A globális irányításra való igény felismerését követően számtalan kísérlettel próbálták javítani a nemzetközi fórumok hatékonyságát, ám érdemi eredményről mindmáig nem beszélhetünk. A 2009-es londoni csúcstalálkozón a G20-ak azt ígérték, hogy a nemzetközi intézmények megerősítésén fognak munkálkodni. A csúcsértekezletet követően létre is hoztak egy Pénzügyi Stabilitási Testületet (FSB), amely a globális pénzügyi rendszer megerősödését hivatott elősegíteni.

Ám az FSB a mai napig sem dolgozott ki minden országra érvényes eljárás-rendszert, és végrehajtói hatalommal sem rendelkezik. Valójában csupán ajánlásokat készít, amelyek azonban nem sokat érnek, ha az egyes államoknak inkább ahhoz fűződik érdekük, hogy szabotálják ezeket a javaslatokat. A Nemzetközi Valutaalap (IMF) elhamarkodottan azt vállalta, hogy megduplázza hitelnyújtó képességét, ám nemhogy ebből semmi sem teljesült, forrásainak nagy részét tartósan lekötötte, irányítási reformjai pedig megrekedtek. A Világbanknak sikerült ugyan némileg bővítenie forrásait, ám hitelnyújtó képességén van még mit csiszolni, és bevételei is egyre szűkösebbek. Habár a bankok és egyéb pénzintézetek egyre inkább nemzetköziesednek, még sincs átfogó jogi szabályozás arra, hogy hibáikért és veszteségeikért felelősségre lehessen vonni őket.

Brazília, Oroszország és Kína is egyre inkább sürgeti az IMF-reformokat, főként amiatt, mert a válság kirobbanása után a Valutaalap legjelentősebb befizetőivé váltak, és 15,5 százalékkal járulnak hozzá az Új Hitelezési Alaphoz (NAB). A beígért hathatósabb befolyás és több szavazati jog azonban még várat magára.

Az IMF általános forrásaiból finanszírozott hitelek 89,2 százalékát Európában vették föl, ráadásul ennek 68 százalékát mindössze három ország (Görögország, Portugália és Írország) számláján írták jóvá. A Valutaalap forrásai tehát épp eléggé kimerültek ahhoz, hogy egy esetleges következő válságnál már ne tudjon érdemi segítséget nyújtani.
Beteljesületlen maradt a G20-ak azon ígérete is, hogy megvédik a szegény és gyenge államokat a válság hatásaitól, és a kockázatok elosztásában, viselésében a Világbank sem jelentett biztos támaszt. Az egyre súlyosbodó forráshiány miatt a Világbank is csak korlátozottan tudott új kölcsönöket folyósítani, így több válság sújtotta ország is kimaradt a hitelezettek köréből. (A kedvezményezetteknek is átlagosan 13,5 hónapot kellett várniuk a jóváhagyott hitelösszegekre.)

Az ideálisnak tartott világszintű gazdasági kormányzás még várat magára. Egy újabb válság beköszönte még tragikusabb kimenetellel fenyegetne, mivel jelenleg nem állnak rendelkezésre a túléléshez szükséges globális források és eszközök. Az egyes régiók és országok sem törekednek eléggé arra, hogy átfogó megoldást találjanak, hanem a maguk egyéni érdekeit helyezik előtérbe pénzügyi helyzetük orvoslásakor. Így a decentralizált szabályozó rezsimek elaprózzák az intézkedéseket, amivel a pénzügyek és hitelnyújtási mechanizmusok deglobalizációját segítik elő.

Ngaire Woods az Oxfordi Egyetem Blavatnik School of Government Államigazgatási Karának dékánja.

Kapcsolódó cikkek