Rómába visszatérve egy búcsúzkodó párba botlottam, akik 10 éves gyermekünknek a legjobb jövőt keresve hagyják el otthonukat. A fiatalok körében 40 százalékos munkanélküliségtől akarják megkímélni őt, és ezért semmi sem túl drága számukra. Két nappal később Milánótól délre mennyei környezetben kortyolgattam épp a boromat, amikor egy 70-es asszonyság kijózanító szavait kaptam desszertként. „Nem mennyország, múzeum" - szólt. Az ország értéke a múlté, jelentősége egyre csökken - szól az Itália Blues.

Életemben sok időt töltöttem olaszok közt, éltem is egy darabig az országukban, így megszoktam már teátrális pesszimizmusukat, mintha csak nemzeti sport lenne, vagy inkább operagála a színészmesterség leghangosabb gesztusaival megspékelve. Ezúttal mégis másképp szól a dal. A gazdaságpolitikai konfliktusok közepette a jó kormányzás fogalma valóságos mítosszá távolodik, olyan kiábrándító lépéseket produkál a politikai vezetés. Vergődés, varázslatos lehetőségek helyett, az ember szíve megszakad.

És itt nem elég Berlusconira mutogatni. A jelenlegi bűnügyi eljárás nem ébresztőként hatott a lakosságra, hanem még túl is tesznek rajta. Az idei második negyedévben az államadósság már a GDP 133 százalékára rúgott, amit csak a görögök tudnak túlszárnyalni. A kibocsátás mintegy 8 százalékkal csökkent a válság óta, ami drasztikusabb zuhanás még a spanyol és a portugál adatokhoz képest is, messze még a lábadozás. De nem kellenek a statisztikák, a dráma az utcán hever. A köztéri szemetesek olyan állapotban vannak, hogy Rómában nyolcadik domb emelkedett.

Kedden Ignazio Marinohoz látogattam, akit júniusban választottak meg Róma polgármesterének. A korábban doktorként praktizáló Marino biciklivel járva nap mint nap szembesül a közlekedési és köztisztasági anomáliákkal, ám napirendjén még ezeket is megelőzi a transzparens, eredményorientált adminisztráció kiépítése, ami gyakorlatilag a folyó gyakorlat teljes tagadása. „Ha ezen sikerülne változtatnunk, a tőke és a befektetések áradnának felénk" - bíztatja kampányszerűen magát is. Az igazi harcot Berlusconi örökségével kell megvívni. „Akkoriban az elszámoltathatóság nem volt érték", így lett Olaszország egy korhatáros buli helyszíne. Most még a másnaposságnál tartunk, de itt az ideje felébredni.

Paolo Crepet pszichiáter paradoxonként meséli, hogy a kreativitásáról híres országban betegei most nem a túlzott dinamizmusra panaszkodva keresik föl, elhagyatottnak érzik magukat, akik senkire se számíthatnak. „Mintha csak Godot-ra várnának, valakire, aki majd kivezeti őket", a pesszimizmusuk fatalizmusba csapott át.

Frank Bruni a The New York Times rovatvezetője 2011 óta, a szerkesztőséghez 2005-ben csatlakozott, előtte a The Times újságírója volt. Két korábbi best seller, a Born Round és az Ambling Into History szerzője.

Kapcsolódó cikkek