A Nyugat-Balkán államainak EU-perspektívája szempontjából 2003 volt a döntő év: a Szalonikiben megtartott Európa Tanács csúcstalálkozó első ízben mondta ki, hogy a térség integrációja az EU prioritása. Ezt követően a térséggel kapcsolatos ügyek át is kerültek a „Külkapcsolatok" szegmensből a „Bővítés" szegmensbe.

Két részes írásunkban megvizsgáljuk, melyik nyugat-balkáni ország hogyan áll az előkészületekkel. Az első részben a csatlakozásra leginkább esélyes államokról írunk, a hétfői második részben a lemaradókat vesszük sorra.

Horvátország

Rendben, Horvátország hétfő reggel óta EU-tag, de nem haszontalan megvizsgálni, hogyan vezetett az ország útja a függetlenség 1991-es kikiáltásától a vasárnap éjszakai ünneplésig.

Némi leegyszerűsítéssel éppen a függetlenség kikiáltása miatt tört ki a délszláv háború, aminek az 1995-ös Daytoni Békeszerződés jelentette a végét. A horvátok 2003-ban adták be a csatlakozási kérelmüket, és a következő évben meg is kapták a tagjelölt státuszt. A csatlakozási tárgyalások 2005 októberében kezdődtek meg, amikor az EU biztosítékokat kapott, hogy Horvátország teljesen együttműködik a Hágai Nemzetközi Bírósággal. És valóban, hetekkel később a legnagyobb hal, a háborús bűnökkel vádolt Ante Gotovina tábornok már Hágában ült. (Más kérdés, hogy végül felmentették.)

Tanulva korábbi hibáiból, a Románia és Bulgária esetében némileg könnyített feltételekből, Brüsszel igen magas követelményeket támasztott Horvátországgal szemben. Részben ez, részben a szomszédos Szlovénia akadékoskodása vezetett ahhoz, hogy a tárgyalások a gyors kezdeti lépések után végül elhúzódtak.

Szlovénia Horvátország tengeri határait vitatta, és ragaszkodott ahhoz, hogy a kérdést még Horvátország csatlakozása előtt zárják le. Ez végül nem történt meg, de a két fél megállapodott, hogy a kérdést független testületre bízza.

A tárgyalások 2011 végén zárultak le, a csatlakozási szerződést pedig idén június 21-ig ratifikálta az összes tagállam. Magyarország Szlovákia után másodikként ratifikálta a szerződést, a legtovább pedig Németország várt ki.

Montenegró

A Balkán messze legtehetségesebb politikusa, a több mint két évtizede az országot de facto irányító Milo Đukanović által vezetett miniállam lehet a következő csatlakozó ország az EU-ban.

Mindenki másnál később indultak, hiszen a függetlenség kikiáltására is csak 2006 májusában került sor egy igen szoros, mindössze pár száz szavazaton múló népszavazást követően, de a csatlakozási menetrend első állomását, a Stabilizációs és Társulási Megállapodást azon melegében, már szeptemberben abszolválták is, a tagjelölt státuszt pedig másokhoz képest szintén villámgyorsan, 2010. végén kapták meg. A csatlakozási tárgyalások azóta nemhogy megkezdődtek, de két fejezetet már sikeresen le is zártak, nagyjából beelőzve a teljes mezőnyt, persze Horvátország kivételével.

Kérdés azonban, hogy meddig tarthat a lendület. A tárgyalásokon hamarosan olyan kérdések kerülhetnek szóba, amik alaposan megizzaszthatják a podgoricai politikusokat. A jogállam-korrupció-szervezett bűnözés témakör necces lehet abban az államban, aminek ha beírjuk a nevét a Google keresőbe, rögtön a turizmus után a csempészet, a mafia és a korrupció szerepel a keresési javaslatok között.

A montenegrói korrupció területén nekünk magyaroknak is vannak érdekes tapasztalataink: a helyi távközlési vállalatot a Matáv privatizálta, az akkori budapesti döntéshozók pedig azóta különböző bíróságokon magyarázhatják néhány millió euró elköltésének mikéntjét.

Ezzel együtt Magyarország a legnagyobb befektető Montenegróban, a Magyar Telekom mellett az OTP is nagyban játszott, és a legjelentősebb helyi lakossági bankot, a CKB-t privatizálta. Különböző befektetési lehetőségek iránt folyamatosan érdeklődik a MOL és a Trigránit is. Korábban a MAL is üzletelt a nikšići bauxitbányával.

Szerbia

Ivica Dačić szerb miniszterelnök arra számít, hogy országa akár 4-5 éven belül, de maximum 10 év múlva EU-tag lesz. Pár évvel ezelőtt ezt bárki elintézte volna egy kézlegyintéssel, ma ugyanakkor nem is tűnik ez annyira lehetetlennek.

A tavaly megalakult szerb kormány nagyjából Milošević egykori párttársaiból és egykori legközelebbi szövetségeseiből áll, ám ezek a derék ex-nacionalista politikusok mára egészen kikupálódtak, és más értelme sincs az életüknek, mint Szerbiát az EU-ba vinni. Ezért korábban elképzelhetetlennek tűnő dolgokra is kaphatóak, például megoldódni látszódik a koszovói konfliktus, Nikolić elnök csupa EU-konform dolgot nyilatkozik szarajevói és zágrábi útjain, és akkor a legutóbbi csúrogi mutatványról még egy szó sem esett.

Ellentétben Montenegróval, Szerbia a csatlakozási folyamat minden egyes lépéséért keményen megküzdött, a következő állomás mindig jelentős kivárás és jelentős kompromisszumok után érkezett el. Június utolsó hetében azonban olyan döntés született Brüsszelben, ami végre láttatni engedi a fényt az alagút végén: az Európa Tanács javasolta, hogy legkésőbb 2014 januárjában kezdődjenek meg a csatlakozási tárgyalások Szerbiával.

Magyar szempontból a legfontosabb talán a negyedmilliós magyar kisebbség helyzete Szerbiában. Ha akadnak is még megoldásra váró problémák, túlzás nélkül állítható, hogy a szomszédos országok közül talán éppen Szerbiában a legkielégítőbb a magyar kisebbség helyzete. A napi kérdésekben a helyi magyarok által megválasztott Magyar Nemzeti Tanács szava a döntő, legyen az nyelvhasználati-, oktatási-, kulturális- vagy tájékoztatási téma. Jellemző, hogy a kettős állampolgárság kérdését is egy megértő mosollyal oldották meg Belgrádban - nyilván azért is, mert Szerbia is simán kettős állampolgárságot adott minden határon túli szerbnek.

A gazdasági kapcsolatok lehetnének erősebbek: a magyar nagyvállalatok közül ugyan a MOL és az OTP is jelen vannak a szerb piacon, de ellentétben más országokkal, a helyi vállalataik messze nincsenek piacvezető pozícióban. A közös KKV-k között is a legmikróbb vállalkozások dominálnak (több szegedi mobiltelefon boltnak van fióküzlete Szabadkán), a fizikai közelséget és a vajdasági magyarok hídszerepét kihasználó, valóban erős vállalkozásból egyelőre csak mutatóba akad.

(A sorozat második részében Macedónia, Bosznia-Hercegovina, Albánia és Koszovó EU-perspektíváiról írunk.)

 

Kapcsolódó cikkek