Írását Adebahr azzal a felvetéssel kezdi, hogy ha Jugoszlávia nem szakad szét, hanem hasonló békés rendszerváltást visz végbe, mint sok más kelet-európai ex-szocialista ország, akkor azzal a jugoszláv tagállamokban halottak tízezreivel lenne ma kevesebb, Európa pedig nem szenvedett volna presztízsvesztséget, amikor évekig bénultan tűrte, hogy a határai közelében véres polgárháború folyjon. Az Egyesült Államoknak sem kellett volna európai terülketen fegyveresen beavatkoznia - első alkalommal a második világháború lezárása óta.

A szerző szerint Jugoszlávia EU-taggá válása számottevő kihívást jelentett volna Brüsszelnek, hiszen maga Jugoszlávia is egyfajta többnemzetiségű mini-EU volt, amit egy mára túlhaladott ideológia és egy autokrata központi rendszer tartott össze. Bár Adebahr elismeri, hogy Jugoszlávia szétesése csak kisebb részben az állam akkori gazdasági nehézségeinek következménye, de gondolatkisérlete szerint Európa képes lehetett volna olyan gazdasági- és pénzügyi segítséget nyújtani Jugoszláviának, ami visszafoghatta volna a nacionalista erők függetlenségi törekvéseit és fenntartotta volna az állam integritását, ezzel ösztönöve a polgárokat, hogy tartsanak ki a közös állam mellett, és együttesen csalakozzanak az Unióhoz.

A fenti szcenárió alapján Adebahr a mai EU három valós politikai kihívását vizsgálja: a bővítést, a közös védelmi- és külpolitikát (CFSP), illetve az EU belpolitikáját. Ha a gondolatkisérlet kedvéért a Nyugat-Balkánt nem az EU problémáktól sújtott ellenpontjaként kezeljük, hanem éppen ellenkezőleg, az EU részeként, azzal a mai rendszer számos problémáját láthatjuk más fényben.

A gondolatkisérletben Jugoszlávia már 1991-ben benyújtja tagfelvételi kérelmét, két évvel később pedig meg is kezdi a társulási tárgyalásokat - egyidőben Ausztriával, Finnországgal és Svédországgal. Ebben a mezőnyben Jugoszlávia gyengéi különösen szembetűnőek: magas a munkanélküliség, az infláció és az állam eladósodottága, a jellegzetes jugoszláv konstrukcióban működő, úgynevezett „társasdalmi tulajdonú vállalatok" pedig immár nem versenyképesek. Jugoszlávia már idejekorán előtérbe tolja a későbbi csatlakozók specifikus problémáit, mindenekelőtt a korrupció szerepét és a jogállam hiányosságait.

Adebahr szerint így „Európa újraegyesítése" még idejekorán új irányt vehet: a folyamatot nem annyira a geopolitikai érdekek, inkább az egyes, csatlakozni kívánó államok egyéni teljesítménye határozhatja meg. Ha ez az elv vezérli a bővítést, problémái ellenére Jugoszlávia már az ezredfordulón az EU tagjává válik, együtt a közép-európai térség legfejlettebb államaival, Magyarországgal, Máltával és Észtországgal.

Mivel a gazdasági átalakulás már a folyamat elején megkezdődik, a csatlakozás idejére Jugoszlávia az eurót is be tudja vezetni, nagyjából Görögországgal egyidőben. A szerző felhívja a figyelmet: pusztán az a tény, hogy egy rendszerváltó ország ilyen korán jelentkezik az eurózonába, minden bizonnyal arra késztetné a „régi tagokat," hogy szigorúbban vizsgálják a csatlakozni kívánó államok valós gazdasági paramétereit - Abedahr alighanem arra céloz, hogy a valóságbn az euro bevezetését nem minden ország esetében előzte meg kellően gondos vizsgálódás, és ez a hanyagság üthetett vissza, amikor a globális válság során ezek a gyenge gazdaságok problémát okoztak a közös vauta rendszerében.

Pusztán azáltal, hogy az EU felkínálja Jugoszláviának a csatlakozás lehetőségét, a hipotézis szerint Jugoszlávia elkerüli a kilencvenes évek háborúit, az EU pedig saját külpolitikai kudarcait. A korábbi, politkiailag semleges EU tagországokkal, Ausztriával, Svédországgal, Finnországal egyetemben természetesen Jugoszlávia is az EU tisztán civil válságmenedzsmentjét támogatja. Az alapvető erőszak-ellenesség és a konfliktusok békés rendezésének mindenek fölé helyezése oda vezet, hogy az EU, mint politikai egység nem avatkozik be a véres afrikai konfliktusokba (Szomália, Ruanda, Kongó), és - a körülmények kényszerítő hatásának hiányában - elmarad a katonai integráció is. Az EU tagországok, köztük Jugoszlávia, inkább a NATO-részvételre koncentrálnak, a NATO pedig folyamatosan terjeszkedik kelet felé, és többnyire Európa határain túli béketeremtő-, békefenntartó küldetésekben vesz csak részt.

Csatlakozásakor Jugoszlávia nyilván lemond tagságáról az El Nem Kötelezett Országok Mozgalmában (NAM), de korábbi virágzó személyes- és intézményes kapcsolatait továbbra is kamatoztatni tudja a feltörekvő államok fővárosaiban, Indiában, Dél-Afrikában, Malajziában. Mindez lényeges hozzájárulás az EU külpolitikájához, mert a világ több, egyre növekvő fontosságú régiójával - a korábbi gyarmati múlt miatt - a EU egyes tagországainak nem jó a kapcsolatuk.

24 millió lakosával Jugoszlávia az ötödik legnagyobb EU tagállam a csatlakozáskor, és később is csak a hatodik helyig esik vissza, amikor a 38 milliós Lengyelország is felvételre kerül. A 2001-es reformokig Jugoszláviának hat szavazata van az Európai Tanácsban, több mint Belgiumnak, Hollandiának vagy Portugáliának. A reformok után szavazatainak száma 17-re nő, ez már annyi, mint Ausztriának és Dániának, vagy Svédországnak és Finnországnak együttvéve.

Bár papíron erős, Adebahr hipotézisa szerint valójában továbbra is törékeny belső stablitású állam az EU-tag Jugoszlávia. Az államot gyakran Belgiummal emlegetik párhuzamban: politikai rendszere federális, és mint olyan, nagyrészt diszfunkcionális. A hat jugoszláv tagállam az EU segítségével megerősíti befolyását a központi kormánnyal szemben. Elsősorban a szlovén és a horvát tagállamok aktívak, összefognak Bajorországgal, Katalóniával és Skóciával, hogy nagyobb európai befolyáshoz - és több anyagi forráshoz - jussanak. A szerb tagköztársaság ugyanakkor befelé figyel, mert bonyolult hatalommegosztási rendszert kell kiépítenie az egyre hangosabb autonóm koszovói kisebbséggel.

Adebahr szerint a jugoszláv hatás annyira erős, hogy idővel másképp oszlik meg a hatalom struktúrája az egész EU-n belül: kompetenciák kerülnek át a tagországok kormányaitól egyrészt a régiókhoz, másrészt a központi, európai kormányzathoz. A gazdasági- és szociális politika egyre inkább Brüsszelben összpontosul, ideértve a foglalkoztatást, a migrációt, és a társadalombiztosítási rendszereket. Más területek, elsősorban az infrastruktúra, a közlekedés, az oktatás és a kultúra pedig a régiókhoz kerülnek. Mindez azt eredményezi, hogy a tagállamok kormányainak kompetenciái csökkennek.

A jugoszláv decentralizáció azonban annyira erős folyamat, hogy az EU-s gazdasági- és pénzügyi segítség ellenére (vagy éppen azok korábbi erősítő hatása miatt) felmerülhet egy jugoszláv tagállam kilépésének kérdése - Adebahr nem pontosítja, melyik tagállamra gondol, mindenesetre a kiválást „bársonyos kiválásként" aposztrofálja, ami azonban precedenst teremt a régebbi EU-tagállamokon belüli függetlenségi mozgalmak számára, tovább erősítve a régiók alkupozícióit az állammal szemben.

Adebahr három tanulságot sorol fel Jugoszlávia hipotetikus EU-tagságával kapcsolatban. Először is, az EU már korábban kidolgozta volna az új államok csatlakozásának pontos feltételrendszerét, mivel korábban szembesült volna az új tagállamokon belül tovább folyó átalakulás nehézségeivel. Jugoszlávia gazdasági- és társadalmi problémái például alighanem korábban tematizálták volna Brüsszel gondolkodását, feltehetően már a jugoszláv Euró-bevezetés felé vezető úton, a kilencvenes években. Ha ez megtörténik, az EU később felkészültebben tudott volna reagálni Spanyolország és Görögország mostani válságaira. Valójában az EU csak mostanában kezdett a kondicionalitás kérdésére odafigyelni, különös tekintettel a Szomszédsági Politikára (és annak csökkenő vonzerejére, lásd az ukrajnai fejleményeket).

Másodszor, elmondható, hogy az Unió biztonsági- és védelmi politikája ma sokkal kevésbé lenne fejlett, ha annak idején Jugoszlávia békésen csatlakozik. Inkább globális külpolitikai kérdésekre koncentrálna, ennek következtében hadereje a mainál is kevésbé lenne ütőképes. Ezen a területen az EU azóta elért némi előrelépést, folyamatosan dolgozik saját közös külpolitikáját és védelmi politikáján, óvatosan nyitva új partnerek és regionális érdekcsoportok felé - más kérdés, hogy ezen az úton haladhatna éppen határozottabban is.

Jugoszávia feltételezett EU-tagságának harmadik, és egyben végső üzenete azonban egy nyitott kérdés: vajon még mindig a nemzetállam jelenti-e azt a meghatározó keretrendszert, aminek a segítségével az EU szembenézhet a 21-ik század kihívásaival? Egy többnemzetiségű tagállam, a maga gyenge federális struktúrájával még időben előre jelezhette volna a mai vitákat a nemzeti szuverenitás eróziójáról (amivel ma a globális pénzügyi válság következményeként nézünk szembe), az egész Európára jellemző panaszokat a demokrácia deficitjéről, illetve Katalónia és Skócia függetlenségi mozgalmainak kérdését.

Ezek éppen azok a területek, amiket a mai EU-nak sürgősen kezelnie kellene. Bár Jugoszlávia maga aligha lett volna képes meg is válaszolni ezeket a kérdéseket, a jugoszláv EU-tagság már sokkal korábban kikényszerítette volna, hogy az EU szembenézzen a kihívásokkal.

 

A tanulmány eredetije angol nyelven itt olvasható.

Kapcsolódó cikkek