Rossz hatékonyságú, korszerűtlen egészségügyi szolgáltatói rendszerek esetében – különösen forráshiányos időszakban – gyakorta felmerül a magántőke bevonása. Ugyanakkor sokszor hangoztatott kifogás, hogy nem lett volna szükség a magánszférára, különösen a multinacionális vállalatok működésének és profittermelő képességének támogatása miatt. E kettős mérce okán szükséges az elsőként privatizált hazai egészségügyi alrendszer, a művesehálózat működését objektív módon áttekinteni.

A rendszerváltás időszakában évente négyszázan haltak meg végstádiumú vesebetegségben. Ennek fő oka az infrastruktúra elmaradottsága volt, a kezelőhelyek száma elmaradt a betegekétől. Ugyanakkor dialízisközpontok létesítésére nem volt fejlesztési forrás, részben azért is, mert a művesekezelés erősen technológiaigényes ellátási forma. Mivel a civilizációs ártalmak következtében mind gyakoribb cukorbetegség és magas vérnyomás a vesét tönkreteszi, a művesekezelés iránti szükséglet fokozódására kellett számítani. A várakozások beigazolódtak, az idősödő lakosság körében jelentősen nőtt a veseelégtelenségben szenvedők száma.

Az állami fejlesztési források korlátozottsága miatt az egyedüli megoldást a magántőke bevonása, a nemzetközi művese-szolgáltatók fokozott hazai szerepvállalása jelentette. 1989-ben a Tétényi úton megnyílt az első privát műveseállomás, s ezt újabb és újabb állomások létesítése követte. Az ország minden részét fokozatosan lefedő magán-művesehálózatban 1100 új kezelőhelyen a betegek ellátása egy csapásra megváltozott, nyugat-európai színvonalú orvosi kezelést kaptak. Az orvosok és nővérek tisztességes fizetésért, minőségbiztosított ellátóhelyeken dolgozhattak. A műveseközpontokból a veseátültetésre sokkal jobb egészségi állapotban kerültek át a betegek, részben ez adta az alapját a hazai transzplantációs program fejlesztésének.



A privatizáció ellenzői által gyakorta hangoztatott érv, hogy a magántulajdonú rendszerek elszívják a köztulajdonú rendszerektől a működési forrásokat. Valóban, 2003-ig jelentősen nőtt a művesekezelésre fordított közkiadás, ez nagyrészt a betegszám emelkedésének volt a következménye, 2000 és 2011 között a dialízisközpontokban végzett terápiák száma 63 százalékkal emelkedett.

2003 után az Országos Egészségbiztosítási Pénztár (OEP) komoly korlátozó intézkedéseket foganatosított a művesekezelések kiadásnövekedésének visszafogására. A betegszám további emelkedése ellenére az utóbbi tíz évben az OEP művesekezelésekre fordítható kasszája reálértéken 12 százalékkal esett vissza. Ráadásul, amennyiben kiszűrjük a dialízis kiegészítő gyógyszereinek 2007-es beépítését a művesekezelés alapdíjaiba, a forráskivonás mértéke 34 százalék, azaz reálértéken azonos szolgáltatástartalomra vetítve a művesekassza harmadával zsugorodott. Ennek fő oka az volt, hogy az egy kezelésre jutó finanszírozási díj reálértéken jelentősen csökkent. Ma Magyarországon ugyanazért a szolgáltatásért jóval kisebb díjat kapnak a műveseállomások, mint az európai átlag, a köztulajdonban levő egészségügyi intézményekhez hasonlóan.

Ebből következően a privát művesehálózatok az utóbbi tíz évben nem a köztulajdonban levő egészségügyi intézmények rovására fejlődtek, hanem valószínűsíthetően a hatékonysági tartalékaik feltárásával. Ráadásul a folyamatosan romló finanszírozás ellenére a művese-szolgáltatók jelentős fejlesztéseket hajtottak végre a terápiák tartalmában, új módszereket vezettek be. Ezenfelül a nefrológiai központok komoly eredményeket értek el a munkaképes betegek lehetőségeit jelentősen javító, az egészségügyi intézményen kívül végezhető úgynevezett peritonealis művesekezelés végzésében, a terápiák száma 2000 és 2011 között 47 ezerről 312 ezerre nőtt.

Az egészségügy többi területéhez hasonlóan a művesekezelések rendszerében is mutatkoznak hiányosságok, melyekre az Állami Számvevőszék 2010. évi jelentése is rámutatott. Az észlelt negatívumok – többek között a betegek megtartásának módszerei – nem rosszabbak, mint az állami intézményekben tapasztaltak. Azaz a problémák nem a magántulajdon speciális ösztönzőiből fakadnak, hanem ellenkezőleg, az egészségpolitika által kialakított finanszírozási ösztönzők rendszeréből. A műveseállomásoknak a mostani finanszírozási nehézségek ellenére is kiemelkedő a betegelégedettségi mutatója, ami nem jellemző az egészségügyi rendszerre. Emellett örvendetes, hogy az elmúlt évben jelentősen emelkedett a transzplantációs listán lévők száma.

Összességében a művese-szolgáltatások elmúlt húsz éve a hazai privatizáció sikertörténetei közé tartozik. A dialízis a magyar egészségügyi rendszer kísérleti területe volt, és ez a teszt európai szintű ellátást eredményezett egy alrendszerben. A betegellátás minőségi problémái elenyészőek más terápiás területekéihez képest.

A nagy kérdés a hogyan tovább. Milyen módon lehet kezelni a veseelégtelenségben szenvedők számának folyamatos emelkedését? Hogyan lehet az egészségügy ezen alrendszerében az érintettek partneri viszonyára építve összhangot teremteni a növekvő szükségletek és a korlátos pénzügyi források között? Ehhez az egészségpolitikai döntéshozók részéről nyitottság szükséges, a magánszolgáltatók részéről társadalmi felelősségvállalás és a proaktivitás erősödése, valamint a vesetranszplantációs programok feltétel nélküli támogatása. A privát művese-szolgáltatókat tömörítő Nefrológiai Szolgáltatók Egyesületének kezdeményezésére 2011 májusában, a Magyar Nephrologiai Társasággal, a Magyar Transzplantációs Társasággal és a civilszervezetekkel együttműködve indított Nemzeti Vese Program remélhetőleg a betegek érdekeinek megfelelő választ ad a kor kihívásaira.

Dr. Kaló Zoltán

Kapcsolódó cikkek