Két részes írásunk első részében a középtávon EU-perspektívával rendelkező országokról írtunk. Most a lemaradók kerülnek terítékre.


Macedónia

Az 1987 óta bebocsátásra váró Törökország mellett a másik legkevésbé reményteljes csatlakozó. Már 2005 óta hivatalosan is tagjelöltnek számít, de a csatlakozási tárgyalásoknak még a kezdőpontja sincs kitűzve. A fő problémának az úgynevezett „névvita" tűnik, hiszen Görögország egyik tartományát is Macedóniának hívják, és Athénban ragaszkodnak hozzá, hogy az új tagország találjon ki magának valami másik nevet.

Bulgária szintén megvétózta a csatlakozási tárgyalások időpontjának kitűzését: Szófia szerint a bolgár-makedón kapcsolatok negatívak, és ezért a nacionalista makedón kormány a felelős.

Feltehetően ezt a problémát is kezelni lehetne diplomáciai eszközökkel, de a jelentős (30 százalékos) albán kisebbség problémái, a választások tisztaságával kapcsolatos kételyek, és persze az általános gazdasági gyengélkedés miatt valahogy senki nem siet Macedónia segítségére.

A legoptimistább makedónok a mostani, júniusi EU-csúcstól várták, hogy utalást kapnak a csatlakozási tárgyalások megkezdésének dátumára, de csalódniuk kellett: a „Macedónia" szót senki sem vette a szájára, semmilyen szövegkörnyezetben.

Magyarország számára Macedónia fontosságát az adja, hogy a legnagyobb helyi távközlési szolgáltatót MakTel-nek hívják, az ő gazdáját pedig Magyar Telekomnak.

Albánia

Ha az 1990-es állapotokat nézzük, kétségtelenül Albánia indult a legmélyebbről. Az Enver Hoxha (Hodzsa) nevével jelzett korábbi több évtizedes gazdasági- és kulturális izoláció súlyos teher volt az albánok vállán.

Európa egyik legszegényebb állama ugyanakkor ügyes diplomáciával ellensúlyozta a problémás adottságokat: a kilencvenes évek végén, a koszovói- majd a macedóniai konfliktusok idején mint az EU és az USA hű támogatója, a labilis térség stabilizáló faktora tűnt ki - és kapott elismerést, mint például a 2009-ben elnyert NATO-tagság, vagy a vízumkötelezettség eltörlése az EU országaiba 2010-ben.

Ami az EU-csatlakozást illeti, lassabban halad a folyamat: bár Albánia Stabilitási és Társulási Megállapodását már 2006-ban aláírták, Albánia 2009 vége előtt nem is nyújtott be hivatalos tagfelvételi kérelmet. Brüsszelben egy 12 pontos csomagot állítottak össze a legfontosabb témakörökkel, amelyekben Albániának előre kell lépnie, ám 2012 végén az Európai Bizottság értékelése a kérdések felében csak „mérsékelt haladást" tapasztalt. A legfőbb probléma a jogállam és a demokratikus intézmények kiépítése volt.

Ennek megfelelően Albániának jelenleg még a hivatalos tagjelölti státuszt sem sikerült megszereznie.

Bosznia-Hercegovina

Bosznia a jelenlegi formájában nemhogy az EU-tagságra nincs kész, de egyáltalán az életképességét kell bizonyítania. Boszniában három államalkotó nemzet él együtt, akik azonban a közelmúlt történelmében különböző felállásokban mészárolták egymás polgári lakosságát, hogy etnikailag tiszta, egybefüggő területeket hozzanak létre egy esetleges későbbi önálló állam megalakítása végett, miközben ehhez a világ felvilágosultabb része sokáig csak messziről asszisztált.

Az 1995-ös Daytoni Békeszerződés nyomán - talán kompenzációképpen - megalkották a Világ Legdemokratikusabb De Egyben Legbonyolultabb Alkotmányát, ami sokáig elérte célját, miszerint a helyiek lehetőleg ne feszüljenek újra egymásnak, de a fékek és egyensúlyok tökéletesre polírozott rendszere kissé komplikáltra sikerült, gyakorlatilag megbénítja a döntéshozást. A rafinált helyi politikusok persze így is simán képesek kijátszani Dayton gyenge pontjait, minek következtében Bosznia permanens politikai válságban leledzik, a választások után a központi kormány megalakítása simán sokhónapos projekt, ráadásul a létrejövő koalíció annyira sérülékeny bír lenni, hogy egy sima sértődés többhónapos kormányválságot idéz elő.

Természetesen Boszniában is nagyjából minden politikai erő Európa-párti, de ez teljesen elméleti szintű: Bosznia még csak odáig sem tudott eljutni, hogy egyáltalán hivatalosan benyújtsa tagjelölti kérelmét.

A kérdéskörben az állam két egyenjogú entitásából a Bosznia Szerb Köztársaság (Republika Srpska) tűnik valamivel pragmatikusabbnak. Ők azt szorgalmazzák, hogy a két entitás külön-külön haladjon végig a csatlakozási folyamaton. Valóban, Banja Lukában 2006 óta nagyjából egypártrendszer van, ami jelentősen leegyszerűsíti a döntéshozatalt, miközben a másik entitásban, a bosnyák-horvát Boszniai Föderációban rendkívül komplikált mechanizmusok nyomán születhet csak döntés akár a legtriviálisabb kérdésben is, ami egyrészt a korrupció melegágya, másrészt borzasztóan időigényes.

Ezzel együtt Bosznia Stabilizációs és Társulási Megállapodását 2008-ban sikerült aláírni, de további előrelépésre egyelőre esély sincs.

Koszovó

Koszovó függetlenségét a 28 EU tagállamból öt (Szlovákia, Románia, Görögország, Ciprus és Spanyolország) egyelőre el sem ismeri, így, finoman fogalmazva, az ország EU-csatlakozásának lehetőségei meglehetősen korlátozottak. Bár 2012 végén az Európai Bizottság jogászai addig forgatták a törvényeket, hogy a végén megállapíthassák, a Stabilitási és Társulási Megállapodás megkötésének voltaképpen nem is feltétele egy állam szuverenitása, nehéz elképzelni, hogy az öt renitens állam mindegyike ratifikálna egy ilyen megállapodást.

Brüsszel ugyanakkor igenis törekszik valamiféle európai alternatívát felkínálni Pristinának. Ennek a varázseszköznek a neve STM, magyarul Stabilizáció Felügyelő Mechanizmus, ami egészen olyan mint a már többször említett Stabilitási és Társulási Folyamat, csak éppen Koszovó sajátos viszonyaira szabva. Az 2002-ben kitalált STM eredményeként a koszovói intézmények és törvények mára nagyjából EU-konformak, így ha valahogy sikerülne rendezni a politikai vitát Koszovó körül, az ország csatlakozási folyamata jelentősen felgyorsulhatna az előre elvégzett házi feladatok miatt.

 

 

Kapcsolódó cikkek