Ha állapotnak tekintjük, nincs más dolgunk, mint átvilágítani és látleletet adni róla; elmesélni, hogy ami kialakult, az miért olyan (többnyire nem túl jó), amilyen. Ha ellenben folyamatnak tekintjük, akkor kicsit más elvárásokkal kell az íráshoz fognunk, hiszen ez esetben nem elsősorban a végeredményre vagyunk kíváncsiak, hanem a menet közbeni változások okaira és jellegére.

 

Állapotrajzot elég sokan készítettek az utóbbi hetekben. Magyar Bálint szerkesztésében (és nagy bevezető tanulmányával) nemrégiben jelent meg a Posztkommunista maffiaállam című tanulmánykötet, míg pár napja volt a sajtóbemutatója a Mérlegen az Alaptörvény című kötetnek. Az előbbi a gazdaság, az utóbbi az alkotmányjog felől ad riasztó látleletet és mond lesújtó dolgokat a Fidesz kormányzásáról. Mindkettő állapotrajz, mindkettő szűk időegységet (az utóbbi szűk 4 évet) tekint át, s mindkettő meg is nevezi a fő felelőst: a Fideszt. Mi más utat választunk: a) állapotrajz helyett a folyamat izgat minket, s időegységünk az elmúlt 25 év; b) s nem gondoljuk, hogy az elemzést úgy kellene összegezni, hogy a helyzet romlása miatt kizárólag egy felelős nevezhető meg.

 

ÁLLAPOT VAGY FOLYAMAT?
A magyar társadalomnak utoljára talán a késő Kádár-rendszerben volt érzékenysége a folyamatok vizsgálata iránt. A puha diktatúra leépülési folyamata a szemünk előtt zajlott, hogy aztán a demokráciára való áttérés állapotként rögzüljön bennünk.

 

A demokráciának mint állapotnak négy fix eleme alakult ki nálunk: intézményesség, jogállam, szabadság, piacgazdaság. Rövidítve: IJSZP. Ez az IJSZP-eszmény a viszonyítási pont, s az elmúlt 25 évet ezekkel ütköztetve értékeljük. Amit persze tekinthetünk helyesnek, hiszen e három fogalom voltaképp a liberális demokrácia eszményének foglalata.

 

Csakhogy a demokrácia sohasem pusztán egy állapot. Hogy a négyből csak egyre mondjunk példát: a szabadság eszméje már a kezdetektől nem úgy alakult, ahogy arra számítottunk. Egy kitűnő szerzőpáros (Ronald Inglehart és Christian Welzel) számos tanulmányban foglalkozott a kelet-közép-európai országok rendszerváltásával, s arra jutottak, hogy éppen a szabadság vagy önkifejezés eszményei nem igazolódtak itt a rendszerváltás után. Merthogy az emberek azért lelkesedtek a változásért, hogy az¬után ebből nekik szabadságból több legyen. És valahogy nem lett több. Mindent elmondhatunk a rendszerváltás utáni Magyarországról, csak azt nem, hogy a tömeges önmegvalósítás társadalma jött volna létre.

 

A szabadság vonatkozásában is egy sokágú folyamat zajlott és zajlik tehát, és minderről vajmi keveset tudunk. Végigmehetnénk persze a másik három fogalmon is, s nagyon hasonló belátásokra juthatnánk.

 

Mostanában Nyugat-Európában egyre elterjedtebb egy szóösszetétel: a „resilience manage¬ment" (változásmenedzsment). Ez arra utal, hogy egy országban, egy politikai vezetésben, egy közösségben, sőt az egyéni életben is lennie kell olyan kapacitásoknak, amelyek révén tudatosan és szakszerűen képesek vagyunk befolyásolni (vagy akár előmozdítani és levezényelni) a változásokat.

 

Magyarországon az elmúlt években jószerivel csak siránkoztunk a rendszerváltó eszmények megfakulása, olykori eltűnése miatt, de kísérletet sem tettünk a magyar demokrácia folyamatosan változó természetének leírására s arra, hogy ezt az egészet, amelyben élünk, egy lüktető folyamatként értelmezzük. Természetesen nem arról beszélek, hogy - a változás jegyében - az üdvös, korábban jól működő eszményeket és gyakorlatot porig rombolják. Viszont határozottan fel szeretném hívni a figyelmet a másik végletre is: az állandóság, sőt az állagvédelem demokráciája (amely a 25 év nagy részét jellemezte) legalább annyira kontraproduktív, mint a mindent megváltoztatás demokráciája.

 

Nem kevésbé fontos persze az a második kérdés, hogy ti. kinek a hibájából távolodtunk el „az éden fáitól" (Pilinszky), és miért nem úgy működik a magyar demokrácia, ahogyan azt a rendszerváltás után legalább egy évtizedig láttuk és reméltük.

 

A FELELŐSSÉG KÉRDÉSE
Az elemzők egy jelentős része kizárólag a Fidesz nyakába rakja ezt a felelősséget, mégpedig az IJSZP-eszmények és az ezekről kialakult konszenzus felbontása miatt. Ez egy lehetséges, ám túlságosan kényelmes magyarázat. A Fidesz radikalizmusa ugyanis maga is tünet, mégpedig annak a tünete, hogy a Fideszen kívüli Magyarország (ha tetszik: a mérsékelt reformerek) az 1990 utáni időkben nem tudta sikerre vinni a demokrácia folyamatos megújításának ügyét. Hiszen amennyiben egy mérsékelt, de határozott országreformáló projekt létezett és sikeres lett volna a balliberális kormányok idején, akkor egyszerűen nem lett volna szükség a Fidesz lavinaszerű választási győzelmére és mindent átalakító radikalizmusára 2010-ben, illetve az elmúlóban lévő ciklusban. Amennyiben a magyar rendszerváltó elit domináns része nincs abban a tévedésben, hogy „a jó demokrácia az állapotdemokrácia", akkor nincs „önkényuralmi narratíva".

 

Ráadásul van itt még valami, ami az egy az egybeni felelősség helyett inkább az osztott felelősséget preferálja. Nevezzük ezt az „ellenfél ereje" tételnek. Népszerűbben szólva: „minden csapat annyit játszik, amennyit az ellenfél megenged neki". Ugye, ismerős ez a mondat a futballból? És a politika? Talán itt nem így van? A Fidesz nem azért erős, mert az ellenfél gyenge? S ha az ellenzék gyenge, ugyan miért nem erősödik meg?

 

Oda akarok kilyukadni, hogy az elmúlt 25 évnek nem pusztán folyamata van, de a politikai aktorok között létezik egy bonyolult kölcsönhatás is. És akkor még nem is beszéltünk a folyamatoknak és a szereplőknek hátteret adó társadalomról. A magyar társadalom az elmúlt 25 évben általában protest módon vett részt a választásokon. Egyszer tért el ettől, mégpedig 2006-ban, amikor másodszor is az MSZP-t segítette a hatalomba. Ha a demokráciát képesek vagyunk folyamatként elemezni, könnyen beláthatjuk ennek a grandiózus tettnek a továbbiakra való elementáris hatását.

 

2014 tavaszán az a kérdés: a magyar társadalom visszatér-e korábban jól bevált tiltakozó hagyományához, avagy ugyanazt teszi, mint 2006-ban: egy második ciklusra is megerősíti a kormányzókat?

 

Bármelyik történik is: ez a demokrácia már nem az, amit anno megálmodtunk.

 

Rendszerváltások

Saját magunkat okolhatjuk, ha 20 év múlva is sikertelenségről és válságról fogunk beszélni - mondták az elmúlt héten megjelent, a Mathias Corvinus Collegium és a Stádium Intézet által kiadott, Mérlegen az Alaptörvény című interjúkötet szerkesztői a könyv bemutatóján. Az eseményen a mostanában ritkán megszólaló elemző, az SZDSZ egyik alapítója, majd a Fidesz képviselője, Tölgyessy Péter bő félórás előadásában a mellett érvelt, hogy drámai helyzetben van Magyarország, 40 éve permanens válságban élnek az emberek.
Tölgyessy szerint az elmúlt tíz évben pusztító, negatív indulatok szabadultak el, mind a két politikai tábor végletes állításokat tesz a másikról. A hazai állapotok a nyugat-moldovai és északbosnyák társadalmat idézik. Mivel Magyarország csalódott a Nyugatban, ezért az elmúlt három évben egy új válaszkísérletnek lehettünk a tanúi. Őrségváltás történt, és a fülkében megvívott forradalom után a miniszterelnök áthangolta a régi, nem működő jogrendszert. Ma a jog és az intézmények helyett az ügyek, a személyek és az akciók kapcsolata lett fontos. Befolyásos pozíciókba a kétharmadhoz közel álló emberek kerülnek. A hatalom meg van győződve arról, hogy csak ő képes jó irányba vinni az országot. Ezért mindent megtesz azért, hogy bebetonozza a saját hatalmát és rendszerét.
Ez viszont azért nem hasznos, mert az ellenzék nem érzi azt, hogy része lenne a rendszernek. Így a következő kormányváltás minden bizonnyal rendszerváltás is lenne. Lenne, ám a jelenlegi rendszer túlbiztosítja magát. Amire példa lehet, hogy bár a 20 évvel korábbi alkotmány alapvető struktúrája megmaradt, mintegy 200 olyan pont került az alaptörvénybe, amelynek mindegyike a fenti célokat szolgálja: az összes hatalmi ág baráti kezekben legyen, és így, ha mégis váltás következne be, amilyen gyorsan csak lehet, visszarántsák az országot az új, „helyes" irányba.
Tölgyessy szerint a jelenlegi kurzus „tartalmi igazságot" keres, így eszközszerűen használja a jogrendszert. Ha csak kisebb jelentőségű célja van, akkor is rögtön alkotmányt, törvényt módosít. Ugyanezt, vagyis a nyugati gondolkodás alapjától, valamint az alkotmány szellemétől való teljes elhajlást kérte számon Sólyom László volt köztársasági elnök, korábbi AB-elnök is a jelenlegi kurzuson. Amint azt kifejtette, a rendszerváltást követően a parlament nem szabadságharcot folytatott Európával, inkább igyekezett minél előbb demokratikus hagyományokat teremteni. Reményre szerinte az adhat okot, hogy „minden agymosással szemben" van egy fiatal generáció, amely „tud olvasni, jár külföldre, és el tudja helyezni ezeket a dolgokat".
IZSÁK NORBERT

Kapcsolódó cikkek