Tálas Péter a közelkeleti helyzetről

Mint ismeretes, még korábbi legközelebbi atlantista szövetségesei, Nagy-Britannia, Lengyelország és Belgium sem támogatták az amerikai elnököt abban, hogy büntetőcsapásokat mérjen az Aszad-rendszerre. Tíz évvel ezelőtt ez nem történhetett volna meg – háborognak mindazok, akik szerint a nemzetközi közösségnek nem szabadna megtorlatlanul hagynia, hogy Szíriában szarint vetnek be. Ezzel kockázatosan alacsonyra kerülhet a vegyi fegyverek bevetési küszöbe, s megkérdőjeleződhet az 1920-as évektől kiépült vegyifegyver-tilalmi rezsim hitelessége.

Az Irak – háborúra ítélve című monográfia egyik társszerzőjeként mondhatnám: lám, mi már akkor megmondtuk, hogy a Szaddám Huszein elleni háború hamis érvekre alapított megindítása tartósan aláássa az Egyesült Államok szavahihetőségét. De nem teszem, mert sokakkal szemben úgy gondolom, hogy Irak árnyéka csak egyik – s talán nem is a legfontosabb – oka a Szíria megbüntetése kapcsán napjainkban tapasztalható nemzetközi elzárkózásnak és közönynek. Jóval többről van itt szó, nevezetesen legalább három további olyan tényezőről, ami óvatossá tette a nemzetközi közösség tagjait.

Legáltalánosabb szinten annak világos felismeréséről, hogy egy olyan multipoláris világban élünk, ahol nem csupán a legnagyobb hatalmaknak van a regionális status quót megváltoztatni képes befolyása. Az arab tavasz ugyanis – amelyről egész egyszerűen lemaradtak az olyan hagyományos nagyhatalmak, mint az Egyesült Államok, az Európai Unió, Oroszország és Kína – gyakorlatilag erről szól. Nevezetesen arról, hogy a közel-keleti status quóval – ezen belül is elsősorban a síita Irán előretörésével – elégedetlen államok, mint például Katar, az Arab Emírségek, Kuvait vagy Szaúd-Arábia, kihasználva és részint gerjesztve is a társadalmi elégedetlenséget, a térség szekuláris nacionalisták vezette szunnita államaiban olyan változásokat igyekeztek támogatni, amelyek gátat szabnak és feltartóztatják a „síita félhold” terjeszkedését.

Paradox módon azonban e törekvésük eredményeként a szekuláris nacionalistákat olyan vallási-politikai szerveződések váltották le, amelyek előretörését – Katar kivételével – potenciálisan legalább olyan veszélyesnek tekintik az Öböl környéki tradicionális berendezkedésű szunnita államok, mint a síita Irán térnyerését.

Köztük is mindenekelőtt az iszlám alapú, populista ideológiájú Muzulmán Testvérek okoznak kellemetlenséget, akik Tunéziában, Marokkóban és Egyiptomban megnyerték a választásokat, de jelentős szerepre tettek szert Jemenben, Jordániában, Líbiában és a szíriai ellenzék körében is. A síita mellett kialakult tehát egy „Muszlim Testvér félhold” is a térségben, amelynek meggyengítését – például az egyiptomi katonai puccs támogatásával – azért is tartják fontosnak az Öböl környéki tradicionális monarchiák, mert erősen tartanak a „két félhold” perspektivikus közeledésétől.

Szó van továbbá valószínűleg az arab tavasz kapcsán bekövetkezett nyugati kijózanodásról is. Nevezetesen annak mellesleg nem túl gyors felismeréséről, hogy botorság ott demokratikus fejlődést várni, ahol annak nincsenek meg az alapjai. Ahol ismeretlenek a politikai váltógazdálkodás feltételei, ahol a politikai ellenfelek megsemmisítendő ellenségként tekintenek egymásra. Ahol – mint például Szíriában – a kormány és ellenzéke politikailag már egyaránt kompromittálta magát, ahol a kormányok ellenzékének egyik legfőbb fegyveres szövetségesét az al-Kaida típusú fegyveres szervezetek dzsihadistái alkotják. S ahol a kormány mellett egymással is polgárháborút vívnak az ellenzéki szervezetek. S ami a nemzetközi szereplők számára fontosabb: ez valószínűleg a kormány bukása után is folytatódik. Az ilyen zavaros politikai viszonyokba – ha nem muszáj – csak annak van nagy késztetése közvetlenül beavatkozni, akinek komoly érdeksérelmet jelentenek a térségbeli rezsimváltások.

Az európai országok alapvetően nem ilyenek. Paradox módon a közvetlen katonai beavatkozásra képes Barack Obama vezette Egyesült Államok sem, az eseményekre közvetlen befolyást gyakorolni nem képes Oroszország viszont éppen ilyen hatalom. Még akkor is, ha a nyilatkozatok gyakran ellentmondani látszanak ennek. Moszkva magatartása kapcsán elsősorban szíriai gazdasági érdekeit, illetve a mindenekelőtt szimbolikus értékkel rendelkező tartúszi haditengerészeti bázist szokták felemlegetni. Legalább ilyen fontos azonban, hogy az Aszad-rendszer bukásával Oroszország jobban kiszorulna a közel-keleti térségből, mint a bipoláris világrend végén.

Emellett a putyini politikai rendszer ma már nem olyan stabil, hogy megengedhetné magának a szíriai ellenzék melletti kiállást anélkül, hogy ne biztatná saját, az utóbbi időben egyébként erősen a víz alá nyomott ellenzékét. Vagyis egyáltalán nem elképzelhetetlen, hogy Barack Obamának a G20 szentpétervári találkozóján sikerül Szíriáról a büntetőcsapásoknál sokkal jobb üzletet kötnie Putyin elnökkel. S ha mégsem, Washington számára még mindig ott marad a szimbolikus katonai lépések opciója.

Valószínűnek tűnik az is – s ez sem kizárólag csak Irak következménye –, hogy napjainkban a nyugati társadalmak egész egyszerűen kevésbé érzékenyek konfliktusokra. Amerikán és Európán már egy ideje érezhető az úgynevezett missziós fáradtság, vagyis annak következménye, hogy túl sokáig kényszerültek túlságosan nagy katonai erőfeszítésekre Afganisztánban és Irakban. A 2008-as pénzügyi-gazdasági világválság befelé fordulóvá, a külvilág gondjaival szemben érzéketlenebbé tette az itteni társadalmakat. Ráadásul kezdik kiismerni a konfliktusok körüli politikai manipulációkat is. Nem véletlen, hogy a nemzetközi sajtóban többen is felteszik azt a sokak szerint politikailag nem túl korrekt kérdést: miért pont ez az 1400 szíriai halott lett hirtelen fontos a világ számára, s miért nem az elmúlt két és fél év során meghalt 110 ezer?

Végül világosan kell látnunk azt is, ami a közel-keleti biztonság mellett a nyugati társadalmaknál elkötelezettebb nyugati politikusokat leginkább aggasztja egy esetleges beavatkozás kapcsán. Nevezetesen, hogy még egy szimbolikus beavatkozás is azt üzeni a világnak: politikailag elköteleztük magunkat az ügy mellett. De elköteleződni egy olyan ügy mellett, aminek nem látjuk a kimenetelét, sokszor veszélyesebb, mint türelmesen várni – egy a jövő szempontjából alkalmasabb pillanatra.

A szerző a politikatudományok kandidátusa, a Nemzeti Közszolgálati Egyetem Stratégiai Védelmi Kutatóintézet igazgatója.

Kapcsolódó cikkek