Olyan, hogy jelző nélküli kapitalizmus, nincs. A kapitalizmus és kommunizmus szembeállítás csak arra jó, hogy elvonja a figyelmet az előbbi válfajai közötti hatalmas különbségekről. Az lehet angolszász liberális, skandináv, rajnai, francia, mediterrán, távol-keleti fejlesztő állam, és még lehetne sorolni. Adatokkal bizonyítható, hogy a liberális angolszász modell a legkevésbé sikeres, míg a skandináv a legeredményesebb. A rendszerváltáskor a meghatározó magyar közgazdászok általános, jelző nélküli kapitalizmus építéséről beszéltek, amely a gyakorlatban a liberális angolszász modellnek felelt meg. Ez a liberális modell, amelyet Magyarország választott, azonban még Amerikában sem létezik, csak Hayek és Friedman könyveiben vizionált utópia, fikció.

Az Európai Uniónak nincs gazdasági vagy szociális modellje. Szociális Európa, jóléti állam egyes országokban létezik, az EU egészének joganyagában nem. A kelet-európai, multinacionális tőkére, csekély hozzáadott értékre, alacsony foglalkoztatásra és bérekre alapozó modellt az uniós joganyag azonban lehetővé teszi. Ennek kulcsfontosságú eleme a tőke és a termékek szabad áramlása, illetve a nagyvállalati profit offshore-ba menekítése, amely ellen az unió a kvázi adóparadicsomként működő tagállamok miatt nem hajlandó érdemben fellépni.

A magyar EU tagság eredményei lesújtóak. A hazai átlagbérek közel negyedszázaddal a rendszerváltás után az uniós középérték 34 százaléka körül vannak, míg az átlagember számára fontos árak az EU-s középértékhez közel. Az élelmiszer 83, a ruházkodás 85, míg például a cipő az uniós átlag 95 százalékába kerül nálunk. A városi tömegközlekedés és az energia pedig drágább, mint az európai átlag. Nagy vonalakban az összes kelet-európai liberális kapitalizmust meghonosító országban ez a helyzet. Jó lenne a bérek hosszú távú, a 90-es évek elejétől kezdődő alakulását is látni, de az unió statisztikai hivatala, az Eurostat valamiért ezt nem tartja fontosnak.

De ez végül is mindegy. Akármilyen alacsonyról indult el a bérek felzárkózása, ha 40 százalékot ért csak el, az azt jelenti, hogy ezzel az ütemmel dédunokáink sem fognak nyugati szinten élni. A magyar átlagbérrel, havi 150 000 forint nettóval alulról a hetedik (!) jövedelmi decilisbe tartozunk. Ez a jövedelemszint a nyugat-európai decilisek közül a legalsónak vagy az a fölött lévőnek felel meg! A szűk magyar középosztály a nyugati alsó osztály szintjén él. (Decilis: az ország lakosságát jövedelme alapján sorba rendezzük, majd tíz részre osztjuk – a szerk.)

A magyar háztartások 75 százaléka nem tudna kifizetni egy hirtelen beeső nagyobb kiadást, mert nincs ennyi megtakarítása! Az egyenlőtlenségeket mérő mutató, az úgynevezett Gini-koefficiens globális összehasonlításban Kelet-Európában mindenhol, így Magyarországon is elfogadható mértékű. De ez csupán azt jelenti, hogy majdnem mindenki szegény. Nem ugyanaz a relatíve egyenlő társadalom bolgár, illetve dán szinten! Magyarországon 300 euró, azaz a létminimum körül van a bruttó minimálbér. A nettó azonban mélyen ez alatt!

Ráadásul a közfoglalkoztatottaknak feleekkora a minimálbére, amit az Európai Unió elfogad! Nyugat-Európában a bruttó nominális minimálbér 1200–1900 euró, azaz négyszerese, ötszöröse a magyarnak. Még a válságban lévő Görögországban is 684 euró ennek szintje. Magyarországon ma 4 millió ember él létminimumon vagy az alatt, fizikai nélkülözésben. Nyugat-Európában ilyen gyakorlatilag nincs. A leggazdagabb 200 magyar 1000 milliárdos nagyságrendű vagyona még a válság alatt is folyamatosan nőtt. Az ország foglalkoztatási rátája Málta kivételével a legalacsonyabb az EU-ban. A liberális kapitalizmust működtető kelet-európai országok ott sorakoznak az uniós foglalkoztatási lista végén.

Nálunk nincs esély a mobilitásra, nincs jóléti rendszer. A magyar iskolarendszerben a diákok elért eredményét 72 százalékban határozza meg az, hogy az ország melyik részén jártak iskolába. Ugyanez az adat Finnországban mindössze 8 százalék! Magyarország átlagosan a GDP alig több mint 5 százalékát költötte oktatásra, míg Dánia a sokkal magasabb GDP-jének a 8 százalékát! A magyar csúcs kicsivel 6 százalék felett volt Medgyessy Péter miniszterelnöksége alatt. Ma inkább a 4 százalékhoz közelít. 2005-ben a népesség csupán 25,2 százalékának volt érettségije, 11,7 százalékának pedig diplomája. A polgárok majd kétharmada tehát úgy jár szavazni, hogy még érettségije sincs! Bár a végzettség nyilván nem határozza meg abszolút értelemben a tudást, de ha a diplomások tudásában sem mindig bízunk meg, akkor felmerül a kérdés: mennyit értenek ők a közvitákból?

Az összes szociálpolitikai kiadás a magyar GDP 21,6 százaléka volt 2007-ben. Ez az uniós átlagnál alacsonyabb, a nyugat-európai jóléti államok mögött pedig 5-8 százalékponttal marad el. Vásárlóerő-paritáson számolva ez fejenként 3478 eurót jelent. A nyugat-európai jóléti államokban ez az érték a magyar duplájától a triplájáig terjed. Nem igaz tehát az sem, hogy az alacsony béreket magasabb szociális transzferek kompenzálnák. Mindeközben ez a szociálpolitikai rendszer – Ferge Zsuzsa szavaival és Mózer Péter számításaival élve – perverz újraelosztást produkált mindvégig, azaz alulról osztott felülre!

A foglalkoztatáspolitika a rendszerváltás utáni stabilizálódás óta nem tud eredményt elérni a foglalkoztatás növelésében. De ezen ne csodálkozzunk. Munkaerő-piaci intézkedésekre 2007-ben a GDP alig több mint fél százalékát költöttük. A régi EU-tagállamok több mint másfél százalékot, például Belgium hármat! Az úgynevezett „jóléti állam” Magyarországon tehát felerősíti az esélyegyenlőségeket, nem pedig gyengíti!

Minderre lehet persze mondani, hogy szegények vagyunk, nincs rá pénz. Ez azonban nem igaz. A magyar újraelosztási ráta 2006-ig az európai OECD-átlagnak megfelelő mértékű volt, ráadásul csökkenő tendenciát mutatott. Nem igaz a liberális közgazdászok állítása, mely szerint túl nagy lenne az újraelosztás. Ráadásul mindegy is, mert számos tanulmány bizonyítja, hogy az újraelosztás és a gazdasági növekedés között nincs összefüggés.

A Bajnai-, majd az Orbán-kormány szja-intézkedései nyomán végül 444 milliárd forint kiesés mellett a felső két decilishez áramoltatta a forrásokat alulról. A rendszerváltás óta aluladóztatjuk a vagyont, a tőkét, a környezeti terhelést. Nemcsak a kiugrott NAV-ellenőr 1700 milliárdos áfacsalási vádjának kivizsgálására nincs készség, hanem a nemzetközileg abszolút kompetensnek elfogadott civilszervezet, a Tax Justice Network állítására sem. Szerintük Magyarország rajta van a húsz legnagyobb offshore-vesztes ország globális listáján. Az 1980 óta Magyarországról kiáramlott offshore tőke a magyar adósságállomány két és félszeresét teszi ki.

A másik érv az szokott lenni, hogy kevés idő telt még el, türelemmel kell lenni, meglesz az a felzárkózás. Németország huszonhárom évvel a második világháború teljes fizikai megsemmisülése után, 1968-ban már bőven a gazdasági csoda mintaállama volt. Szingapúr vagy Dél-Korea ennyi idő alatt a harmadik világból az elsőbe zárkózott fel. Ahogy mondani szokták: zsákutcában ne lépj a gázra!

Megoldást az esélyt teremtő állam adna: Skandinávia, Franciaország, a rajnai modell, a távol-keleti fejlesztő állam. Sosem késő elkezdeni.

A szerző közgazdász, a Nyugat-magyarországi Egyetem docense

Kapcsolódó cikkek