenteket csak utólag faragnak a győzőkből a diadal haszonélvezői, ám legalábbis megmarad a gyanú, hogy Alföldi a színészi karizma hiányához faragta a koncepciót.

Egy erőtlen Istvánnal és egy alulteljesítő Koppánnyal viszont oda az eredeti drámaiság, maradnak az üzenetek, amelyek hol átjönnek, hol megfejtésre várnak, ha nem éppen öncélúak. Amikor például Gizella Mercedesszel (vagy legalábbis valamilyen német kocsival), német tiszti egyenruhás lovagokkal érkezik az esküvői szertartásra és kézfogással üdvözli jövendőbelijét, az követhető, bár ebben a részben a dalok közötti hosszú szünetek miatt vakaródzik az ember.

Kis kényszerű vigyorral azt is el lehet helyezni, hogy a regősök, mint alsóbb néposztály Trabanttal lépnek színre, bár ha már aktualizálunk Alföldi motorizációs sémái szerint, akkor Suzuki a mi autónk. De amikor Géza teteme felett, a színpadon kiépített obligát lyukban a tömeggel együtt István is átlép, holott közben Istennel perlekedik atyja halála miatt, s a jelenet végén Géza leveszi magáról a leplet és megtörten távozik a színről, mint Hamlet atyjának szelleme - no, itt már megáll az álomfejtő tudomány. A tömeg is sokszor úgy mozog a színpadon, mint egy kései Jancsó filmben, amikor a Mester már túlvolt a zeniten, és maga is kíváncsian várta, mit magyaráznak bele a jelenetbe a kritikusok.
Viszont a halvány főhősök legalább teret engedtek a mellékszereplőknek, s volt, aki tudott is élni ezzel. Mindenekelőtt Tompos Kátya, akinek tiszta, szép,erős hangú Rékája zenei téren az előadás legszebb pillanatait jelentette. Novák Péter megnyugtatott, hogy nem az összehasonlítás vágya és a nosztalgia munkál bennem. Deák Bill varázslatos táltosa ma is megborzongat, Novák (illetve Alföldi) nem akarta felvenni vele a versenyt. A tömegeket mozgató laza rock-sztár és az áldozatbemutatás számomra az előadás legjobb része volt, bár a társaságomból többeket taszított a kerekeken mozgatott ló. Ám ha Alföldi így akar leszámolni a fehér ló mítoszával, ám legyen.

Biztosan lesznek-vannak rendíthetetlen Alföldi hívők, akiket majd ezúttal is az ájulás kerülget, nekik Alföldivel üzenem: minden dogma és kritikátlan rajongás börtönbe zár. Nem mondom, hogy nagy csalódás ért, mert azt igyekeznék gyorsan elfelejteni, és nem foglalkoztatna, hogy másnap, miközben egyre emelkedik a hőmérő higanyszála, megpróbáljam rendszerezni, mit is láttam. Ha Alföldi zavarba akart ejteni, részben sikerült, részben - leginkább a szerepválasztás, de helyenként a rendezés miatt is - inkább lehangolt. Nem akarom visszakapni a régi István, a királyomat, mert azt a kort és azokat az életérzéseket sem kaphatom vissza, s talán nem is baj, hogy ami harminc éve abban a közegben úgy hatott, az ma ebben a közegben zavarba ejt és lehangol. Az is lehet, hogy az előadás a tévében vagy az Arénában - zártabb közegben, ahol jobban követhető a színészi játék, mint a Dóm tér hátsó soraiból - jobban működik. Csak azt tudom, hogy ha majd tíz, húsz, adja Isten harminc év múlva visszaemlékszem erre a szombatra, először is az jut eszembe, hogy a Kiskőrössy étteremben isteni volt a halászlé, a főtéren a Virág cukrászda bezárása ellenére is remek fagyit lehetett kapni, és a hosszas kihagyás után felkeresett Szeged igen élhető városnak tűnt. S az előadás végén ugyan nem énekeltem a Himnuszt, de vastapsolni se nagyon akaródzott.

Kapcsolódó cikkek